Casting - 10. (utolsó) rész

Casting – 10. (utolsó) rész

(Kitalált történet, fiktív szereplőkkel és helyszínen E/1-ben elmesélve, az egyik karakter szemszögéből. Szokásomtól eltérően a történetet most a jelen korba helyeztem, amiről talán a cím is árulkodik. Figyelmeztetések: medical, spanking, hetero- és homoszexuális aktus részletes leírása, durva beszéd. A figyelmeztetés a történet egészére vonatkozik, tehát ami az első részben nincs, az a többiben kerül sorra.)


Négy hónap telt el az emlékezetes casting óta, és még mindig ott jártam gondolatban. Mr. Joe vacsora után kiosztotta a forgatás elején beszedett mobiltelefonokat, és megköszönte a munkánkat. Mindenkiről megemlékezett néhány szóban, dicsérte szorgalmát, melyet a jövőben is elvár, ha összetrombitálja a stábot egy következő castingra. Elköszönt Mr. Winklertől, aki utoljára ült velünk asztalhoz, és üdvözölte új stábtagunkat, Mr. Frankyt, aki zavart mosollyal fogadta a méltató szavakat.

A búcsúpartin a stábtagok, a statiszták és a láthatatlan személyzet épp nem szolgálatban lévő tagjaival együtt buliztak. Velem együtt mások is szembesülhettek azzal, hogy hányan végeztek olyan - kényelmünket és a forgatás zavartalanságát biztosító - munkákat, mint a takarítás, főzés, tálalás személyzete, vagy épp a biztonsági szolgálat éber őrei.

Mr. Joe feloldotta az alkoholtilalmat, miszerint csak vacsorához és csak minimális mennyiségű alkoholt ihatunk, így többen is lerészegedtek hajnalra, ezzel ledobták maradék gátlásaikat, random párok találtak egymásra, esetleg másnap délig hortyogtak a park bokrai alatt. A stábtagok azonban nem itták le magukat a sárga földig, és ez is Mr. Joe és Mr. Samm jó szervezőmunkáját dicsérte. Nem vettek fel olyan embert, aki elveszíti a kontrollt.

Mivel elég nyomott hangulatban voltam, nem vettem részt a táncban, de elnéztem a táncoló párokat. A dundi statiszta nőt sokan megforgatták, Mr. Joe például csicsergős kézcsókkal engedte át a népszerű hölgyet következő táncosának. Elnéztem, és arra gondoltam, hogy Bella Rosa eddig szürke életet élt, a családjának áldozta élete felét, de most végre jól érzi magát, itt elfogadják, megkedvelték, és soha sem fogja elfeledni ezeket a napokat. Így ha a következő forgatás során Mr. Samm megkeresi, hogy újra statisztának hívja, akkor nem fog tétovázni, és gondolkodás nélkül igent mond.

Pillantásom az este folyamán többször is rátalált Mr. Henrire, de csak egyszer sikerült szemkontaktust teremteni vele. Akkor nagyot dobbant a szívem, de a volt katonaorvos eltűnt a forgatagban, és nem jött oda hozzám. Hiába kért fel a türkiz hajú statiszta hölgy, dacosan tovább árultam a petrezselymet, kedélyem tovább romlott, amikor megláttam Mr. Joe oldalán távozni a sokadalomból. Monogámia? Ugyan! Csak a hozzám hasonló ostobák hiszik el, hiszen még Mr. Samm arcán is mosolyt láttam, amikor utánuk tekintett. Szikrányi féltékenységet sem mutatott.

Visszatértem korábbi életemhez, amely azonban mégsem lehetett a régi. Kutakodtam a neten, és megtaláltam azt a szolgáltatást, amire szükségem volt. Diszkréciójukat pénzzel vettem meg. Az azóta elmúlt négy hónap alatt éppen negyedszerre látogattam el a külvárosi épületbe, mely elszigetelten állt egy kert mélyén. Már visszatérő vendégként fogadtak. A recepción eligazítottak, melyik szobát kell felkeresnem az emeleti folyosón.

