Tanár Úr

A koranyári meleg kissé kellemetlenül hevítette fel a tantermet. Az ünneplőm rám tapad, kicsit helyezkednem kell a szoknyámban, hogy kényelmesen ülhessek a padban. Mikor már túlságosan egyedül érezném magam, meghallom határozott lépéseid visszhangját a folyósóról.
- Lola kedves - láthatóan jó kedved van, ahogy belépsz. Rajtad is elegáns ing, kezedben aktatáska és egy frissen nyomtatott tesztsor. - Mint látja, már csak maga maradt. Ez az utolsó utáni esélye, hogy teljesítse a tárgyat, remélem, ügyesen élni fog vele.
- Igen, Tanárúr, köszönöm! - szólalok meg óvatosan, ahogy leteszed elém a papírlapot. Sokkal fiatalabb vagy, mint az egyetem többi professzora, ráadásul jóképű és kemény kiállású, ezért mindig zavarba jövök tőled.
Ám szigorú is vagy, ami meglátszik a feladatokon. Már háromszor zárthelyiztem nálad ebben a vizsgaidőszakban, csupán jóindulatból (és remélem, hogy az irántam táplált szimpátiából) próbálkozhatok most még egyszer, viszont ez a dolgozat az eddigi legnehezebb.
Szinte remegő kezekkel szorítom a kabalatollamat és vágok neki a kérdéseknek. Az óra mutatói kegyetlenül lassan vánszorognak, én pedig úgy 30-40 perc után teljesen feladom a próbálkozást. Megint meg fogok bukni, ami azt jelenti, hogy ismételnem kell, és már hivatalosan is csúszom egy szemesztert.
Egy nagy sóhaj kíséretében lassan felállok, és odalépek hozzád a majdnem üres papírral. Leteszed a könyvet, amivel elütötted az időt. Rám mosolyogsz, de ez a mosoly hamar eltűnik, mikor a virítóan fehér lapra csúszik pillantásod. A kezedbe adom, és egyből fordulnék is meg, hogy összeszedve a táskám hazasiessek a szégyentől.
- Várjon - állítasz meg kemény hangon. - Foglaljon helyet! Ahogy látom, ezt még itt helyben ki tudom javítani.
Visszaülök az első padba, és reszketve várom, hogy átvizsgáld a számonkérést. Nem kell sok idő, hogy letedd a tollad és szigorúan rámnézz.
- Maga volt eddig a kedvenc diákom, de most mélységesen csalódtam magában, Lola. Fölöslegesen pazarolta mindkettőnk idejét - hosszú szünetet tartassz, én pedig lesütött szemmel várom a további fejmosást. Felállsz a székedből, és az íróasztalod felém eső szélének dőlsz. - A bukástól már valószínűleg nem tudom megmenteni, de úgy érzem, muszáj megtanítanom magának egy leckét, amit eddig, úgy látom, senkinek sem sikerült. Visszaélt a bizalmammal és a jóindulatommal, ami nem maradhat büntetlenül.
Egészen elvörösödöm a szóhasználatodtól. Újabb szünetet tartasz, közben pedig az íróasztal melletti szekrényhez lépsz, és zárjával kezdesz babrálni.
- Tudja, az én időmben, egy vidéki iskolában még teljesen máshogy kezelték az efféle engedetlenséget - megtalálod, amit kerestél. Visszalépsz hozzám, és az asztalra helyezed elém az ujjnyi vastag vesszőt. - Ezt tanári pályafutásom kezdete óta itt tartom, emlékül, de igazából sosem hittem volna, hogy szükségem lesz a használatára.
Önkéntelenül is nagyot nyelek, félve pillantok fel rád. A tekinteted szigorú, de enyhe mosoly jelenik meg rajtad a fenekelés lehetőségétől.
- Az egész emeleten egyedül vagyunk - folytatod kimérten. - Így, ha engedelmesen elfogadja az általam kiszabott büntetését, hajlandó vagyok szemet húnyni az ügy felett, és nem neheztelni magára a következő félévben... Sőt, ha igazán jókislányként viselkedik, esetleg adhatok magának még egy esélyt a kettesre. Feltéve, hogy ez az egész kettőnk közt marad.
Jelentőségteljesen nézel rám.
- Tanárúr - hebegem alig hallhatóan. - Elmondhatatlanul szükségem van arra a kettesre, de...
- Akkor... - vágsz közbe. Megfogod a széked, és az íróasztalod elé helyezed. - Jöjjön ide! Először kézzel kap ki.
Leülsz, én pedig remegő lábakkal lépek melléd. Levegőt is alig kapok a félelemmel vegyes izgalomtól. Ellentmondást nem tűrően fektetsz a térdedre, majd finoman felhajtod a szoknyám.
- Szerencséje, hogy ilyen falatnyi fehérneműt hord - jegyzed meg tangám láttán. - Így ettől nem kell megszabadulnunk. Egyelőre.
És ezzel már egy nagyot csapsz is az egyik félgömbömre. Az első ütés még nem kimondottan fájdalmas, de szünet nélkül, ütemesen fenekelsz, a fájdalom pedig fokozatosan erősödik.
Nem tudom, meddig ütlegelsz, szinte végtelenségnek tűnik. Egy idő után már a nyögéseimet sem tudom visszafogni. Mikor mocorogni kezdek, erősen a derekamra szorítod másik tenyered.
Aztán egyszer csak abbahagyod. - Álljon fel és dőljön az íróasztalomra! - parancsolsz rám.
Felnézni sem merek, csak szótlanul engedelmeskedem. A vesszővel próbaként belesuhintasz a levegőbe, a hangjától egyből libabőrös leszek. Ismét felhajtod a szoknyám, ezúttal bokáig lehúzod a tangámat is.
- Ha megmozdul, nem lesz több lehetősége a javításra - jelented ki. A választ meg sem várva csattan az első ütés keresztbe a fenekemen. Egész testem beleremeg csípésébe.
Egyre sűrűbben és erősebben érkeznek a csapások, a hátsóm már szinte elviselhetetlenül ég. Hirtelen abbahagyod, és leteszed mellém az asztalra a fájdalmas eszközt. Kezeddel a derekamon jelzed, hogy még nem végeztünk.
- Tudja mit? - a hangod kegyetlenből kissé érzékibe vált. - Mivel tényleg azt szeretném, hogy probléma nélkül teljesíthesse az évet, jövőhétre biztosítok magának egy szóbeli időpontot. - Finoman végigsimítasz vöröslő fenekemen. - Viszont azt nem akarom, hogy ne vegyen komolyan. Ezért a kedvenc eszközömmel kiszabok még 20 ütést. Hangosan számolja!
Elengedsz, és ezúttal a másik oldalamon állsz meg. Hallom, ahogy kicsatolod a nadrágszíjad. A bőr hangosan hasít a levegőbe és fájdalmasan érkezik a fenekem közepére.