A Klub 5. rész

A Klub – 4. rész
(Kitalált történet fiktív szereplőkkel és helyszínekkel. A történet a viktoriánus kori Angliában játszódik. Figyelmeztetések: spanking, medical, homoszexualitás)


Rosalie arcán este nyomát sem láttam a máskor megszokott vidámságnak. Régi szokásához híven egyik kezével a fürdővizemet kavargatta. Mivel tisztában voltam kedélye nyomottságának okával, tőle is szerettem volna hallani, na meg mindig szerettem, ha mesél, miközben fürdet.

- Hát hol van az én vidám Rosalie-m? – dőltem hátra a kellemesen meleg vízben.

- Ó, William úrfi, mit is beszélek, hiszen uram már kész férfi! Hát észrevette, hogy történt velem valami?

- Hogyne, Rosalie, meséld el, mi bánt?

- Nem is tudom, hogy elmondhatom-e, hiszen… voltaképpen… - láttam rajta a tétovázást.

- Egyébként tudok arról, hogy nagybátyám a múlt éjjel találkozott veled a folyosón, véletlenül épp arra jártam, amikor – ráhunyorítottam – akár integethettél is volna az udvaron az őrjáratnak abból az ablakmélyedésből.

- Hát… igen. Méltóságos nagybátyja igencsak… khm… türelmetlen volt.

- Rosalie, ne titkolja előttem, hiszen abból, hogy nem ült le, ahogy máskor szokott, elárulja, hogy fájdalmai vannak. Ennyire heves volt a nagybátyám?

- Heves? – dajkám keserűen felkacagott. – Még hagyján, hiszen máskor is megtette velem, de most a szűkebb útra vágyott, ha érti az úrfi.

- Persze, hogy értem – feleltem, és kíváncsian vártam a folytatást.

- Tehát érti. William úrfi, nem sejtheti mennyire tud fájni, ha nincs kellően… előkészítve ott – szemérmesen elpirult, majd amikor látta, hogy továbbra is firtatom, folytatta. – Az uraság fájdalmat okozott, és ez még néhány napig így is lesz, fájni fog nekem. Bepanaszoltam az ön atyjaurának, és mint hallom, megkapta érte a magáét.

- Igen, alaposan ellátták a baját a deresen – bólintottam. – De térjünk vissza rád, Rosalie. Tehát máskor is rendelkezésre álltál nagybátyámnak?

- Ha még csak neki – kezdte, majd szája elé kapta kezét. A víz kissé kiloccsant, de nem törődött vele.

- Mióta is szolgálsz nálunk?

A kövérkés asszony eltűnődött, majd így folytatta:

- Végül is, William úrfi, ez már nem titok az ön számára sem. Elszegényedett nemesi családból származom, és kivételes szerencsémnek tartom, hogy sikerült alkalmazást nyernem a Norfolk családba tizenhat éves koromban. Vagyontalanul nem sikerült volna férjhez mennem, az úri társaságba se vezethettek volna be. Így kerültem ide. Atyjaura és nagybátyja akkor voltak kisgyermekek, őket gondoltam, pesztráltam, és… egyéb szolgálatokra is alkalmasnak találtak. Nagyatyja avatott fel néhány héttel idekerülésem után, azután időről időre a lakosztályába rendelt. Mostanában is megesik, hogy üzen értem, az elmúlt fél évszázadban számtalanszor parancsolt az ágyába. Ahogy a fiai felserdültek, ők is éltek a lehetőséggel, azonban míg atyjaura egyre ritkábban kívánja élvezni testemet, addig fivére szinte minden látogatásakor él a lehetőséggel. Meg is értem atyjaurát, hiszen ha a fiatalabb szolgálólányok közül is válogathat, miért az én hatvanhat éves, kövér testemet ölelné? Az ön bátyja, Robert is kóstolót vett belőlem, még innen huszadik évén. Ha kívánja, természetesen William úrfi számára is rendelkezésre állok.