A hangszigetelt szoba sivár berendezése emlékeztetett arra a spanyolfal mögé rejtett díszletre a castingon, mert a fő bútordarab itt is egy deres volt. Hiába már negyedszerre jöttem, mégis feszélyezve éreztem magam. Hiányzott az a meghittség, amivel Mr. Cane pálcája alá hasaltam. Itt ügyfél voltam, akivel távolságtartóan, hűvösen viselkedtek, és ez talán így is volt jól.

Először huszonöt botot kaptam, de a további alkalmakkor már emeltem az adagot. Immár az ötvenet jelöltem be az igényfelmérő lapon, és szinte rutinosan mutattam a fali tartókban elhelyezett pálcák és botok közül arra, amelyiket aznapi eszközül választottam. Voltaképpen mindet végig szándékoztam próbálni. A készlet bőségesnek mutatkozott, így nagy valószínűséggel az elkövetkező három év során minden hónapban más bot alatt fogok nyögni.

Mert igencsak megszenvedtem minden egyes alkalommal a botozást. Bőröm még nem szokott hozzá, ehhez talán kúraszerűen, akár hetente kellett volna hasalnom, de nem szándékoztam gyakorítani az alkalmakat. Egyrészt elég elfoglalt voltam a munkám miatt, másrészt úgy véltem, ildomos megvárni, míg regenerálódik a seggem egy-egy alapos verés után.

Megesett, hogy várnom kellett, mint most is. A férfi, aki el fog verni, elhagyta a szobát, miután deresre húzott, és a hátamra fektette hosszában a választott botot, melyet a fenékvágatommal fognom kellett. Ez a várakozás hivatott segíteni a ráhangolódásomat, de ellenkező eredményt is elérhetett - és talán ez is volt a célja -, hogy egyre jobban féljek.

Nem maradtam soká magamra, néhány perc múlva a férfi visszajött, nekigyürkőzött, miközben figyelte reakcióimat.

- Tehát ötvenet? – kérdezte, amikor levette a hátamra fektetett botot.

- Igen, uram, ha kérhetném – feleltem, és felemeltem a fejem, előre néztem, megmarkoltam a deres lábait.

- Tisztában van azzal, hogy alaposan el fogom látni a baját?

- Azért hasaltam fel, hogy megtegye, uram – feleltem kimérten.

- Hát lássuk, miből élünk! – köpött a tenyerébe, és felkapva a botot kiadós ütést mért vele a seggemre.

A továbbiakban nem beszélgettünk. Igyekeztem fegyelmezetten nyögni a bottól, de ez csak az első néhány ütésnél sikerült. Egyre inkább szabadkozó jajdulások, kellemetlen aúúúúzások váltották fel a kezdeti nyögdécselést. Meg is jegyeztem magamban, hogy ez a bot igencsak meggyötör, és szégyenkeztem amiatt, hogy nem tudok férfiasan higgadt maradni, miközben csapatom magam.

Mégis, miközben fájdalmas jajdulásokkal fogadtam a botütéseket, eláradt bennem valami kegyetlen kívánás, és azt ismételgettem, hogy megérdemlem, szükségem van erre, akkor is, ha nem túlzottan magas a fájdalomküszöböm, így mindig megszégyenülök, ha kemény botütések formájában izzítják fel a seggem. Márpedig egyre jobban lángolt, jó lett volna megfogni, megtapogatni, de egyelőre nem volt erre lehetőségem. Még ha nem is lettem volna deresre húzva, akkor is, önuralmam utolsó morzsáival sem nyúltam volna oda, hogy eltakarjam a verés folyamán, inkább jobb híján saját karjaimat, vállamat markoltam volna kékre. Kínos helyzetemen tovább rontott, hogy seggemből egy-egy rövidebb-hosszabb recsegés tört elő, így beigazolódott számomra, hogy ez a bot igazi fingató. A férfi gúnyosan felnevetett, és amikor elhalkult a seggem, folytatta a kemény botozást. Lehajtottam a fejem, és próbáltam elrejteni, hogy a kiszolgáltatottság könnyeket csalt a szemembe. Még azt hinné, hogy a veréstől sírok, noha büszke férfiként hasaltam a bot alá.

