A Klub - 2. rész

A Klub - 2. rész
(Kitalált történet fiktív szereplőkkel és helyszínekkel. A történet a viktoriánus kori Angliában játszódik. Figyelmeztetések: spanking, medical, homoszexualitás)


Valóban kárörvendő vigyort láttam az inas szája sarkában, ahogy a klubtagok üdvözült mosollyal egyként magasba tolták mutatóujjukat? Elsápadtam, majd vörösség hullámzott át arcomon.

- Uraim – kezdtem – nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Atyámuram…

Mr. Owen szeplői szinte világítottak, ahogy haragosan szavamba vágott:

- Atyjaura nem véletlenül küldte ide, előtte bizonyára tanulmányozta klubunk szabályzatát. Amennyiben nem akar gyávának mutatkozni, ezáltal kizáratni a klub tagjai közül, kérem ne késlekedjen.

- Uraim, én… - elakadt a szavam.

Átfutott rajtam, hogy atyám hogyan fog rám tekinteni, miután csúfosan megfutamodtam, ezáltal elvágtam a reményt, hogy valaha is visszakerülhetek a patinás oktatási intézménybe. Akkor inkább… ó, de rühellem a pálcát! Most pedig bot kívánják megismertetni a fenekem?

Kényszeredetten felkeltem, és követtem az inast a deresszobába. Mögöttem halk beszélgetés szűrődött be, míg be nem csukódott az ajtó.

- Uram – invitált a magas, izmos, libériás férfi, aki még egyszer olyan idős lehetett, mint én. Borotvált arcán gunyoros mosoly játszott. – Kérem, tekintse meg a kínálatot!

Elszakítottam tekintetemet a félelmetesen várakozó deresről, és a fal felé néztem. A szoba egyik falát takaros tartókba rendezett spanking eszközök foglalták el. Bőséges kínálatot tartalmazott vesszőkből, szíjakból, pálcákból és valamivel vastagabb botokból. Láttukra nyeltem egyet. Egy szekrényfélét csak akkor vettem észre, amikor az inas kitárta annak ajtaját. További segédeszközök sorakoztak a polcokon, köztük szájpeckek, különféle méretű tágítók, és még néhány, amelyeknek nem ismertem a rendeltetését. A tágítóra is csak azért vélekedtem, mert a kollégiumi szobatársam esténként hasonlóval szenderült álomba, és gyakran hajnalig meredezett fenekéből, de nem bánta, sőt azt vettem ki elégedett sóhajtozásából, hogy igencsak kedveli.

Az inas segített azzal, hogy végigjáratta ujját a polcokon felhalmozott eszközökön. A szájpeceknél bizonytalanul bólintottam. Behajtotta a szekrényajtókat, amikor látta, hogy mást nem választok, és kinyitott egy fekete bőrből varrottat, szájba illeszthető karikával, mely a légzést nem gátolta. Hideg pára csapott ki egy feltáruló, kisebb ajtón át, és néhány doboz körvonalazódott benn. Az inas kivett egyet, és felpattintotta fedelét.

Fehér, sárgás, zöldes és pirosas árnyalatú, többféle méretű végbélkúpot tartalmazott. Régről ismertem, és hatásukkal is többé-kevésbé tisztában voltam. Kora gyermekségemtől gyakran volt szerencsém hozzájuk, és kezdeti idegenkedésemet az évek során felváltotta az érdeklődés. Az utóbbi években már módfelett meg is kedveltem, noha magamnak még sosem toltam fel, mindig más kezét, ujjai erejét vettem igénybe a művelethez.

Az inas észrevette, hogy felcsillant a szemem, és bezárva a borzongató ködöt eregető jégszekrényt, a dobozt a másik falnál álló asztalkára tette.