- Nem, Rosalie, nem kívánok élni a lehetőséggel. Inkább arról meséljen, mert rebesgetnek ezt-azt a kastélyban, hogy utódai is születtek az évek során.

- Ó, igen – dajkám szeme ismét felragyogott. – Atyjaura magjából Edward Sean nevű fiam, aki bankár lett, míg Leonard Niven katonatiszt, szépen emelkedik a ranglétrán. Az ő apjában nem vagyok biztos, mert elég sok bált tartottak a Norfolk-kastélyban akkoriban is, és gyakorta félrevontak a vendég urak egy-egy gyors… alkalomra. Még nem voltam harminc éves, amikor lánykám, Brittany is világra jött, ő a nagyatyja egyik kártyavesztesége nyomán. Engem tett fel egy alkalomra annak a kimondhatatlan nevű grófnak, elvesztette, ám a gróf úr, miután megszemlélt, nem kívánt élni a joggal, inkább odalökött a lovászának. A lányom pont olyan tüzes tekintetű és sudár, mint az a férfi. Előnyös házasságot kötött alig tizenkilenc évesen, egy megözvegyült nemes úr vette el, azonnal három gyermek anyja lett. A Norfolk család férfitagjai mindig gondoskodtak balkézről született utódaikról, két fiam is előkelő intézetekben tanulhatott, és lehetőségük nyílt fényes karriert befutni. Edward már unokákkal is megajándékozott, Marie Josephine és Louise Margaret jövőre lesznek bemutatva az előkelőségek tavaszi bálján, hiszen már tizenöt és tizenhat évesek, míg Christopher unokám szigorú katonai intézményben tanul, ahová Leonard fiam is járt. Tehát nem lehet okom panaszra, William úrfi.

Szappanozni kezdte vállam, és arcára ismét visszakínlódott egy mosolyt.

- Tehát nincs ellenére az itteni szolgálat?

- Dehogy, hiszen említettem, hogy jól érzem magam itt. Az egész életem a Norfolk családról szólt, kivételes szerencsének tartom, hogy ide kerülhettem.

- Tehát atyámuram volt az első, aki ágyába parancsolta? – tűnődtem.

- Igen, elvégre a szolgálatában álltam. Mit szeretne tudni? – áttért karom szappanozására, majd sürgetésére talpra álltam, hogy hátamat is felhabosítsa.

- Hogyan zajlott az első… alkalom?

- Az már nagyon régen volt – sóhajtott Rosalie, és szappanos kézfejével megtörölte homlokát. – Semmit, de semmit sem tudtam a férfiakról, a vágyaikról. Amikor nagyatyja megüzente, hogy készítsenek elő estére, és helyezzenek az ágyába, riadtan egyszersmind kíváncsian vártam, mi lesz velem. A szolgálólányok fürösztöttek meg, beillatosítottak, egyetlen fehér köntöst húztak rám, kifésülték a hajamat, és lelkemre kötötték, hogy legyek engedelmes, szolgálatkész, tisztelettudó, néhányan még hozzátették, hogy az uraság igen jó szerető. Így a lakosztályában várakoztam, tisztán, jó illatúan, és félve, hiszen nem tudhattam, mi lesz velem. Nagyatyja akkoriban annyi idős lehetett, mint William úrfi, sudár, sötét hajú, szép férfi. Levetette velem a muszlinköntöst, és a gyertyát kézbe ragadva megszemlélt, körbe kellett fordulnom előtte. Aztán letette a gyertyatartót, és hozzám lépett. Ölbe vett, és kényszerített, hogy lábaimmal öleljem derekát. Magához szorított, és akkor éreztem, hogy daliás fallosza a bejáratomat keresi. Nem sokat teketóriázott, miután párszor a kezével és ujjával megdörzsölt, ráhúzott, és csitított, amikor nyöszörögni kezdtem a fájdalomtól. Valamivel később letett az ágyra, ott újra belém hatolt, ekkor már nem fájt annyira. A következő napokban is a lakosztályába rendelt, egyre inkább múlott a fájdalom, és jobban éreztem magam, miközben kefélt. Amikor legközelebb szünetre érkezett haza az iskolából, magával hozta két legjobb barátját, és megparancsolta, hogy hozzájuk is legyek… készséges. Így kezdődött.

