Bál után (a Báli éj folytatása)

Bál után (a Báli éj folytatása, az inas meséli tovább)
Figyelmeztetés: Kínzókamrai jelenetek, botozás, billogozás, karóba ültetés.

Miután uram éjfél után nem tartott igényt további szolgálataimra, így nyugovóra térhettem. A szolgaszálláson lévő szobámat meg kellett osztanom egy mogorva, idősebb komornyikkal, aki már urunk nagyatyját is szolgálta, és igen rossz alvóként minden alkalommal felneszelt, midőn a szomszédos ágyon magamra húztam a takarót.

Ezúttal sem történt másként. A morózus Gaston kelletlenül fordult felém, miközben próbáltam kényelmesen elhelyezkedni.

- Csendesebb is lehetnél – korholt. – Történt valami?

- Csak az imént bocsátott el uram – feleltem keserűen. – Reggel nem kell szolgálatára állnom, míg nem teljesítem parancsát.

- Parancsát? – visszhangozta kissé értetlenül.

- Van elég szolgája, aki helyettesít, amíg felkeresem a tömlöcöket. Hátha találok egy korán kelő hajdút, aki vállalkozik arra, hogy megbotozzon.

- Megint kiérdemelted? Mivel?

- Szemtelenségért kapom, úgy vélem – feleltem.

- Bizony, azért kijár a huszonöt – helyeselt. – Urunk kegyes.

- Bárha segítene javítani a modoromon! – sóhajtottam. – Sok éve szolgálok a kastélyban, urunk igazán türelmes, hiszen újra és újra megcsapat, hátha tisztelettudóbbá válok tőle.

- Itt a február – számolgatta Gaston. – Idén az első botozásod lesz. Amint látom, eléggé feszengsz tőle.

- Nem kívánom a botot – vallottam be zavartan. – Ifjabb koromban jobban rá tudtam hangolódni, de az éveim előrehaladtával egyre nehezebben megy.

- Pedig az igen fontos, mielőtt az ember deresre hasal – ingatta a fejét, miközben felkönyökölve nézegetett. – Pedig elég izmos tested van, átlagos méretű segged, ami a pribékek szerint meglehetősen jól botozható. Nem nyűglődsz olyan hevesen, miközben botoznak, mint sok más férfi, mint én.

- Számít a fenék mérete? A bot az enyémet is éppúgy meggyötri, mint a tiedet, Gaston, noha bizonyára tisztában vagy azzal, a te üleped igen kövér.

- Ez nem volt valami kedves – pirított rám szobatársam, aki a legutóbbi szüreti mulatság előtt töltötte be a hatvankettedik évét. – A pribék soha nem felejti el az orrom alá dörgölni, miközben a deresre húz. Hogy hová hízlalom a seggem, a testem egyre gömbölydedebb, alig éri át a szíj a derekamat. Kezével gúnyosan megpaskolja a seggem félgömbjeit, én meg majd elsüllyedek szégyenemben. A falánkságom csak az utóbbi években bosszulta meg magát, előtte én is hasonló testtel rendelkeztem, mint te.

- Emiatt is kellett már botot kapnod? – kérdeztem, mert mintha emlékeztem volna arra, hogy épp karácsony előtt, figyelmeztetésül húzták deresre, hogy ne lakmározza túl magát a több napos ünnepen.

- Urunk több alkalommal csapatott meg emiatt, az eredmény azonban várat magára – most rajta volt a sor, hogy sóhajtson. – Igen szégyenlettem testemet, hiszen a kíváncsiak jórészt azért gyűltek oda, mert ki akarták gúnyolni a kastély legnagyobb fenekű szolgáját, akit deresre húztak. Ez az egyetlen alkalom, amikor fel kell fednem csupasz valómat, hiszen mosakodni is jórészt a fürdőkamra meghitt magányában szoktam.

- Az emberek bizony ilyenek, amíg nem az ő bőrük a tét kigúnyolják a más baját. Most azonban aludjunk, mert gyorsan itt a reggel.

Baromfikárálásra, kutyaugatásra, disznók éhes visítására ébredtem, gyorsan tudatosodott bennem, hogy elkezdődött az új nap. Az etetésre sorakozó állatok már vígan falták az eléjük borított reggelit, mire elkészültem a mosakodással, öltözéssel, és rászántam magam, hogy jelentkezzek a tömlöcsoron az engem megillető botozásért.

