Feszültségoldó

Ahogy meghallom a kulcs zörgését a zárban, összeszorul a mellkasom. A szoba legtávolabbi sarkában ülök a földön, előttem féltve őrzött gyűjteményed darabjai. Kegyetlen pusztításom bizonyítékaként vér csöpög le a kezemről.
Tudom, hogy amint meglátod az üvegszilánkokat, robbanni fogsz. Valószínűleg sosem láttalak még olyan dühösnek, mint amilyen most leszel. Évek óta legféltettebb kincseid voltak, én pedig menthetetlenül tettem tönkre. Talán el is hagysz ezért.
Az ajtó nyílik, te a munkától lefárasztott arccal lépsz be rajta. Mikor meglátsz, elmosolyodsz, de egy másodperc alatt észreveszed a sírás nyomait rajtam, így egyből megkomolyodsz.
- Mi történt? - állsz meg, az ajtó tárva-nyitva mögötted. Kell egy perc, hogy felmérd a helyzetet. A szilánkokat mustrálod, majd a polcra nézel fölöttem. Lassan összeáll a kép. Arcodon érzelmek százai rohannak át, a hangod keményre vált: - Mit csináltál?
A szám teljesen kiszárad, a torkom összeszorul. Alig tudok megszólalni, elcsukló hangon préselem ki magamból: - Véletlen volt!
Hosszan beszívod a levegőt, még szemed is beleremeg az elfolytott dühbe. Megfordulsz, megragadod az ajtót, és hatalmas erővel becsapod. A hangjába egész testem beleremeg. Egy röpke percig háttal állsz, aztán megfordulsz, és megindulsz a hálószoba felé. Mellettem mész el, de rám sem nézel.
Hallom, ahogyan belevered az öklöd a falba, és hangosan szitkozódsz.
Sokáig nem merek mozdulni sem, de mikor teljes csend lesz, lassan összeszedem magam és felállok. Utánadmegyek, de a küszöböt már nem merem átlépni. Az ágyon ülsz, kezeiddel térdeiden könyökölsz és arcodat temeted. Az ereid megfeszülnek.
- Eszméletlenül sajnálom - szólalok meg. Meg sem mozdulsz, ezért kicsúszik a számon, bár tudom, semmi értelme: - Hadd tegyem jóvá!
Erre leengeded a kezeid, és dühösen, szinte hitetlenül nézel rám: - Mégis hogyan? Mit gondolsz, hogy a fenébe tudnád ezt helyrehozni?
A méregtől felpattansz és kivágódsz a szobából. Ha nem lépek arrébb, talán még fel is löksz. Egészen a konyháig, a bárszekrényig meg sem állsz. Válogatás nélkül kiveszed az első üveget, ami a kezedbe kerül és beleiszol.
El fogsz hagyni. Én viszont nem élem túl nélküled.
- Kérlek! - követlek. Egyre kétségbeesettebben könyörgöm. - Fogalmam sincs, mit csináljak, de muszáj valahogy rendbehoznunk! Kérlek, csak mondd, mit tegyek! Elmondhatatlanul sajnálom!
- Fogd már fel! - vágsz közbe. - Nem tudjuk rendbehozni. Majdnem 20 év munkáját törted apró darabokra, Lola!
Most fogsz elhagyni. Ki fogsz sétálni az ajtón, és soha többé vissza sem jössz.
Teljes csöndben állunk a konyha legtávolabbi részeiben. Te iszol, és próbálsz rám sem nézni. Én pedig kétségbeesetten kutatok az agyamban bármilyen épkézláb megoldás után. Valahogy le kell vezetned a feszültséget, különben felrobbansz, és azonnal szakítasz velem. Az üvegszilánkokat már nem tehetem semmissé, az biztos, de valahogyan enyhítenem kell a saját bűntudatomon is.
Egyetlen egy gondolat tér vissza újra és újra a fejembe, hiába kergetem el. Ha az ember rosszat csinál, büntetést érdemel.
Annyira nem tudok másra gondolni, hogy végül kibököm: - Talán mégis van valami, amit tehetnék. Illetve te.
Felhúzott szemöldökkel nézel rám, némán várod a folytatást.