- Az évek során aztán jó sok férfi ölelt, igaz? – feltettem lábamat, és Rosalie gondosan megszappanozta lábszáram és lábujjaim is.

- Hát nem számoltam, de sokan – ismét megtörölte homlokát, mely gyöngyözött az izzadságtól. – A bálokon a vendégek, felnőve az ön édesatyja és nagybátyja, és igazán megtisztelő, de nagyatyja még mostanában is lakosztályába rendel. Főleg az utáni hetekben, hogy botot kap. Ezen már sokat gondolkodtam, hogy a Norfolk család férfitagjaira miért hat stimulálóan a deres és a bot? Mindegyikük hátsóját volt szerencsém kenegetni egy-egy botozás után, és a botozás utáni hetekben kivétel nélkül mindnek megnő az étvágya, ezt megfigyelhettem úgy nagyatyján, atyjaurán és nagybátyján. Ezért is kérdeztem, hogy William úrfi kívánja-e, hogy…

- Nem, Rosalie – vágtam a szavába. – Változatlanul nem kívánom, hogy kedvemre tegyél. Mi a helyzet Robert bátyámmal?

- Ő egyszer tisztelt meg közeledésével, és inkább a fiatal szolgálólányokat kívánja. Rá is pont olyan stimulálóan hat a botozás, mint a család férfitagjaira. Igaz, ő meglehetősen berzenkedik ellene, hogy deresre húzzák, és még olyankor is morog, amikor a gyógykenőccsel kenegetem, pedig atyjaura és nagybátyja is beszélt vele erről, úgy hiszem.

- Tehát mindig használatban volt a deresszoba, amióta csak emlékszel, Rosalie?

- Igen, William úrfi. Nem egyformán bírják a botot, de két férfi sem bírja egyformán. Atyjaura kimért nyögésekkel felelget a botnak, míg a nagybátyja keservesen megnyögdeli az ütéseket. Robert bátyja kínosan érzi magát, ha deresre húzzák, gyakran lamentál miatta, de bármilyen zaklatott, egy kiadós botozás üdítően le tudja nyugtatni. Nagyatyja, aki még mostanában sem berzenkedik attól, hogy botot kóstoljon, sóhajtozik a deresen, és számolja a kapott ütéseket. Nem egyszer jelen voltam, hiszen nekem kell a tégellyel várakoznom, míg a doktor végez.

- Tényleg, mióta kell injekcióval megpecsételni a kapott botot? – merült fel bennem az új kérdés.

- William úrfinak kedvére van az injekció?

- Ezt nem mondhatnám, mert igen kellemetlennek érzem.

- Talán tucatnyi éve, vagy valamivel több, hogy a doktor felvetette javaslatnak a családi tanács előtt, és rövid töprengés után elfogadták. Sokféle fertőzéstől megóv, erősíti a szervezetet, és hangulatjavító hatása is bizonyított. Bár szerintem ez utóbbi hatás csak a megkönnyebbüléstől lehet, hogy túl vannak rajta. Mindamellett a doktor igen jó hatásfokkal alkalmazza, ezt el kell ismerni.

Másnap ismét a klubban töltöttük a délutánt, atyám ezúttal kiadta a kocsisnak, hogy délre Londonba kíván érni. Borongós idő volt, esett az eső, de hangulatomat ez sem ronthatta el. Bár Rosalie inkább az egész héten elalvás előtt kapott injekcióknak tulajdonította volna fényes hangulatomat, arra hajlottam, hogy inkább a klub komornyikjával való újabb találkozás lehetősége villanyoz fel.