Elérkeztünk a következő percek legfontosabb főszereplőjéhez, az inas ujja egyenként rámutatott a pálcákra, vesszőkre és a többire, miközben rajtam tartotta tekintetét. Gourmand módra válogattam, a vesszőket és pálcákat most nem vette sorra, hiszen a klubtagok döntése értelmében botot kellett kapnom. Rövid, nyugtalan tűnődés után rátaláltam a megfelelőre. Biccentésemre az inas leemelte, és az asztalra helyezte a kúpos doboz mellé.

- Uraságod jól választott – jegyezte meg. – Kérem, helyezkedjen el a deresen, és tegye szabaddá a fenekét! – utasított.

- Nem kóstoltam még botot – szabadkoztam, és hangosan kifújtam a levegőt.

- Mindig van első alkalom – ezúttal szélesen, magabiztosan elmosolyodott, kivillantva hófehér fogait, és lassan felgyürkőzött jobb karján a könyökéig.

Immár nem húzhattam tovább az időt. Keserves képpel fordultam a deres felé, melyről lerítt, hogy mestermunka, puha párnázattal rendelkezik, és bizonyára jó fekvés esik rajta. Mindjárt megtudom.

Levettem kabátom és meglazítottam övem. Ügyetlenül feltérdeltem a deresre, majd nadrágom lecibálva és felfedve meztelen fenekem, végighasaltam rajta. Az inas a kellő pillanatban ölem alá csúsztatott egy kemény bőrpárnát, így csupasz hátsóm kidomborodott. Gyakorlott mozdulatokkal húzta meg a szíjakat, és mire feleszméltem, már szabályszerűen deresre voltam húzva. Ezután a szájpecekért nyúlt. Engedelmesen nyitottam a számat, hogy rám erősítse a hangfogót.

Innentől kezdve csak bólintással, vagy fejrázással fejezhettem ki megnyirbált akaratomat, hangom nyögésekre korlátozódott. Azon töprengtem, vajon a klub szalonjába vezető ajtó a hangokat is benntartja?

Az inas a kúpos dobozt tartotta szemem elé. Némi gondolkodás után, amely főleg arra irányult, mennyire lehetnek fagyottak, felengedtek-e már a szobalevegőn annyira, hogy csak kellemetlen hűvösségűeknek érezzem őket, bólintottam. Az inas végighúzta ujját a különböző színárnyalatú kúpok fakkjai felett, és a sárgásnál jeleztem, hogy ezt szeretném. Voltaképpen a „járt utat a járatlanért el ne hagyd” elvén azért választottam, mert jórészt ilyen formájú és színű került leggyakrabban a seggembe.

Az inas kicsippentett egyet közülük, felmutatta szemem előtt. Bizonytalanul bólintottam. Ellépett mellőlem, a dobozt az asztalra helyezte, majd megéreztem, hogy szétfeszíti fenekemet. Felemeltem a fejem, és figyeltem, mi történik velem. Érintése nem volt kellemetlen, óvatos mozdulattal helyezte záróizmaim közé a hideg kúpot. Kibírható volt a hidege, ezt azonnal meg tudtam állapítani. Ellazítottam a nyílást, és felkészültem a nyomásra.

Nagyot nyikkantam, amikor határozott mozdulattal mélyre küldte testembe a kúpot. Lehunytam a szemem, és még egy szabadkozó nyögéssel is jeleztem, hogy érzem, amit tesz velem.

Sokszor tűnődtem azon, hogy mi változott kora gyermekségem óta ezen a fronton, és végül mindig arra a következtetésre jutottam, hogy a járat megedződött, és bátrabb is lettem, ha kúpról van szó. Elvégre vagy százat tudhattam már magaménak ezelőtt, és már rég nem váltott ki belőlem riadalmat a kúp lehetősége. Elvégre erre is jó a fenéklyukam, hogy gyógyszerlabdacsokat, kúpokat fogadjak be rajta.

Az inas még rányomott egyszer-kétszer, majd kihúzta az ujját. Ha nem lett volna kipeckelve a szám, csettintettem volna, annyira kedvemre való volt a kúpolásom.