Nagyvártatva keservesen sóhajtozva kászálódtam le a szégyenpadról. A kapott verés igencsak megviselt, de igyekeztem erősnek mutatkozni.

- Jól megkaptam a magamét! – szóltam némi elismeréssel a hangomban, hiszen Mr. Cane pálcájához nem fogható ez a verés.

- Kérem, töltse ki az elégedettségi kérdőívet, mielőtt távozik! – figyelmeztetett a férfi, miközben mintha véletlenül tenné, odapillantott farkamra, ami elárulta, hogy felizgultam a veréstől. – Esetleg kívánja, hogy leszopjam?

- Mért is ne? – a kezemben szorongatott bokszeralsó várhatott.

Így a férfi, aki az előbb alaposan elvert, elém térdelt, ujjaival gyakorlott mozdulatokat tett faszomon, majd szájával is ráhajolt. Jól szopott, meg kell hagyni, és ahogy nyelvével végigjárta a vértelt vénákat, hamarosan célt ért. A torkában élveztem el. Lenyelte gecimet, majd felkelt, megtörölte száját, és elhagyta a szobát.

Nem sokkal később óvatosan a Maseratiba huppantam, arcomon átfutott egy fintor, de megültem a seggemen.

Másnap délutántól hajnalig volt munkám, egy esküvő és az azt követő lakodalom fotózása, nem műtermi munka, ott kell lenni. Most megfogadtam Mr. Cane tanácsát, és bekentem a verés nyomát a körömvirágos, kamillás gyógykenőccsel.

Egyetlen emlékezetes dolog történt azon az ominózus esküvőn. A kétbalkezes menyasszony, talán a beszlopált pezsgők hatására ferdén hajította el a csokrétát, így ahogy a kamerába nézve észrevettem, hogy felém repül, automatikusan elkaptam. A vendégek hökkent nevetésére szinte nyomban odanyújtottam egy feltűnően terhes lánynak, aki kimarkolta a kezemből, és felemelte, tekintetével az apát keresve a tömegben, ám a csábító nem lépett elő egy rapid kézkérésre.

Tisztában voltam azzal, hogy az életem már nem lesz többé olyan, mint a casting napjai előtt. Voltam már máskor is szerelmes, tinikorom óta megtalált néhányszor ez az érzés, de ezúttal nem szabadultam. Hiába csörgettem fel régebbi kapcsolataimat, a futó viszonyok sem segítettek. Egyre a lenyalt ujj gazdája közelébe kívánkoztam, keserves, egyre reménytelenebb vágyakozással.

Sót hintve lelki sebeimre, naponta végigpörgettem a castingon készült fotókat, belepörgettem a videókba, megállapodtam az érzékbolondító arcon, a fehér köpeny alól előbukkanó daliás… hogy is nevezte? Higgadj le, Pietro, nem lesz a tied!

Ezeknek a fotó- és videónézegetések mindig hosszan elnyújtott, többször visszatartott maszturbálások formájában végződnek, de a szerelmet ez sem irthatja ki a lelkemből. Pótcselekmény, semmi más.

Aznap épp egy gyerekzsúr fotózásról értem haza. Leparkoltam a garázsban féltett Maseratimat, amikor a leereszkedő garázsajtó alatt bebújt valaki. A félhomályban nem ismertem fel elsőre, de amint kiszálltam, hogy bosszús arccal kérdőre vonjam, hirtelen belém hasított a felismerés. Nem volt kétséges: vágyaim és kétségbesett szerelmem tárgya látogatott meg.

