A jégmadár röpte V. rész

Bénultan ültem, gatya nélkül, Laura pedig olyasformán nézett rám, szerelmesen és diadalittasan, ahogy úgy éreztem, rég nem tette senki. Ez az, amit látni akartam. Vagy ez az, ahogy én néztem rá? Nem tudom. A telefonom rezegni kezdett. Mintegy mellékesen (ki zavarhat ilyenkor?) megnéztem és Ajna írt: Pár perc és itthon van, szólt az üzenet, de beugrik a kínaiba egy kis nasiért, kérek valamit?
– Mondd meg neki, hogy már jóllaktál – mondta Laura, aki szégyentelenül bámult a telefonom kijelzőjére. Még mindig a kezében volt a farkam, rászáradva az elmúlt percek (órák?) minden gyötrelmes titka. A kínai büfé itt volt a lakásunk alatt pár emelettel, az utcafronton.
– Basszameg! – közöltem illedelmesen és felpattantam. Már késő volt Laurát kitessékelni. Elöntött a düh, a szégyen, a legyőzöttség. Üvöltözni akartam Laurával, hirtelen őt hibáztattam mindenért. Ő, ha látta is, milyen hangulatban vagyok, nem jött zavarba egy cseppet sem. A fürdőben megmosta a hasát és a melleit, megtörölközött és elképesztően gyorsan felöltözött. Büszkén mosolygott rám, mikor nyílt az ajtó: „Látod, milyen ügyes lány vagyok?”

Az utolsó pillanatban jutott eszembe lecsapni a laptop tetejét, a monitoron még Ajna összeélvezett ajkai izzottak.
– Szia. Nahát… – Ajna elcsigázottan, karikás szemekkel mérte végig a bőréből majd kiugró, csillogó szemű lányt – Ó, Laura, ugye? Jó rég nem találkoztunk. Megint együtt dolgoztok?
– Iszogatunk, inkább – mondtam és még sosem volt ilyen száraz a torkom.
– Vörös? – lépett az asztalon hagyott palackhoz Ajna.
– Igen, bár a fehéret jobban szeretem. Jobban csúszik – mondta szemrebbenés nélkül Laura. Egymásra néztek. Arra gondolhattam volna, Ajna kombinál, de ismert engem. Ismerte az ízlésemet és a Laurához fűződő viszonyomat. Olyan biztos volt a bűntelenségemben, ahogy én is az voltam másfél órával ezelőttig.
Kis beszélgetés után Laura elbúcsúzott, Ajna ragaszkodott hozzá, hogy úriemberként a taxiig kísérjem, amit ő maga hívott ki. Lent, amikor a taxi megállt mellettünk, Laura nyílt, de roppant hivatalos arckifejezéssel fordult felém és a kezét nyújtotta:
– Remekül éreztem magam ma este. Gyertek át valamikor. – ennyit mondott, aztán már robogott is tova, el az aznap estémből. Pislogtam kettőt és felmentem.

Az este hátralévő része eseménytelenül telt. Meggyőződésem volt, hogy lebukom, hogy látszik rajtam, mit tettem. Hogy a szobában áll a szex-szag. De alighanem az már csak a fejemben gomolygott. Ajna természetesen viselkedett, viccelődött, csevegett, imádnivaló volt és én csak arra tudtam gondolni, minden jóvátehetetlenül elfuserálódott köztünk. Már-már rájátszottam az erőltetett „hiszen semmi sem történt” viselkedésre és semmi, de semmi nem tűnt fel neki. Letusolt, pizsamába bújt és az ágyunk megfelelő pontjain, egymásnak háttal elaludtunk. Könnyen és édesen jött az álom a szememre. Semmi bűntudatot nem éreztem és ez megrémitett utóbb. Álmomban mezőn futkostam, hóban tapostam mezítláb és valamiért a lottósorsolás konferansziéja is voltam, szóval, semmi erotikusat nem éltem meg. Egyszerűen túlléptem a tényen, hogy házas emberként egy másik nő arcába élveztem.

Persze, nem múlt el minden nyomtalanul. Ha eddig alig érintkeztünk a feleségemmel, most lényegében jóbarátokká, lakótársakká váltunk és nem is beszéltünk erről. Mindkettőnknek jó volt így. Ha pedig volt pár percem-órám egyedül, rákaptam Ajna videóira. Többnyire az én-nézőpontos, szopós videói izgattak. Személytelenek, közönségesek és mégis érzékiek voltak. Mégis, ahogy kezelésbe vettem magam, csak Laurára, a szolid, félszeg mosolyú Laurára gondoltam, aki úgy verte a farkam, mintha fél percen belül vége lenne a világegyetemnek. Hatalmas és keserves élvezések vártak rám és tudtam, hogy valami megváltozott, tán el is tört bennem. Hagytam. A törött kar, ha máshogy forr össze, az egészségtelen, de, gondoltam, a lélek más. Talán találok valami érdekeset. Talán ez csak fejlődés. Az élet nem egyenes vonal.