- Tudom, ez most nagyon hülyén fog hangozni, de... - Zavaromban azt sem tudom, hogyan folytassam. - Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha megbüntetnél.
Keserédesen felnevetsz: - Mármint állítsalak sarokba, mint az oviban? - gúnyolódsz.
- Nem - végre össze tudom szedni minden bátorságom annyira, hogy a szemedbe nézzek. - Fenekelj el!
Még az üveg is megáll félúton a szád felé. Teljesen ledöbbenve nézel rám, mérgednek már csak apró szikrái maradnak. Megszólalni sem tudsz, ezért folytatom: - Őszintén nem tudom, mit tehetnék még azon kívül, hogy bocsánatot kértem. Ígérem, mindent megpróbálok majd, hogy valahogyan kárpótoljalak, de addig is...egyszerűen nincs más ötletem.
Leteszed az üveget, így teljes testeddel felém fordulsz. - Azt akarod, hogy megverjelek? - kérdezed még mindig hitetlenül.
Kitárom a kezeimet, zavaromban még lépek is egyet. - Hát, ha ezzel egészségesen le tudod vezetni a dühöd, akkor igen, azt akarom, hogy elverj.
Nyelsz egyet, lassan végigmérsz. Szerintem azt próbálod kifürkészni, mennyire gondolom komolyan. Mivel jelét sem adom az ellenkezőjének, komoly hangon rám parancsolsz: - Told le a gatyád, és feküdj a pultra!
Feszült izmokkal, belül mégis remegve teszek eleget a kérésnek. Fenekem a magasban, lábam sem éri a földet. Sokkal erősebb a kiszolgáltatottság érzése, mint hittem, de tudom, ezt végig kell szenvednem, hogy megmenthessem a kapcsolatunkat.
Hallom, ahogy közelebb lépsz. Érzem, ahogy lehúzod a bugyimat is.
Végigsimítasz fenekemen, és már érkezik is az első ütés. Tényleg dühös vagy, a fájdalom élesen nyíllal belém. Nem veszel vissza az erődből, csak egyre gyorsabban érkeznek a csapások.
Felnyögök, és vonaglani kezdek. Lefogod a csípőmet, hogy ne tudjak elmozdulni, és töretlenül fenekelsz tovább. Hosszan és keményen büntetsz.
Mikor azt hiszem, már nem bírom tovább a fájdalmat, hirtelen abbahagyod. Arrébb lépsz, de mielőtt azt hihetném, végeztünk, hallom, ahogy kinyitsz egy fiókot. Feléd fordulok, hogy lássam, mit csinálsz, de nem kelek fel még. A fakanalakat vizsgálod.
Mikor megtalálod a legnagyobbat, megragadod és visszalépsz hozzám.
- Maradj nyugton! - szólsz rám ellentmondást nem tűrően.
Visszahelyezkedem, és már érzem is, ahogyan égő fenekemhez nyomod a hideg fát. Aztán lecsapsz, és a fájdalom éles, új szintje hatol belém. Ismét felnyögök, de te tántoríthatatlanul ütlegelni kezded vöröslő fenekem minden apró porcikáját.
A fájdalom betölti az elmém, de eszem ágában sincs ellenkezni veled. A fakanállal is hosszan kapok ki, egy idő után már úgy érzem, nem marad bőr a hátsómon. Ezután egy darabig biztosan nem fogok kényelmesen ülni.
Elkezdenek lassulni az üteseid, aztán egy kis szünetet is hagysz. Megérzem a kezed, ahogy gyengéden végigsimítasz meggyötört fenekemen. Ujjaid egy kissé eltévelyednek, felfedezik, hogy a fájdalom ellenére tulajdonképpen fel is izgatott a szokatlan helyzet. Jobban, mint be merném vallani.
Aztán visszaveszed kezedbe a fegyveredet, és határozottan lenyomod a derekam. Még egy fokkal erősebben, de lassabb tempóban adod az utolsó 20-30 ütést.
Mikor úgy érzed elég, a pultra hajítod mellém a fakanalat, majd elindulsz a hálószoba felé. - Takarítsd fel, amit okoztál! - szólsz vissza. Egy pillanatra megállsz és felém fordulsz. - Utána folytatjuk!