Ám most következett a neheze. A férfi felvette a botot, és a szemem elé tartotta. Végigfutott rajta a tekintetem, és erős kezén is megállapodott egy hosszú pillanatra. Nem sietett. Miután megmutatta nekem a botot, feljebb hajtotta ingem és nadrágom lejjebb igazgatta, így combjaim is láthatóvá váltak számára. Ennek nem tulajdonítottam jelentőséget.

- Uram, most már nekikezdek, jobb, ha túl lesz rajta – hallottam az inas baritonját.

Egyúttal megéreztem, hogy a bottal végigcirógatja fenekemet, sőt bekíváncsiskodik a fenéklyukhoz is, talán a kúpot ellenőrzi, hogy őrzöm-e még testemben. Verítékcseppek ütköztek ki homlokomon. Talán a környezet tette, talán az inas rátermettsége, mindenesetre meglepetten fedeztem fel lelkem mélyén a kívánságot. Aztán egy másikat is, ami túl azon, hogy meglepett, meg is riasztott.

Idáig jutottam a gondolataimban, amikor az inas felriasztott egy botütéssel. Nyögtem egyet, de valójában nem esett rosszul. Még halványan éreztem az üdvözlő ütést is, amely valamivel lejjebb rajzolt vörös csíkot a seggemre. Tovább nyögtem a bottól, az inas fentről lefelé járta be ütéseivel a seggem, majd lentről ismét felfelé haladt. Itt kis szünetet tartott, majd ujjaival megsimogatta combjaimat, és a következő ütést oda mérte. Égető érzés futott végig mindkét combomon, kínlódva nyögtem tőle.

A következő pillanatban már ismét simogatott. Ujjai bekíváncsiskodtak a fenéklyukamhoz is, kisvártatva éreztem, hogy a második kúppal bökdösi lyukamat. Nyomban ellazítottam, hogy fel tudja nyomni belém, elégedetten nyögve adtam a tudtára, hogy értékelem figyelmességét.

Jutalmul megsimogatta, megpaskolgatta fenéklyukamat, és büszke voltam rá, hogy elismeri, hogy tudok viselkedni, miközben kúpot kapok.

Újra felvette a botot, és folytatta nyögdeltetésemet. Ez a második sorozat jobban meggyötörte a seggem mint az első, mert már égett a bőröm az első sorozat ütéseitől. Mindazonáltal jól kinyögdeltem, míg fentről leért, majd újra felfelé indult kemény botütésekkel a seggemen. Ismét szünetet tartott, meg-megérintette az ütések nyomát, szinte hálásan simítottam bőröm a keze alá.

Aztán zörrent a doboz, és ismét szétfeszítette fenekemet. Ez a kúp már nem volt olyan hideg, mint az előzőek, de nagyobb volt, ezt éreztem, amikor kellemetlenül kíméletlen nyomással továbbította belém, némi türelmetlenséget is éreztem ujján, amivel nyomott. Szabadkozó nyögéssel próbáltam békíteni, szükségem volt a jóindulatára, hiszen még további botütéseket kellett rám mérnie. Előre féltem, hiszen a fenekem már nem csupán sajgott, egyre jobban lángolt.

- Még ötöt kap – szusszant, és kihúzta az ujját seggemből. – Mielőtt felkel, még a zöld kúphoz is szerencséje lesz.

Lehajtottam a fejem, és vártam, hogy tovább botozzon. Immár jobban beleerősített, az ütések egyáltalán nem maradtak meg a közepesnek vélt kategóriában. Sírós hangon nyöszörögtem, lehunytam a szemem, és keservesen nyögtem a szájpecek mögül.

Az inas fertőtlenítőszerbe mártott egy darab gyolcsot, és végigtörölgette vele a botot, mielőtt visszatette a helyére. Éreztem a klór szagát. Először a szájpecektől szabadított meg, majd míg azt is gondosan megtisztogatta, utána nyúlt a kúpos dobozhoz. Hát persze, a beígért zöld kúp.