- Késett, Mr. Pietro – gunyoros hangja hallatán egyből libabőrös lettem. – Legalább fél órát várakoztam a szemközti kávézóban.

„Én késtem? Ő késett több, mint négy hónapot.” – pufogtam magamban, és örültem, hogy a félhomály elleplezi kipirult arcomat.

- Ejnye, nem is üdvözöl? – tárta szét karját Mr. Henri, hangjában csalódottságot véltem felfedezni. – El is mehetek.

Eddig tartott az önuralmam. Hozzá léptem, és mielőtt bármit is tudtam volna szólni, karjai közé bújtam, mohón megcsókoltam. Meglepődött, de viszonozta a csókot, testünk felforrósodott. Kapkodva vetkőztetett, és még mindig azt hittem, hogy álmodom. Csak egyik fantáziám, amely folyton őt járja körül, materializálódott hirtelen, és ő nincs itt. Nem lehet itt. Csalóka álomkép csupán.

Mire idáig értem kapkodó gondolataimmal, már az Obeliszk oldalán siklott a nyelvem, és mohó vággyal csókoltam a fényes makkot, majd számba fogadtam. Az Obeliszk gazdája felnyögött az élvezettől, és szaporán ujjazott, majd a Maseratihoz döntve próbált belém hatolni. Ekkora fasz még nem járt a seggemben, meg is fordult a fejemben, hogy fájni fog, de akartam ezt a fájdalmat. Vágyteli sóhajjal csókoltam keményre mellbimbóit, majd testhelyzetet váltottam, és hátulról fogadtam magamba, lassan, élvezettel, azt suttogva, hogy akarom, most, tövig!

Mr. Henri egyre határozottabban tágított, lehunytam a szemem, és élvezettel mozogtam daliás lőcsén.

Később, bejutva stúdiólakásomba, még mindig a találkozás hatása alatt hevertünk széles franciaágyamon. Még mindig nem hittem el, hogy itt van, eljött. Meg kellett tudnom a szándékait, és a kérdést nehéz volt feltenni. Őszintén rettegtem, hogy elmúlik a varázs. Mégis, nyugalmat erőltetve magamra kiböktem:

- Mr. Henri, minek köszönhetem a látogatását?

- Voltak jelek – kezdte. – Mégsem hihettem, hogy igazi szerelem, amit felőled éreztem – váltott tegezésre. – Folyton kerestél a tekinteteddel, és amikor végeztem egy kis tesztet – itt lenyalta ujját, bár anélkül is rájöhettem volna a teszt mibenlétére – már szinte biztos voltam a dolgomban.

- Szinte? Folyton vártalak! A casting második napjától biztos voltam benne, hogy eszméletlenül beléd szerettem. Alig tudtam a munkámra koncentrálni miattad – vallottam be.

- Nagy volt a tolongás körülötted, lépten und nyomon megkívánták testedet – ismét cinikus hangra váltott. – Mire jóllaktak volna veled, mert azért nem mindig álltál ellen, már véget is ért a forgatás.

- Soha életemben nem féltem még így a visszautasítástól – csókoltam sorban ujjait.

- Meglehet, részed is lett volna benne az első két napon, de a harmadik napra már feltűnt kitartásod. Észre szoktam venni, ha megkívánnak, ám nálad ez több volt.

- Mr. Joe próbált kifaggatni, mi bajom, mert egyre jobban kínlódtam – belecsókoltam tenyerébe. – Képtelen voltam elmondani neki.

- Mr. Joe? – először láttam meglepettnek.

- Akivel elmentél a bálról, és nem is jöttetek vissza - emlékeztettem. - Mi esélyem lett volna? Hisz maga a rendező csípett fel magának? – fakadtam ki panaszosan.