Miután elváltam atyámtól, aki saját klubját látogatta, és kaptam egy remek üdvözlő botütést, miután átléptem a küszöböt, és bezárult mögöttem az ajtó, köszöntöttem az egybegyűlt klubtagokat, és kifejeztem abbéli reményemet, hogy a borongós idő ellenére jól fogjuk tölteni a délutánt.

Köszöntöttek, és elfoglaltam helyemet a karosszékben, ahol múltkor, majd az inas nekem is felszolgált egy sherryt. Azt kortyolgatva figyeltem, ahogy a doyen épp Mr. Reginaldot győzködi, hogy legyen ma első a deresen. A középkorú férfi hárította volna a megtiszteltetést, majd kurta nevetést hallatott, majd felkelt, és levette kabátját, majd elindult a deresszoba felé.

- Ne csukja be az ajtót! – szólt utána a doyen, és mind odafordítottuk székeinket, hogy lássuk és halljuk, ahogy a kövérkés férfit megbotozzák.

Feszengve állt meg a deres mellett, visszanézett ránk, majd a doyen biccentésére kibontotta nadrágját, és fanyar mosollyal végighasalt a fekpadon. Az inas lemeztelenítette hájas fenekét, amitől kissé szabódott, és megjegyezte, hogy reméli, hogy nem neheztelnek az urak amiatt, mert az ő hátsóján több ütés fér el.

Többen gyávasággal gyanúsították meg, emlékeztették arra, hogy legutóbb se bírta valami jól, amikor megcsapták.

Felkönyökölt, és vöröslő arccal tiltakozott:

- Nem tudtam kellőképp ráhangolódni, de bárki megmondhatja, hogy jól bírom a botot!

Az inas a vállainál is leszíjazta, mire megkapaszkodott a deres lábaiban, de továbbra is ránk szegezte konok tekintetét.

- Kérem, bizonyítsa be! – felelte gunyorosan a doyen, miközben kissé félrehajtott fejjel figyelte az előkészületeket.

Az inas kérdő pillantására biccentett, és elkezdődött a botozás. Meglepetésünkre tényleg jól bírta. Fegyelmezetten nyögte a botot, és egyszer sem tiltakozott, nem emelte fel a hangját.

A doyen utasította az inast, hogy erősebben, ami meglepett horkantásokat váltott ki a kövér férfiból.

- Uraim – lihegte. – Erről nem volt szó!

A tagtársak között gúnyos nevetés terjedt, én sem voltam kivétel. Milyen gyáva, a doyennek igaza volt. Puhány.

Elfordítottam a fejem, amikor egy fájdalmas jajdulással véget ért a botozás. Biztosra vettem, hogy fiatalabb korom ellenére, vagy tán éppen azért, jobban bírtam volna. Mr. Reginald hamarosan visszatért körünkbe, bizonytalan léptekkel, kissé kivörösödve, és elfogadott egy pohár italt.

- Nos? – a doyen körülhordozta tekintetét. – Mi a véleményük, uraim?

- Meglehetősen rosszul bírta – foglalta össze mindannyiunk véleményét a vörös hajú tagtárs, akinek mindig gondolkodnom kellett a nevén.

- Elnézésüket kérem, de innen nézve valóban könnyebb, próbáljanak meg a deresről véleményt nyilvánítani – védekezett az imént elvert férfi.

- Kérünk egy önkéntest – a doyen egyenként megnézett bennünket, majd rajtam állapodott meg tekintete. – Ifjú Norfolk, hogy van a hátsója a múlt heti botozás után?

- Úgy vélem, rendbejött annyira, hogy újfent alávesse magát ennek a kis beavató szertartásnak.

- Uram – vontam fel szemöldököm meglepetten. – Úgy hiszem, a múlt alkalommal már alávetettem magam, ha emlékszik. Itt voltak valamennyien, bizonyíthatják!