- Ha az vigasztalja, uram – lépett ismét hozzám, és fenekem fölé hajolt. – Nagyon jól néz ki az ülepe.

Ujjait végigfuttatta az ütések nyomain, érintése nyomán büszkeség áradt el bennem, hogy kibírtam. Hát ilyen, amikor huszonöt botütést kap valaki. Hálásan simultam keze alá. Ujjai újra becsusszantak a fenékvágatomba, könnyed feszítést éreztem, felemeltem a fejem, és nagyot nyeltem.

- Uram, beengedne? – kérdezte, és ettől azonnal megkeményedtem.

A kívánság ekkor fogalmazódott meg bennem másodszorra, hogy igen, beengedném, nemcsak az ujját. A nyelvét, a… Ó, igen, beengedném! Itt észbe kaptam, és lazítottam a húsgyűrűn. Elismerően morrantam, amikor felnyomta a harmadik kúpot, emlékezetem szerint a zöld következett. Sóhajtottam és megnyaltam ajkamat, mely érezhetően megduzzadt kissé és kivörösödött. Szinte csalódottan eresztettem ki magamból a kúpnyomó ujját. Még nem végzett. Megtapogatta heréimet, és érezhette azok hidegét, hamarosan rátaláltak ujjai felkeményedett farkamra is. Lehajtottam fejem, és önkéntelenül is a kezébe simultam, bátortalanul lökve párat.

Halk nevetéssel reagált, majd csalódásomra eleresztett. Kioldozta a szíjakat, majd amikor szégyenkezve felkecmeregtem, kezét nyújtotta.

- Elnézését kérem, uram, nem akartam kinevetni. Mindössze váratlanul ért reakciója, hiszen tudomásom szerint berzenkedik a veréstől. Csak az a kérdés, hogy mi váltotta ki az erekcióját? Tudnom kellene a továbbiakra nézve, hogy a bottól gerjedt fel, vagy személyem van ilyen hatással önre?

- Talán… mindkettő – elfordultam, és szerettem volna visszaszívni vallomásomat.


Mert ez már felért egy vallomásfélével. Létezik-e, hogy megkívántam egy férfit, aki épp az imént botozott meg?

Már elég hosszú ideje foglalkoztatott a gondolat, hogy más vagyok, mint a többi férfi az ismeretségi körömben. Nem a hölgyek felé hajtott a vágy, hanem más férfiak felé, akik hasonló adottságokkal bírtak, mint én. A szobatársam távollétében gyakran kézbe vettem alvójátékát, bár használni sose használtam, eljátszottam a gondolattal, mi lenne ha… De aztán felöltött bennem atyám rosszalló tekintete, ha bevallanám neki, hogy a számomra kiszemelt Lady Wilhelmina Ninon Kilpatrick soha nem szerepelt vágyálmaim között, mint a diploma megszerzése utánra tervezett házasságomban szereplő feleségjelölt.

Mindamellett már máskor is előfordult, hogy férfin akadt meg szemem, rátévedt kósza tekintetem öltáji domborulataira, ám még soha nem realizálódott ezen vágyam.

- Uram, ha kívánja, én… - az inas fölém magasodott, ahogy szégyenemben meggörnyedve álltam, és nyakkendőmet igazgattam.

Hogy is kerülhettem ilyen helyzetbe? Hiszen ez egy inas! Rangon aluli, és bizonyára nem maradna titokban, hogy ő és én… Nem kerülhettem olyan helyzetbe, hogy kitudódjon, hiszen még magas társadalmi pozícióm sem mentett volna meg a börtöntől.