Mocskos színű, megroskadt hó borította az udvart, a pár nappal korábbi havazás emléke, kivéve azokat a helyeket, ahol a konyhai szolgák már gondosan elseperték azt. Fázósan megborzongva a korai levegő hidegétől átvágtam az épületek között, és belöktem a pincébe vezető ajtót. Benn már barátságosabb hőmérséklet fogadott, a tűztartókban parázs lehelte a meleget, de az emberi kipárolgások miatt nem keletkeztek jó illatok. A tucatnyi cellák mindegyikét elfoglalták a rabok, némelyiket több is lakta, legtöbben még hortyogtak, elvégre korán volt.

Két pribéket láttam mozgolódni a tömlöcök tágas előterében, ahol a kínzásokra, botozásokra kerítettek sort. Minden cellából rá lehetett látni a világos teremre, a gyötrések látványa elgondolkodtatta a rabokat, a jövőbeni bűnös szándékaik megfékezésére is hatott.

A két pribék éppen egy pergament nézegetett, melyre az aznapi büntetések voltak felsorolva, az ispán parancsai szerint. Az első sort értelmezve összetekercselték a pergament, és a negyedik cella felé tartottak, ám jöttömre felém fordultak. Zavartan álltam egyik lábamról a másikra, miközben próbáltam megfogalmazni, mit keresek itt.

- Uraim – szóltam némi gőggel hangomban, elvégre mégis belső szolga voltam, és a fölény együtt járt azzal, hogy lenézzem az ilyen alantas szolgákat. – Urunk parancsára huszonöt jó botütéssel kívánom kezdeni a napot.

- Nem hiszem, hogy annyira kívánja – nevetett göcögve az egyik, kevés fogú, borostás pribék.

- Várnia kell a sorára – vette át a szót a másik, borostás kínzómester. – Ma reggel két botozás és egy billogozás lesz előbb, aztán reggelit osztunk. Utána kiporoljuk uraságod SEGGÉT – ezt a szót gúnyosan megnyomta – is. Bert, adj egy botot, hadd kapjon kóstolót az úr, hogy kibírja addig! Ha már annyira kívánja!

Társa gúnyos nevetést hallatva lekapott a falra függesztett készletből egy ujjnyi vastag, világos színű eszközt, társa vaktában átvette tőle, miközben karomnál megragadva határozott mozdulattal megfordított, és erős szorításában kissé lehajolni kényszerített. Lehunytam a szemem, de nem tiltakoztam. Egyetlen ütést kibírok, a java csak később jön.

A pribék megtekintette seggem, és most örültem, hogy egy régebbi, rongyos pamutnadrágot öltöttem fel, mert nem akartam rongálni új libériámat. Az ütés gyorsan, kíméletlenül csattant a nadrágomon, felegyenesedtem, és savanyú arckifejezéssel nyugtáztam, de nem fűztem hozzá megjegyzést.

- Most pedig – a kevés fogú pribéknek felé intett, aki épp kinyitotta az egyik tömlöc rácsát. – Lépjen be oda, mert nem lenne ildomos az utolsó pillanatban megszöknie a büntetése elől.

Magamban igazat adtam neki, hiszen a múltban megesett már, hogy elhazudtam a botozást, ám gyorsan kiderült álnokságom. Urunk ezután nemcsak pótoltatta az elmaradt büntetést, de hetekig éreztette velem rosszallását.

Beléptem a pribék után a cellába, és láthattam, ahogy az egyik priccshez lép, ahol egy parasztlegény feküdt hasmánt, karjaira fektetett arccal aludt. A pribék megbökte vállát, majd a zavaros tekintettel felnéző legény elé tartotta a botot. A kócos legény egy pillanat alatt felismerte, mit lát, tekintete kitisztult, riadalom villant benne, ám a belésulykolt engedelmesség miatt szó nélkül felkelt a priccsről, és követte a pribéket. Hamarosan már a deresen nyögte a botot, piszkosszőke haja az arcába hullt, közben tekintete többször találkozott az enyémmel.

Kisvártatva odapenderítették a kis cella másik priccsére, a rács ismét bezárult. A két pribék további dolga után látott, és míg a koszos parasztlegény sziszegve tapogatta seggét kényelmetlen fekhelyén vergődve, addig a két pribék egy idősebb férfit rángatott ki cellájából. Felismertem a szatócsot, akiről mindenki tudta, hogy elcsalt néhány mutatósabb kelmét saját felesége számára, most talán pont emiatt kapta büntetését.