Aztán kiderült, hogy az élet egyenes vonal. Mindig visz valahová, mindenféle menekvés, eltérés lehetősége nélkül. Egy nap egy ismerősöm hívott, akinek sokat dolgoztam egy időben. Külsős munka, mondta, meg volt velem elégedve. A rajzaim, az ötleteim, a szövegeim, satöbbi, más szóba sem jöhet. Ragyogtam. Király, gondoltam, az élet visszacsatolást küldött: íme az új, szabad és kapós én, a sikeres én! Kérdeztem, kizárólag azért, hogy az egóm faszát még keményebbre gyúrjam: mégis, hogyhogy rám esett a választás? Kis röhincsélés és tétovázás után közölte: egy régi, közös barátunk ajánlott be. Most épp ő is a cégnél dolgozik és felvetette, én épp alkalmas lennék pár feladatra. Elmondta, persze, hogy Lauráról van szó, de tudtam e nélkül is. Mondjuk úgy: megéreztem.

Egyszer összefutottunk a büfében, a lehető legtermészetesebben viselkedett, pedig kettesben voltunk. Megittunk egy híg, túlcukrozott kávét, nevetgéltünk és szóvá sem tette, hogy a puszta szemkontaktustól centiket duzzadt a sliccem környéke. Azt hittem, kis csacskaság, kaland, érdeklődés volt a részéről és el is feledte. Másnap viszont hagyott nekem egy post-itet: segítsek átnézni pár frissen fénymásolt szórólapot.

Már az a tény beszédes volt, hogy barack színű (van ilyen szín? Állítólag van…) nyári ruhában fogadott. Egyrészt: nem emlékszem, láttam-e valaha is szoknyában, vagy ilyesmiben. A kényelmes farmer, esetleg a rövidnadrág volt az ő stílusa. Másrészt: annyira azért nem volt még meleg. A ruha éppen csak térd felett végződött: nem mutatott semmit a formás, gömbölyű combokból és arról a számomra lenyűgöző hajlatból, ahol még nem találkoznak, de már közelítenek egymás felé. Csak a lábszárát, térdét láthattam, egyszerű, de elegáns szandálját. És persze a vállait, amikbe már most bele akartam harapni. Iszonyúan tárgyilagos volt, míg ecsetelte, miben is kérné a segítségemet, majd egyszerűen otthagyott a szűk, levegőtlen irodában a redőnyök mögött, izzadtan és a nadrágban kínlódó erekciómmal.

Míg ott bíbelődtem és komolyan megfordult a fejemben, hogy elbújok a mosdóba és kiverem magamnak, hogy tudjak a munkámra fókuszálni, hamarosan nyílt az ajtó. Laura bújt be rajta. Enyhén ködös tekintetéből, félszeg mosolyából és a dundi arcára csókolt pírról máris tudtam: dugni fogunk.
– Kész – mondta, mintha tudnom kellett volna, miről beszél. Ujjaival finoman megérintette és meghúzta a bal vállán feszülő pántot – Szereztem magunknak pár percet.
Az arcomra volt írva, hogy nem tudom, miről beszél. Kezemben egy köteg szórólappal válaszoltam valamit, ami egy az egyben torokköszörülés lehetett. Felkuncogott. Láttam a fehér fogacskáit, nedves ajkait, hallottam a kicsit idétlen vihogását. Eszelősen kívántam.
– Beszéltem a portással, jó barátok vagyunk – magyarázta – Megkeres nekem néhány beltéri fotót az irodáról. A kamera őrizetlen. Senki sem látja, mit csinálunk.
– Milyen kamera? – érdemeltem ki kérdésemmel a legértetlenebb csávónak járó, idei díjat.
– Az a kamera – mutatott a sarokba, ahol apró, fekete és érzéketlen üvegszemként figyelt minket a ketyere – sok volt az irodai szarkaság, ezért felszerelték az ilyen eldugott kis… zugokba… ahová szinte csak rosszalkodni járnak az emberek.
Visszanéztem rá. Nyeltem egy nagyot, szárazat és fájdalmasat. Kibújt a pántokból. Nem viselt melltartót. A kerek mellei ott szemeztek velem egy-két igazgyöngyként csillanó izzadságcseppel. Arra gondoltam, ahogy a mellbimbói ide-oda csúszkálnak a tenyereimben a verítéktől. Aztán észbe kaptam.
– Megőrültél? A… kamera… készül felvétel…
– Pár perc, mire letörlöm. Értek hozzá. Okos lány vagyok – közelebb lépett. Úgy éreztem, nem irodában vagyunk, hanem egy imbolygó hajó fedélzetén és a padló felém lejt, ő lassan felém siklik, míg én csak elvágódom. Szédültem. Nem kaptam levegőt. Mégsem rohantam csak úgy ki – Tudom, hol találja a portás az iratot. Mert én tettem oda tegnap este. Szóval… úgy számolom, úgy 7-8 perc, mire megtalálja. Nekem kell 2-3 perc, míg letörlöm a kamerán rögzült anyagot – közelebb lépett. Sosem jöttek be a szemüveges lányok, de most az ő fényes, üveg mögé rejtett tekintete fogva tartott – úgy számolom, hogy vagy 4-5 perced, hogy megdugj.