- Nos – a doyen körülnézett, majd újra engem tűzött pillantására. – Akkor hát ebéd után kívánja megfeküdni a derest?

Kifutott arcomból a vér, és ekkor, ebben a pillanatban a távolabb várakozó inasra tévedt pillantásom, aki alig észrevehetően nemet intett fejével. Eddig rá sem mertem nézni, tartottam attól, hogy elárulom vonzalmamat iránta.

Kiittam a sherry maradékát, és felkeltem.

- Most. De változatlanul becsuknám az ajtót.

Még hallottam a gúnyos nevetést, amikor magunkra maradtunk a sivár deresszobában, az inas és én.

- Uram – szólt kisvártatva. – Bátorkodtam javasolni, hogy ebéd előtt, mert teli gyomorral…

- Köszönöm – szembefordultam vele, és a szemébe néztem.

Zavartan lesütötte a szemét:

- Úgy véltem, uram neheztel rám valamiért. Csak a munkámat végzem, és itt ez a feladatom. Az urak kiszolgálása étellel, itallal, és… itt.

- Elégedett vagy a helyzeteddel?

- Voltaképpen… nincs okom panaszra, uram. Jól megfizetnek, és amíg betartom a feltételeket, nem kerülök…

- Ezzel tartanak sakkban? – közelebb léptem hozzá, és amikor riadtan rám emelte tekintetét, nem tétováztam.

Túlságosan sokáig vártam. Immár nem voltam ura a testemnek. Két kezem közé fogtam arcát, és könnyű csókot leheltem ajkára. Mielőtt elengedtem, még kissé meg is nyaltam azt az érzéki szájat.

- Uram… szintén…? – először láttam elvörösödni, noha zavarba hoztam már néhányszor röpke ismeretségünk alatt.

Nem feleltem, inkább vetkőzni kezdtem. Elvégre kinn a kaján nevetgélésbe feledkezett urak előtt nem fedhettem fel magam, és az inast sem akartama további kellemetlen – kellemetlen? – szituációkba hajszolni, noha legszívesebben kifulladásig csókoltam volna. Ám neveltetésem, mely annyiszor kényszerített arra, hogy a legendás angol hidegvér mögé rejtőzzek, ismét győzött.

Mire a dereshez léptem, hogy letolt nadrággal elhelyezkedjek rajta a botozáshoz, már falloszom is lankadni látszott, mindenesetre gondoskodtam arról, hogy ne kerülje el az inas figyelmét a látvány.

- Christian… a nevem – szólt, miközben rám csatolta a szíjakat.

Felsóhajtottam. Megtörni látszott a jég, eszerint ő sem maradt közömbös irántam.

Nagy levegőt vettem, és amikor tétovázás nélkül kimérte az első néhány botütést, és közben nem remegett a keze, kibuggyant a könnyem. De ennek nem volt köze a hátsómat ért, szégyenkező jajgatást kiváltó reakciómnak.

Igyekeztem visszafogottan jajgatni, de biztos voltam abban, hogy kihallatszik, és pikírt megjegyzésekre ragadtatják el magukat az arisztokrácia jelen lévő, kárörvendő tagjai, ha kimegyek.

Amikor percekkel később minden tagomban reszketve talpra álltam, az inas hozzám lépett, hirtelen magához ölelt, majd keményen visszacsókolt. Ösztönösen viszonoztam ölelését, és amikor ellépett tőlem, hogy felöltözhessek, és a fertőtlenítős ronggyal nekiállt áttörölni a derest, a botot, mintegy mellékesen jegyezte meg:

- Uram, így csókolnak a férfiak.

Mielőtt kinyitotta volna előttem az ajtót, halvány mosolyt villantottam rá, és rendeztem arcvonásaimat. Nem tehettem róla, szerettem.

Folyt. köv.