A keszeg termetű ember számára a botnál valamivel vékonyabb pálcát választottak. Egyfolytában lamentált, miközben a szíjakkal lerögzítették vergődő testét a fekpadra. Több cellában ébredeztek a lakók, és megvető megjegyzésekkel méltatták gyávaságát. Kínjában már az első néhány ütés után recsegő hangok törtek elő fenéklyukán, ettől végre elhallgatott, és nem könyörgött tovább. Szégyenében lesütötte szemét, és mély, torokhangú nyögésekkel felelgetett a suhogó pálcának, össze-összerándult a gondosan kimért ütésektől. A cellákból ütemesen skandálták az új gúnynevével szőtt rigmust: „RecsegGatya Tódor kaptál most a jóból!”

Nehezen kecmergett le a deresről a verés után, úgy kellett a pribékeknek sürgetniük, és amikor botladozva visszaindult a cellájába, elvétette azt, így egy másik tömlöcben kért bebocsátást. Kijárt az újfent felcsattanó gúnyos nevezés ezért is. A szégyentől vöröslő arccal találta meg a saját celláját, ahová egy váratlan farrúgással be is SEGGítették a figyelmes pribékek.

A következő delikvensben meglepetésemre az egyik kuktát ismertem fel. A húsz év körüli siheder a tarkóján összekötve viselte fakóbarna, félhosszú haját, és többen tudni vélték, hogy urunk egyik férfivendége több alkalommal is az ágyába rendelte, noha az ifjú nem adta jelét, hogy férfiakkal is összeadná magát. Meg is szökött a többedik alkalom után, hiszen a bálok pont emiatt igencsak kellemetlenek voltak számára. Urunk a tanácsnokaival vitatták meg, hogyan bírják maradásra, egyszersmind engedelmességre az ifjút, majd a bölcs férfiúk arra jutottak, hogy süssék rá a billogot bőrére, ami a tulajdonjogát igazolja, további szökdösés ellen.
Az izmos, sápadt bőrű, riadt legényt az egyik tűzkosárhoz vezették, ahol megfigyelhette a parázs közé dugott billogvasat. Verítékes arcán igaz riadalmat figyelhettem meg. Ekkor előkerült még egy pribék, éppen időben. Segített lefogni a billogozáshoz, és így nem volt akadálya annak, hogy a vergődő legény feneke bal oldalának felső harmadára nyomják az izzó vasat. Még párafelhő szállt fel a megégetett bőrről, midőn visszakísérték cellájába a remegő lábú ifjút, és lelkére kötötték, hogy vigyázzon rá, mert ha sérülne a birtokjel kénytelenek lesznek megismételni.

A következő fél órában ételes kondérral zörögtek, immár tucatnyi pribék került elő, egy tálka sűrű ragut és egy darab kenyeret osztottak a tucatnyi rabnak, az ínycsiklandó illatoktól gyomrom megkordult, noha ki kellett maradnom belőle, lévén hamarosan deresre kerülök.

Miután a pribékek is jó étvággyal bekanalazták a ragut asztaluknál, némi lustálkodás után újra dolgukhoz láttak. Ketten a végtermékek fedeles küblijét ürítették ki a cellákból, mások az eszközök tisztogatásában leltek elfoglaltságot, egyikük írástudó lévén a pergament silabizálta, amelyből az aznapi feladataikat próbálta kiolvasni.

- A következő egy illusztris uraság, nevezetesen Zsugamárki, akit ismét kártyaadósság rendezésének sürgetése érdekében karóba kell ültetni. Még nem érkezett meg, úgy látszik soká bálozott az éjjel, és nehezen ébred.

- Vagy nem sürgős neki a farkaró – vélte egyik társa, aki a fali tartókba helyezett eszközöket törölgette nagy gonddal.

- Addig sorra kell venni a szolgát, akinek már viszket a segge, hogy huszonötöt botot kapjon – javasolta a kevés fogú.

- Valóban, ő nincs a listán, de ő maga kérte, hogy még délelőtt kerüljön sorra. Hiába, jobb túlesni rajta. Hozzátok! – hangjában megvetés csengett, sejtettem miért.


A belső szolgákat mindig valamiféle ellenérzéssel kezelték, hiszen nem voltam közéjük való, többre vittem holmi kínzómesteri állásnál, ráadásul finom ruhákban jártam, libériám aranyzsinórral díszes volta irigységet váltott ki a rám pillantó alantasokból. Nem számíthattam különleges bánásmódra. Várták az alkalmat, hogy lerángathassanak a maguk szintjére, minden alkalommal annyira móresre tanítottak, hogy megesett, hogy remegő lábaim nem vittek vissza szobámba, segítséget kellett kérnem.