Eltoltam magamtól a férfit, aki szemlátomást csalódottan adta fel kabátomat. Aztán, amikor látta elkínzott arcomat, felnyitott egy tégelyt, és belemártva ujjait végigszántott hajamon, helyére igazgatta barna tincseimet. Nem is ártott kócolt fürtjeimnek, és most igazán hálás voltam érte, hogy figyelme erre is kiterjedt. De akkor is, egy inas.

Kitárta az ajtót előttem, és visszatérhettem a szalonba.

A klub tagjai a távollétünkben elnyaltak néhány ánizslikőrt, konyakot és vörösbort, ki-ki ízlése szerint, mert egyre oldottabbá vált beszélgetésük, nevettek is közben. Amikor visszatértem kényelmes karosszékemben és egy mélyről jövő szusszanás kíséretében elhelyezkedtem benne, figyelmük újfent felém irányult.

- Visszatért új tagunk a megpróbáltatásaiból! – kiáltott fel Mr. Owen, és megveregette vállam, mintha már rég ismernénk egymást.

Elhúzódtam érintése elől, és inkább átvettem az inas által tálcán felém nyújtott kelyhet. Jólesett a hűvös Burgundi, de megremegett a kelyhet tartó kezem, ahogy a sötét szemekbe néztem. Az inas tekintetét később is magamon éreztem, de végre a sajátjaim között voltam. Ők az én társadalmi szintemhez tartoznak, illő velük mutatkoznom, már atyámuram miatt is.

Mr. Mortimer halkan szólt, de oda kellett rá figyelni.

- William uraság, beszámolna az élményeiről?

- Ööö… még fel kell dolgoznom magamban – visszakoztam. – Nem tudnám még megfogalmazni, de egy biztos… alaposan elverték a hátsóm.

- Hiszen ezért jött ide! – tapsolt a doyen, akinek még nem tudtam a nevét. – Sikerült megbarátkoznia a bottal?

- Háááát… - itt inkább ittam még egy kortyot.

Ismét magamon éreztem az inas fürkész tekintetét.

- Ami azt illeti – megfogadtam, hogy bármennyi fájdalmat is okozott, akkor is elismerően nyilatkozom róla. Hiszen terveim voltak vele, momentán az, hogy este az ágyamban rá gondolva fogom álomba maszturbálni magam. – Megfelelő kezekbe kerültem, aki igazán értette a dolgát.

Mr. Mortimer legyintett:

- Semmi újat nem tudtunk meg, hiszen ezeket már mind tudjuk róla, az alkalmassági szűrőkön egyedül ő jutott át, mivel ő a legjobb. Ám ha túlságosan tolakodóan viselkedne, utasítsa rendre. Csak azért nézzük el neki, hogy Oscar Wilde betegségében szenved, mert az itteni szolgálatra tökéletesen bevált.

- Nem, egyáltalán nem volt tolakodó, tette a dolgát, ahogy elvárták tőle – feleltem nyugalmat erőltetve hangomba, majd tartottam a kelyhet, hogy az inas töltsön még a Burgundiból.

Aggodalmas tekintetét magamon éreztem, amikor mellém lépett, és teljesítette parancsomat. Talán azért aggódott, hogy túl sokat iszom, a fejembe száll, és elárulom őt?

- Látom, már többet nem húzunk ki ma új tagunkból – vette át a szót a doyen. – Ez esetben térjünk át annak megbeszélésére, hogy ki, milyen gyakorisággal részesül botozásban. Kezdem én, nálam három havonta jön el az idő, és ehhez tartom is magam az utóbbi huszon-hány is? évben.

Hallgattam a beszélgetésüket, közben időről időre magamon éreztem az inas fürkész tekintetét. Mit akar tőlem? Nem adtam tudtára egyenesen, hogy nincs közünk egymáshoz?

Ám az az információ, hogy ő is Oscar Wilde betegségében szenved, ahogy köreinkben aposztrofálták a férfiak felé hajtó vágyat, az valahol megnyugtatott. Nem vagyok egyedül, ő az első ismeretségi körömben, aki szintén ekként érez.

Folyt. köv.