Bizonytalan, csipogó hangot hallattam. Karnyújtásnyi távolságra ért tőlem. Egyik kezét a mellkasomra tette, meleg, jóleső érzés volt. Ezzel együtt a farkam stresszesen puhulni kezdett. Nem csak a munkahelyi bírságtól és bizalomvesztéstől tartottam. Ha ügy kerekedik belőle, ahogy az ilyen irodai kufircokból tud az lenni, az is biztos, hogy az eset Ajnáig jut. De már ott volt az ügy: kettő, fénylő, reszkető, meleg, puha, rugalmas, kerek, telt és izgató ügy.
– 4-5 perc… – mondtam – nem tűnik túl biztos számításnak. Ha…
– Láss hozzá – mondta és tényleg, komolyan mérgesnek tűnt – mihamarabb végzünk, annál biztosabb, hogy megússzuk.

Azzal magyaráztam magamnak, hogy nincs más választásom. Hogy ez az egyetlen eshetőség. Remegett a kezem, nem találtam a nadrágomon sem a gombot, sem a cipzárt, sem az övcsatot elsőre. A szemei csillogtak, míg bájos huppanással felült a régi, jókora fénymásolóra. Ajkai egyszerre görbültek csábítóan és lenézőn.
– Elég pornós a helyszín? – kérdezte. Nem akartam válaszolni. Kettőt gyúrtam a farkamon és odaléptem táruló combjai felé. A kezem ujjongott, ahogy végigsimíthatott a lábán, feljebb gyűrve a ruha alját. Le akartam húzni a bugyiját: de nem volt rajta.

– 3 perc – mondta a szemembe nézve. Remegett a kezem. Hozzá hajoltam, meg akartam csókolni a száraz számmal, de eltolt – nem viccelek – mondta és kicsit megkarmolta a nyakam – Dugj meg. Nincs időnk előtte fagyizni, mozizni és szerenádozni.
Kapkodtam a levegőt és úgy ügyetlenkedtem, mint egy kamasz fiú, aki zoknin gyakorol.
Cseppet sem segített. Ahogy az sem, hogy fel-felkuncogott, ha elcsúsztam az izzadt, síkos combjain. Úgy éreztem, elélvezek, mielőtt behatolhatnék. Nem tudom, mitől, talán már elkezdte egyedül, de: őrülten nedves volt. Amikor végre besiklottam, egymásra néztünk. Mosolygott, gyöngéden megérintette az arcomat és ettől a félhatékony farkam acélossá keményedett.
– Ez az – búgta – látod, hogy megy ez?
Tényleg ment. A fejemben sürgetően pörgött a matek, de valójában nem akartam pár lökéssel végezni. Olajos, forró szorítás fogta körül a farkam és ez boldoggá tett: így, egyszerűen. Boldoggá. Ő megmarkolta a fenekem, cseppet sem óvatosan, biztos voltam benne, hogy percek múltán négy kis piros félkör marad a fogása helyén. Én a mellét vettem a kezembe, sokkal lágyabban és mindettől a hülye, kikényszerített helyzet ellenére is úgy éreztem, csatlakozunk egymáshoz. Összefonódunk.
A redőnyök le voltak húzva, de úgy hallottam a folyosóról a lépteket, mintha minket futkostak volna sietősen a kollégák. Összepréseltem az ajkam, így tett ő is, de amikor már minden lökéssel tövig csúsztam a puncijába, egy halk, elnyújtott „ahhh” sóhaj azért körüllengte a szűk szobácskát.