- Ez igaz – jegyezte meg elgondolkodva. – Tényleg vele hagytam el a báltermet. De…

- Mi esélyem lett volna? – vágtam a szavába dacosan. – Elvitt, pedig hányszor kérkedett a monogámiáról szóló dumával. Mr. Samm meg úgy nézte, mint a birka, nem ment utánatok, inkább felkérte a türkiz hajú nőt, és táncolt tovább.

- Ez volt az oka, hogy másnap el sem búcsúztál tőlem? Mindenkinek kijárt egy kézszorítás, de engem került a tekinteted. Nem értettem a dolgot, most már világos.

- Azt hitted, kiszerettem belőled? Hónapokat vettél el az életemből!

Henri a mellkasára húzott, és most nem szégyelltem könnyeimet. A több hónapos szorongás, kínlódás, szenvedésután a feszültség végre csendes zokogás képében távozott belőlem. A tarkócopfos férfi a hajam simogatta, és dünnyögött hozzá. Lassan csillapult zokogásom, félszegen töröltem le könnyeimet, kifújtam az orrom.

- Nem maradtak viszonzatlanok az érzelmeid – szólalt meg kisvártatva. – De meg kellett győződnöm, hogy ugyanúgy szeretsz-e, mint megismerkedésünk idején.

- És ha igen? Holnap kisétálsz az életemből újra? – nyögtem elkínzottan.

- Inkább azon gondolkodom, hogy eljöhetnél karácsonyra hozzánk. Apám bizonyára meglepődne, de…

- Nem tudja rólad, hogy a férfiakat szereted? – csodálkoztam.

- Azt igen – legyezte el könnyen a kérdést. – Azt azonban nem, hogy te vagy a választottam. Eddig még senkit se vittem haza.

- Anyád mit fog szólni?

- Anyám? Alkalmasint Kanadában él, de küldhetek neki egy sms-t a döntésemről… a döntésünkről – mosolyodott el. – Még az egyetemi éveim alatt szétmentek, mindketten más oldalán találták meg a boldogságot. Apámmal maradtam, végül is kimentett néhányszor a bajból, például amikor az újoncok alapos vizsgálata… khm … miatt elküldtek a seregtől, sőt kizártak az orvosi kamarából is. Megkent néhány hivatalnokot, míg fiókba süllyesztették a jelentést, de hajszál híján kerültem el a börtönt. Tisztában vagyok azzal, mit köszönhetek neki. Hazaköltöztem a családi birtokra, és segítek neki, miközben próbálom folytatni az életemet.

- Velem?

- Még mindig nem bízol bennem?

A rákövetkező hetekben visszatért életkedvem, hiszen Henri velem maradt. Amíg dolgoztam, addig ő is a dolgai után járt, talán felkészítette a rideg családfőt érkezésünkre. Folyton kívántuk egymást, titkolatlanul élveztük egymás testét, lényét, a beszélgetéseket, a boldogságot.

Ahogy azonban a karácsony kézzel fogható közelségbe került, ismét hízni kezdett a kő a gyomromban.

- Tudja apád, hogy vendéget viszel az ünnepre? – firtattam aggodalmasan a nagy nap előtt.

- Azt igen, és azt is, hogy férfit – felelte könnyedén.

- És ha rám uszítja a kutyákat? – aggodalmaskodtam.

- Miért tenné? Igaz, hogy egyes dolgokban eléggé régimódi, de ez betudható annak, hogy ősi nemesi családból származik.

Az utazás előtti éjjelen mégis nyugtalanul aludtam. Henri is érezhette, hogy gyakran felébredek, mert a balsejtelmekben hemzsegő álmokból riadva gyöngéden ringatott, és odasúgta, hogy

- Ne pánikolj, Pietro! Veled leszek, együtt állunk apám elé.

- Hogy lehetsz ennyire biztos abban, hogy nem tépet szét engem a kutyákkal? – nyöszörögtem.

