Napszámosként az eprek földjén

Egy kora nyári nap bukkantam a hirdetésre, miszerint lakóhelyemtől nem messze napi fizetésért keresnek munkaerőt eper betakarításra. Az ajánlat igen csábító volt, hiszen a mellett, hogy jól fizetett a szüret, lehetőség volt a gyümölcs kedvezményes megvásárlására is. A hirdetésben lévő telefonszámot hívtam is rögtön. Egy kedves hangú hölgy vette fel és rövid telefonos egyeztetés után másnap már indulhattam is dolgozni.
Nagyjából 50 perces autós utazást követően érkeztem meg a munka helyszínére. Többen már várakoztak és én is beálltam közéjük. Rövidesen megjelent a főnökasszony is. Később megtudtam, hogy vele beszéltem telefonon is. Nagyon csábító öltözetet viselt. A comb feletti bőr szoknya és a testhez simuló felső igen jól állt neki. Köszöntött bennünket és elmondta a feladatot, mely nem volt túl bonyolult. Kiemelte, hogy ne dézsmáljuk szüret közben az epret, hiszen ez a gazdálkodó tulajdona! Jelezte, hogy nap végén mindenki megkapja az aznapi bérét és másnap is lehet majd jönni dolgozni, akinek megfelelnek a feltételek. Nekilátott a brigád a munkának és jó ideig nem is láttuk kenyéradónkat, aki a fóliasátor melletti irodájába vonult vissza. Nagyon meleg volt a sátorban, de igyekeztem minél hatékonyabban dolgozni. Gondolataimban sokszor előjött, hogy milyen kívánatos hölgy a gazdaság főnökasszonya és mennyire szerencsés az ,aki minden nap láthatja őt. A nap viszonylag gyorsan telt, s közben társaimmal elég jól megizzadtunk. Sokat nem beszéltem senkihez, inkább próbáltam a munkára koncentrálni. Párszor kijött a főnökasszony a levegőre, én ilyenkor próbáltam minél hosszabb ideig legeltetni rajta a szemem. De mikor észrevette, hogy figyelem azonnal elfordítottam a tekintetem.
Délután lejárt az aznapi munkaidő és a beígért bérezés következett. Mindenkinek egyesével kellett bemenni az irodába. Név szerint szólítottak bennünket. Kicsit furcsállottam, hogy már alig voltunk és az én nevem még nem hallottam…talán nem is voltam felírva a dolgozók közé?! – gondoltam magamban. Míg így töprengtem azt vettem észre, hogy már csak egyedül én állok a sorban és a nevemet hallom.
Kissé izgatottan léptem be a helyiségbe, hiszen az izgató főnökasszonyról fantáziáltam szinte egész nap és most még közelebbről láthatom…
- Gyere csak nyugodtan!- bátorított. Bár hangján éreztem, hogy a fizetségen kívül más párbeszéd is fog következni. Becsuktam magam mögött az ajtót, ahogy az előttem érkezők is tették.
- Veled zárom ma a kifizetéseket- közölte.
- Vajon tudod-e, hogy miért?
- Nem is sejtem?! – feleltem kissé kérdően.
- Hát jó, akkor mutatok neked valamit! – nyúlt egy távirányító után, ami az asztalon hevert. Bekapcsolta a hátam mögött lévő monitort és intett a távkapcsolóval, hogy forduljak meg és figyeljem a képernyőt. Természetesen engedelmeskedtem. A főnökasszony szorosan mögém állt, szinte a lélegzetét éreztem a fülem mellett, amit cseppet sem bántam. Meglepetésemre a sátorban lévő kamerák – amiket napközben észre sem vettem, hogy léteznek – felvételei voltak láthatóak, mely képsorokon azt figyelhettem, hogy éppen eszem az eperből jó pár szemet.
- Most már sejted, hogy miért maradtál itt utoljára?- búgta a fülembe, miközben nagy meglepetésemre erősen belemarkolt a seggembe.
- Hát….Ööö igen. Sajnálom tényleg pár szemet megkóstoltam, de izé… nagyon szomjas voltam ott bent a melegben. – próbáltam mentegetőzni hebegve. Hirtelen fülön ragadott munkaadó gazdám és annál fogva az asztalához vezetett.
- Mit mondtam én reggel az eligazításon?!- kérdezte már sokkal emelkedettebb hangon, miközben a fülemnél fogva próbálta a fejemet az asztalra nyomni.
- Azt, hogy nem szabad együnk belőle, mert nem a miénk a termés. –sziszegtem fel a fülem szorításától, miközben a fejem már az asztalon is volt.
- Így maradsz!- ez már szinte parancsnak hangzott és elengedte a fülem, de csak azért, hogy az íróasztala fiókjához lépjen. Leskelődve láttam, hogy egy közepes méretű paskolót húz ki a rejtekhelyéről, amiből már sejtettem, hogy mi is fog következni.
- Szóval lopjuk a termést?!- lépett közben mögém ismét, miközben a paskolót a másik kezének tenyeréhez ütögette.
- Tudod, hogy ezért mi jár nálunk? – kérdezte kissé nevetve, de választ nem várt a kérdésére.
- Kezeiddel fogd meg az asztal túlsó felét! – utasított ismét és szavait követve félénken belekapaszkodtam a bútor hátsó élébe. Egy mozdulattal lehúzta rólam a nadrágom és az alsógatyám is. Kissé meglepődtem, de nem mertem megmozdulni.
- Lépj ki a nadrágodból, told ki a segged és szélesebb terpeszt akarok!- s már igazította is a fenekelőeszközzel a kívánt pózba lábaimat. A következő pillanatban a fa hűvös érintését éreztem a fenekemen. Majd elemelte a bőrömtől a nevelőszerszámát. Tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy jön is az első ütés….jó nagyot csattant és égetően fájt is.