Eltolt magától, a farkam meredten, kéjgyöngyözve billegett le-fel, maximális zavarban. Azt hittem, lejárt az időnk, de csak megfordult és kitolta az az imádni valóan nagy popsiját.
– Nem…? – akartam kérdezni.
– Még kábé másfél perc, húzz bele – hátranézett rám a válla felett. Még csak nem is lihegett. A tincsei is épp csak annyira voltak kuszák, hogy még izgatóbb legyen, ha az lehetséges. Megragadtam a csípőjét és elkaptam, ahol kellett. Meglepetten felsikkantott, aztán elharapta és csengőn kuncogott. Hirtelen éltetni kezdett a kihívás és eldöntöttem, emlékezetessé teszem ezt a kefélést, ha csak ennyi időm van is rá.
Átkaroltam hátulról és épp annyira volt síkos, kellemes a fogás a keblein, ahogy elképzeltem. Nagyokat taszítottam a csípőjén, mert már olyannyira beindultunk, hogy nem számított. A vállához szorítottam az arcom, tűzforró volt. A farkamat nem is éreztem: mintha selymes, zsibbasztó közeg nyelte volna el, csakis az számított, hogy a kezem a mellén, az ő keze az én kézfejemen, hogy simogathatom a combját, hogy a haja csiklandoz, hogy egyszerre szuszogunk és a közös titok, a közös vétek sokkal szorosabban forraszt minket össze, mint amire egy egyszeri aktus közönségesen arra képes lehet.

Éreztem a hasamban növekvő lángcseppeket, a sűrű, fojtogató párát a mellkasomban. Olyan döbbent hang tört fel belőlem, mint aki még életében nem élvezett el és nem is tudja, mi készül itt. Biztos voltam benne, hogy legalább egy-két ember meghallotta kintről. Most mindjárt lenyomódik a kilincs és egy sztereotip, mit sem sejtő ispe bedugja a fejét: „Minden rendben?” kérdéssel. A pornókban pont az ilyenek szállnak be harmadiknak, de ahhoz tuti lesz egy-két szavam.
Laura a kezemre csapott, finoman, de azért megéreztem. Főleg a mozdulatból áradó sürgetést.
– Ennyi volt, édesem – suttogta. Még mindig nem lett szapora a légzése, csak a hangjában bujkált egy csipetnyivel több elvarázsoltság, mint általában.
– De…
– Ennyi volt, vissza kell mennem. – mondta. Lassan visszatért a józan eszem. Ahogy volt, nedvesen és lüktetve tettem el a farkam. Éreztem a feszülő csalódottságát és néhány pillanatig komolyan úgy tűnt, a gatyámat árasztja el mindjárt a forró, eltékozolt mag. Laura megigazította a ruháját, a pántjaival egyáltalán nem sietett, hagyta, hogy legeltessem a bájain a tekintetem még pár másodpercig. Valósággal kirontott az irodából és kis híján én is utána távoztam: az lett volna csak az igazán gyanús.

Légző gyakorlatokkal, fel-alá járkálással lohasztottam magam, több-kevesebb sikerrel. Törölgettem a képem: mintha víz alá nyomtak volna újra és újra. Az ingem valósággal átázott a verítéktől. Jó negyed óra múlva merészkedtem ki és azonnal az egyik idősebb kollégába botlottam. Végigmért és én azt éreztem, a fejembe is belelát.
– Be kéne már tenni – kezdte, majd belekortyolt az émelyítő céges kávéba – már egy ilyen ventillátort. Meg lehet odabe’ fulladni, nem?
– De. – mondtam. Tekintetem ide-oda cikázott, Laurának nyomát sem láttam. Itt volt egyáltalán? Dugtunk? Vagy csak képzeltem? A portás fülke odalent van. Milyen gyorsan ért le az emeletről vajon? És amúgy miért a portás dolga a fotóarchívumban kutatás?
– Minden okés, öcsipók? – kérdezte a kolléga. Szerette a fiatalos beszédet, azt a fajtát, amit a fiatalok sem használnak.
– Jah. Rég nem voltam már itt. Kicsit zavarnak a kamerák is. Nem szeretem, ha figyelnek munka közben. Azt érzem, hogy nem bíznak bennem – megértően bólogatott és kortyolt. Tartotta a szemkontaktust ő is, mint Laura szex közben, és nagyon kellemetlen volt a képzettársítás – Milyen sűrűn nézi meg valaki, hogy… tudod, mit lopkodunk össze-vissza az irodaszerek közt? – erre már kérgesen felnevetett.
– Jah, én is ezt mondom, ne vegyenek fel olyat, akibe’ nem bíznak és annyi – mondta, aztán kidobta a kiürült poharat és kéretlen közvetlenséggel vállon veregetett. Toporogtam és nem tudtam, merre induljak, mitévő legyek, hol fújjam ki magam, mikor még annyit mondott:
– De ne stresszelj ezen, jó, ha egy hétig voltak bekötve. Drága volt a fenntartása, mindegyik vak. Szóval, nyugodtan zsebre vághatsz egy fénymásolót, vagy egy kávéautomatát, senki sem fogja látni. – jót nevetett a saját viccén. Én meg magamra maradtam.
Ímmel-ámmal folytattam a munkát és jó fél órával hamarabb leléptem. Hazafelé zötykölődve némán, magamba roskadva csakis erre tudtam gondolni:
„Ó, az a hazug kis kurva!”
Azt hiszem, aznap szerelmes lettem Laurába.
folyt.köv.