- Apám nagyon szeret engem – simogatta hajam. – Nem fog ártani annak, akit szeretek – hangja bizakodóan csengett, végre sikerült elaludnom.

Az ősi nemesi kastély kovácsoltvas kapuja halkan nyikordulva tárult fel a Maserati előtt, miután Henri beleszólt a kaputelefonba, hogy engedjék be.

Egyre hízott a gombóc a torkomban, ahogy begördültünk. Fehér kesztyűs, libériás inas vitte el az autót, Henri kezét nyújtotta felém, követtem a márványlépcsőn.

Bóbitás szobalány nyitott ajtót, láttunkra pukedlizett, üdvözölte a fiatalurat, majd felém is produkált egy udvarias, halk köszöntést.

- Atyjaura a hallban várja – tudtuk meg, mielőtt távozott.

Henri újra rámarkolt a kezemre, és az előcsarnokból nyíló díszes, kétszárnyú ajtó felé vonszolt. Akkor már alig tudtam menni, remegő lábaimat szinte kocsonyásnak éreztem.

Aztán ott álltunk a kandallóhoz húzott két, kényelmes karosszék háta mögött, és zavartan álltam egyik lábamról a másikra. A világért se eresztettem volna el Henri kezét. Eljött a pillanat. Most bebizonyosodik, hogy a régimódi nemesúr valóban annyira szereti-e fiát, mint az többször is bizonygatta.

A kandallóban lobogó cédrus fahasábok ropogása, illata betöltötte a tágas, barokk enteriőrrel berendezett szobát.

Az egyik karosszék halkan megreccsent, ahogy a kastély ura felemelkedett. Lehunytam a szemem. Henri újra megszorította kezem, hangja hallatán kissé visszanyertem bátorságom.

- Apa, hadd mutassam be azt, aki méltó a szerelmemre!

Csupán ennyit mondott, mire úri társaságban szokás, de tőlem idegen, suta meghajlással, lehajtott fejjel üdvözöltem a nemest.

Az ismerős, karcos hangra meglepetten néztem fel.

- Ejnye, Henri, igazán nem gondoltam volna, hogy Mr. Pietro lesz az, aki ... khm ... méltó a szerelmedre!

Nem én lepődtem meg egyedül. Mr. Joe elkerekedett szemmel nézett kettősünkre, de a másik karosszékből felemelkedő Mr. Samm is kistányérnyi szemeket meresztett ránk.

Sóbálvánnyá váltan néztem rájuk, majd Henrire, aki boldogan mosolygott, hiszen sikerült az utolsó pillanatig megőriznie a titkot.

Így már értelmet kapott viselkedésük a forgatás alatt. Mr. Joe féltette, óvta harmincas korú fiát, ezért dorgálta annyiszor, és vitte a szobájába, ahol végre nem kellett eljátszaniuk azt, hogy távolságtartó férfiak, a stáb fülétől távol beszélgethettek egymással, mint apa és fia.

A karácsonyi vacsorán, ahol négyesben ültünk a gazdagon megterített asztalnál, Mr. Joe megkocogtatta pezsgőspoharát, és ránk mondott tósztot, melyben kifejezte abbéli reményét, hogy legalább olyan boldogok leszünk, és annyi évig, ahány éve Mr. Samm oldalán ő.

Valamennyien felemeltük pezsgős kelyheinket, és koccintottunk. Henri rám kacsintott, és hozzátette:

- Ha ezt tudtam volna, amikor először bemutattad, apám. De miből is sejthettem volna, hogy egy ilyen zárkózott, büszke férfi engem, csakis engem szeret majd?

Azzal hozzám hajolt, és ezúttal sem aprózta el a csókot. Mr. Joe tapsolt, mire Mr. Samm is átvette a tapsolást, és mi zavartan kipirult arccal, rajtakapottan néztünk fel.

Vége