Megpróbáltam megőrizni méltóságomat, és gőgös pillantást vetve rájuk haladéktalanul elindultam a deres felé, amikor kinyílt a tömlöc rácsa. A valóságban azonban félelmek marcangoltak belülről. Hogy fogom bírni ezúttal a botot? Mennyire fog meggyötörni a büntetés? A kóstoló nyoma még halványan sajgott, még huszonöttől hogy fogom összeszedni magam ahhoz, hogy ki tudjam szolgálni urunkat az estebéd felszolgálásánál?

Míg ezeket végiggondoltam, a két pribék odavezetett a dereshez. Egyszerű, fából készült alkalmatosság volt, soha nem esett jó fekvés rajta. Ezúttal is hiába kínálgatták maró gúnnyal a párnát, mely arra hivatott, hogy ölem alá igazítva optimálisan kidomborítsa fenekemet. Kioldottam nadrágomat, majd nagy levegőt véve feltérdeltem a fekpadra. Míg letoltam nadrágomat és elbíbelődtem a párna megfelelő elhelyezésével, magamon éreztem a rabok és a pribékek sürgető tekintetét. Komótos mozdulataim végén ott hevertem hason, csupasz, kitolt fenékkel, megalázó pózban.

A pribékek nem kérették magukat. Eddig karba font kézzel nézték készülődésemet, készen arra, hogy beavatkozzanak, ha túlságosan húznám az időt, de most munkához láttak. Leszíjaztak, kevésnyi mozgásteret engedve seggemnek. Tisztában voltam azzal, mennyire örülnek, hogy a kezükbe kerültem, hiszen gyakran adtam jelét udvari ünnepségeken mélységes lenézésemnek irántuk.

Csak futólag pillantottam az elém tartott botra, miközben megmarkoltam a deres lábait. Figyelmességből mindig megmutatták, hogy elképzeljem, mire számíthatok.

A soros pribék, aki vállalta a feladatot, néhány próbasuhintás után nekikezdett. Az első néhány ütés után tudatosult bennem, hogy gyakorlottan forgatja a botot, ami elégedettséggel töltött el. Nem szerettem volna egy alkalmatlan pribék ügyetlenkedéseinek kitenni magam. Nem számoltam az ütéseket, megtette ezt egy másik pribék, alkalmasint ő volt jobb számolásban. Igyekeztem ügyelni légvételeimre, miközben egy-egy nyögéssel nyugtáztam a kapott ütleget. Büszke voltam arra, hogy mindig jól bírtam a botot, ezúttal is sikerült ráhangolódni az engem megillető büntetésre. Miközben csapattam faromat körülnéztem, és megszámláltam a rabokat, akik engem néztek. A pribékek is oda-odatekintettek, egyikük elismerően bólintott, látva, milyen férfiasan tűröm a seggemen táncoló botot. A büntetés végeztével elhúztam a szám sarkát gúnyosan, hogy lássák, nem sikerült megtörniük. Eloldozták a szíjaimat. Összeszedtem maradék erőmet, és talpra kecmeregtem.

- Uraim – szóltam fennsőbbségesen nadrágomat igazgatva. – Kaphatnék egy kupa vizet?

Egyikük merített a vizeshordóból, és szó nélkül felém nyújtotta. Szükségem is volt a hűvös kortyokra, mert meglehetősen kiszáradt a szám. Visszaadtam a kiürült szilkét és folytattam:

- Mindannyian vendégeim egy kupa borra a csapszékben. Engedelmükkel, most távozom.

- Uraságod még a cellában marad – tett ellenvetést a fő pribék.

Keményen a szemébe néztem, állta a tekintetemet. Így széttárva karom óvatos léptekkel visszaindultam az apró tömlöcbe, hogy ott pihenjem ki a kapott ütleget. Hamarosan a priccsen hasalva figyelhettem a kínzótéren történő eseményeket, hason fekve, karomra hajtott fejjel kényelmesen odaláttam.

Zsugamárki, akit kártyaszenvedélye miatt neveztek így úri körökben is, előkelő öltözékben, vállán aranyszegélyes sötétzöld bársonyköpenyben érkezett, erről eszembe jutott, hogy még tél van, noha ezt elfeledtem az elmúlt negyedórában, mással lévén elfoglalva.