- Nos ebből kapsz harminc darabot! Megértetted?! – de ez igazán nem is kérdés volt részéről, s már kaptam is a következőt. Próbáltam csendben tűrni a büntetésem és ekkor még sikerült is összeszorított fogakkal viselkednem. Két -három ütésenként kicsit megállt és gyönyörködött a „művében”, miként pirosodik egyre jobban a hátsóm. Közben simogatta azt a paskolóval. A tizedik csapás után a halk nyögéseim egyre inkább átmentek kiáltásba.
- Kiabálj csak! Úgysem hallja senki, hisz már csak mi ketten vagyunk itt! Egy dolgot érsz el vele, hogy még jobban felmérgesítesz a gyerekes jajveszékeléseddel! - ripakodott rám egészen a fülemhez hajolva. A tizenötödik ütésnél már szinte ordítottam és éreztem, hogy szinte felgyullad a seggem, annyira égető érzés volt minden csattanás után.
- Most már elég volt a kiabálásból! – csattant ki magából a nevelőm. Kis matatást hallottam a hátam mögött, de nem mertem odasandítani. A következő pillanatban a levetett bugyiját a számba tömte.
- Ez kellett neked?! Kiabálhatsz kedvedre! Finom átnedvesedett bugyijának íze töltötte be a számat, viszont valóban tompította a kiadott hangokat. Még nyolc ütés volt hátra, mikor a fájdalomtól reflexből csapás után hátra nyúltam a kezeimmel. Nagyon mérges lett rám.
- Vidd onnan a kezed! – és már kaptam is a kézfejemre is egy ütést.
- Ha még egyszer hátra nyúlsz, kapsz még harmincat, de azt nem felejted el! Megértetted!
- Igenis!- szipogtam, mint egy kisfiú, de sajnálat helyett inkább kinevetett a gyerekes viselkedésemért. Minden lelki erőm összeszedve koncentráltam a hátralévő büntetésre, nehogy élesítse a bónuszverést. Főnöknőm azonban tisztában volt vele, hogy ő szeretne még játszadozni velem. Akkorát sózott rám az utolsó csapáskor, hogy nehogy hátra nyúltam, de szinte fel is egyenesedtem a csattanáskor.
- Ejnye…nyugtázta kacagva. Te úgy látom szereted ezt. Hirtelen a lábai elé borultam négykézláb. A bugyit kivéve a számból könyörögtem, hogy bocsásson meg, de hajthatatlan volt.
- Ebben a pózban maradhatsz is, csak kicsit szélesebb terpeszt kérek és a fejed legyen a padlón! Ismét az íróasztalhoz lépett és kivett a fiókból egy vékony pálcát. Amíg mögém ért vele jó párszor megsuhogtatta a levegőben.
- Jó lesz.- nyugtázta.
- Most megengedem, hogy hátra nyúlj a szép piros seggedhez! Sőt végig ott lesznek a kezeid! Szépen széthúzod a segged nekem, hogy jobban hozzád férjek! –
- Gyerünk! Félénken nyúltam hátra kezeimmel, de a parancs az parancs. Tudtam, hogy nem szabadulok, amíg meg nem kaptam a megérdemelt büntetésem.
- A lyukadat fogom megpálcázni, hogy az is kellően meg legyen büntetve! A kezeid …tudod… végig hátul és szépen széthúzod a farpofáid. Bólogattam, hogy értem a dolgot. Kisebbeket csapott, hiszen ez a büntetés gyengébb ütőerővel is
igen fájdalmas tud lenni. Természetesen most sem egy levegővel mérte rám a sorozatot. Néha meg-megállt és vizsgálta a részeredményt. Ilyenkor a pálca hegyével szurkálta az ánuszomat, amitől össze-össze rezzentem. Viszonylag hamar eljutottunk a kirótt harminc csapásig. Letett a pálcát az asztalra.
- Fordulj a hátadra! – parancsolt rám erélyesen. Természetesen engedelmeskedtem az ukáznak.
- Szóval megszomjaztál a munkában te tolvaj?! …nem mertem erre válaszolni, csak egy apró biccentéssel jeleztem, hogy igen, mert nem tudtam mi a helyes válasz a kérdésre.
- Lásd, hogy nem vagyok gonosz, most kapsz inni egy kicsit! Ezzel fölém állt, felhúzta szoknyáját és az arcomhoz guggolt.
- Nyisd ki a szád! – hangzott a következő utasítás. Tudtam most mi következik.
- Az utolsó cseppig megiszod! Megértetted! – és már engedte is arany nedűjét a számba, amit mohón nyeltem is. Persze jutott a linóleum padlóra is belőle mielőtt elapadt a forrás.
- Most nyald tisztára! ..nem kellett kétszer mondani, s már kutyaként járt is a nyelvem a finom puncin. Érezem, hogy egyre közelebb tolja a számhoz magát, míg már szinte a számon ült és az arcomhoz dörzsölve magát elélvezett. Kis pihegés után felállt és megigazította a ruháját.
- Ezt most felnyalod, amit elpocsékoltál! –mutatott a padlón lévő tócsára miközben elpakolta az eszközeit és visszahúzta a bugyiját. Az asztalon ülve figyelte tovább, ahogy végzek a „takarítással”. A nadrágom és a gatyám mellém dobta a földre.
- Holnap reggel nyolckor kint az eligazításon találkozunk! – közölte, majd kilibbent az irodából. Mire felöltöztem már el is távozott a telephelyről… de mindketten tudtuk, hogy másnap ismét látjuk egymást.