Kegyetlenség

Klári gyomra egyre jobban összeszorult úton a postára, hazafele pedig csak rosszabb lett. Zoli semmit sem mondott amikor elküldte, de abból amit egy hónappal ezelőtt mondott nyilvánvaló volt, mire számítson.

Zoli az ajtónál várta és amikor megérkezett, egy szó nélkül elindult a dolgozószoba felé. Követte. Egy utolsó próbálkozás:

- Zoli, sajnálom. Egyszerűen kiment a fejemből. Tényleg!

- Most hiszek neked. Valóban sajnálod.

Ettől a nem várt mondattól Klári egy kis reményt érzett. Talán most nem fogja…

Amint beléptek a dolgozószobába, a remény szertefoszlott. Zoli leakasztotta a falról a vastag szíjat és lefektette az íróasztalra. Ezek szerint alapos kezelés lesz. Pedig azt mondta, hogy…

- Igazán sajnálni fogod a következményeket!

- Nagyon sajnálom, tényleg elfelejtettem. Teljesen elfelejtkeztem róla. Zoli, csak még egy utolsó esély?

- Nem. Már túl messzire mentél ezekkel az utolsó esélyekkel. Megmondtam mi fog történni, ha nem fizeted be időben a számlákat. Erre mit csinálsz? Megint elkésel!

Igaza volt, egyszerűen igaza. Nem gondolt a következményekre. Kell lennie valaminek amit tehet, valami amit mondhat.

- Tudom, Zoli. Meg kell, hogy büntess. Szükségem van egy igazi büntetésre. De nem lehetne valami más? Valami kevésbé kegyetlen?

Nagyot sóhajtott.

- Gondolod, hogy én szeretem ezt csinálni? Nekem ugyanannyira fáj, mint neked. Tudod, hogy így van.

Természetesen igaza volt és Zoli tudta, hogy ő is tudja.

Most össze kell szednie minden bátorságát. Az összeset. Az lesz a legjobb. Elborzadva, egyben megigézve pillantott a szíjra. Tett még egy próbát.

- De Zoli, nem gondolod hogy a 25 túl sok? Legyen inkább 10. 15! A 15 is szép szám. Kérlek! 15?

- 25 és kész, Klári!

Felkapta a szíjat az asztalról, összetekerte és bezárta az íróasztal fiókjába, a kulcsot pedig zsebretette.

- 25 nap elfenekelés nélkül!