A középmagas, zömök férfi szabadkozott késése miatt, zavarában sokat locsogott. Láthatóan nem volt ínyére a karózás, ezt nem is rejtette véka alá. Nem akarta azt a szégyent, hogy az érte küldött poroszlók rángatják végig az udvaron, így önként jött, egyedül, egyik lábáról a másikra állt, miközben folyt belőle a szó:

- Engem még nem karóztak, hallottam már róla másoktól, akiket igen. Meghallgattam tanácsaikat, de nem kaptam kedvet hozzá – közben egyre másra tépdeste gombjait, csatjait, és megszabadult zekéjétől, ingétől, kalapját már korábban a köpenyére dobta egy üres, fali akasztóra. Rövid bőrcsizmáját lerúgva folytatta: - Nagyjából tisztában vagyok vele, mi vár rám, kérem, uraim óvatosan bánjanak velem! Megjutalmazom mindannyiukat, ha a karót úgy …khm… dugják fel nekem, hogy… óvatosak.

- Legyen uraságod teljes nyugalommal, értjük a dolgunkat – vette el az őzbarna nadrágot a főpribék, odadobva társának, aki a levetett ruhahalomra továbbította.

Már csak a csipkés szegélyű, hosszú, buggyos alsónadrág maradt az uraságon, annak madzagját oldozgatta.
- Nézze – hajolt hozzá bizalmaskodva a főpribék, kapzsiság lángja csapott szeméből a lemeztelenedő nemes felé. – Többféle méretű karók várakoznak, és … itt hunyorított… nem feltétlenül a legvaskosabbat toljuk a fenekébe. Itt van például ez – hátranyúlt, egy másik pribék kezébe nyomott egy seprűnyél-vastagságú darabot. Gyanítottam, hogy nem először adják elő ezt a színjátékot. – Tehát ez egy tűrhető darab, uraságodnak kissé kényelmetlen lesz, eddig kell magába fogadnia – ismét hátranyúlt, és a kezébe nyomott krétadarabbal megjelölt egy bő arasznyi részt. – Nos? Tizenketten vagyunk, mindössze tizenkét ezüstbe fog kerülni. Ha további egy arannyal megfejeli, még be is kenjük csúszós faggyúval, így uraságod szinte meg sem érzi…

- Megadom! Rendben! – vált vörössé a kissé didergő férfi arca.

- Akkor kezdjük. Uraságod helyezkedjen el – itt egy bakra mutatott – hasmánt ezen az alkalmatosságon, és térdeljen fel kétoldalt, segítünk. Fogjátok!

Mire Zsugamárki észbe kapott, már fenn is volt a bakon, lábát, hátát gyakorlott kezek szíjazták hozzá. Nehezen tudta volna összeszorítani fenekét, mert terpeszben szíjazták a bak két oldalán térdelő lábait.

- Egy kis olvasni való – nyújtott át egy másik pergament a főpribék gúnyos figyelmességgel.

A felszíjazott férfi elfogadta a pergament, és az odatartott fáklya fényénél olvasni kezdte. Eközben meg-megakadt, nem írástudatlansága okán, hanem inkább azért, mert a háta mögött zajló események elvonták figyelmét.

A pribékek összeszokottan végezték munkájukat. A főpribék bekente a fenéknyílást csúszós faggyúval, amit egy vödörben tartott oda egyik társa, majd határozottan felnyúlt a szűk nyílásba.

- Én … márkija fogadom… ohohoh – kapta fel a fejét az olvasó férfi.

- Nyugalom, ez még csak az ujjam – csitította a főpribék, és kihúzva ujját egy hirtelen mozdulattal két ujjal furakodott vissza. – Lazítson!

- Soha… nem… ouhhh – méltatlankodott a márki. – Nem háltam férfival!

- Uram, kegyeskedjék az olvasásra koncentrálni – figyelmeztette a főpribék, ujjaival keményen vájkálva a fenéknyílást.

- …fogadom … ahh… hogy az ötszáz ara…. auhhhh – kiáltott fel, amikor megérezte fenéklyukát ostromló karót.

- Folytassa, mi itt végezzük a dolgunkat – utasította főpribék kissé ingerülten.

- … ötszáz aranyat… auhhhh!

Ebben a pillanatban az egyik pribék megbökte a vállam. Észre sem vettem, mikor jött be a cellába.

- Uram, most már elmehet! – szólt, mire meglepetten néztem fel.

Még akkor is fülemben csengett a fenéklyukát gyötrően feszegető karótól méltatlankodva nyögdelő Zsugamárki hangja, amikor bezárult mögöttem az udvarra nyíló, vasalt ajtó.

Vége