A házitanító és a pálcásfiú

A házitanító és a pálcásfiú
(Fiktív történet kitalált szereplőkkel és eseményekkel. Figyelmeztetés! A történetben pálcázás, botozás, valamint homoszexualitásra utaló mondatok szerepelnek!)

Házitanítóként nemcsak a latinban, algebrában és zenében kellett kvalitásokat mutatnom, hanem ki kellett művelnem magam a pálcásfiú fenekének elveréséből, hiszen ő is kényes volt arra, hogy szép nyomok legyenek a fenekén. A srác egyébként készséges volt, intésemre mindig előrehajolt, és bokafogással fogadta a pálcázást. Az úrfi jó tanulmányi eredményének elérése érdekében fontos volt, hogy össze tudtunk dolgozni a pálcásfiúval.

Első találkozásunkkor felmértem az ifjút, aki hajszállal sem volt idősebb a tizenhetedik évében járó úrfinál. Megbeszéltük, mit várok el tőle, és az is kiderült, hogy sokféle eszközzel verték el, de mind közül a pálcára esküszik. Nyomban ki is próbáltuk a mindig magammal hordott pálcát, mely úgymond, mesterségem címere volt. Miután megbeszéltük, hogy néhány csapással felavatom, bokáig leeresztette nadrágját, és mélyen előrehajolt.

Kellemes látványú, izmos feneke láttán meg is jegyeztem, hogy öröm lesz elverni. Azt felelte, hogy reméli, hogy megelégedésemre fogja a pálca rendelkezésére bocsátani eme testrészét.

Ezután kimértem néhány ütést a remegő seggre, melyeket halk szusszanással nyugtázott. Eszerint ismeri és tényleg kedveli a pálcát, nem fogja hangos jajgatással zavarni az órát, miközben az úrfi okosodása érdekében dolgozik a pálca a fenekén.

Miután engedélyt adtam neki, hogy felkeljen, felhúzta a nadrágját, megkérdeztem, hogy ízlett a pálca. Tűnődve dörzsölgette seggét a nadrágon keresztül, és megjegyezte, hogy meglehetősen ízletesnek találta a kapott ütéseket.

Az órákon is sikerült összedolgoznunk, mint már említettem. Intésemre lehajolt, ha többet adtam neki, akkor néhány ütés után az asztalra dőlt hasmánt, és suhoghatott tovább a pálca. Fintorogva, szuszogva állta, miközben az úrfi az arcát nézte, és igyekezett jól felelni a kérdésre.

Egy-egy délelőtti tanulószoba alkalmával sosem kapott húsz-huszonöt ütésnél többet, de ennyit mindig. A ritkásan kimért ütésektől meg-megrándult feneke, és időről időre hátranyúlt, két kézzel megdörzsölte, széjjelhúzta. Ezt nem bántam. Voltaképpen ez minden pálcásfiúnak szokása, erről nem is kell leszokniuk.

Néhány ilyen alkalommal benn volt az uraság is, akinek fiacskáját tanítottam, és megfigyelte a pálcásfiú akaratlan, masszírozó mozdulatait. Ennek az lett a következménye, hogy az tanítás végén ott hágta meg az asztalra döntve, és ez rendszeres lett, ahogy múltak a hetek. Az uraság nem tudott betelni a szűk lyukkal, és az ifjú egyre hálásabban adta át magát az ostromnak, hiszen megtiszteltetésnek érezhette, hogy az uraság pont őt hágja.

Egy alkalommal visszamentem valamiért a tanulószobára, és szemtanúja lehettem kettősüknek. A legény ekkor már hanyatt feküdt az asztalon, lábai az uraság vállán, és így állta az ostromot. Gyorsan kisurrantam, de így is észrevettek. A legény nem csinált belőle gondot, hogy meglátták, de az uraság bizony megjegyezte. Emiatt másnap maga elé rendelt, és bevezetőül a szolgákat utasította, hogy rugdaljanak fenékbe.

Igyekeztem önuralmat tanúsítva tűrni, hogy néhányszor keményen fenékbe rúgjanak, noha fel-felhorkantam a rúgásoktól. Végre az uraság leintette a két, buzgólkodó szolgát, és rövid tűnődés után így szólt:

- Vigyétek le az udvarra, a hajdúk adjanak neki huszonöt botot!

Arcomba futott a vér. Mióta tanítói minőségben dolgoztam, és annak már harmadik éve, csak kétszer csapattak meg. Annak ellenére, hogy már korábban bemutattak a botnak, most jött el az ideje, hogy elmélyítsük az ismeretséget.

A szolgák hajdúkézre adtak, akik nem sokat teketóriáztak velem. Hamarosan fürgén megfeküdtem a derest, és vártam, hogy leszíjazzanak. A hajdúk gyakorlottan, összeszokottan dolgoztak. Mire körénk gyűlt a bámész tömeg, már deresre is húztak, csupasz fenékkel vártam, hogy megkapjam a magamét.

A hajdú nekiállt, hogy könnyű botozásban részesítsen. Nem is volt a kedvem ellenére, mivel már hetek óta nyugtalanság bujkált bennem, amit remekül csillapít egy jókor kapott huszonöt. Visszafogottan nyögtem a bottól, és körbehordoztam a tekintetem.

A tömeg érdeklődéssel figyelte, ahogy a gőgös, fennhéjázó tanító botot kap, gúnyos megjegyzéseket tettek rám, hogy most legyek nagy legény, és kifejezték abbéli reményüket, hogy jóval szerényebb leszek, miután a hajdúk megcsaptak.

Az uraság akkor érkezett meg, amikor már az utolsókat kaptam. Figyelte, hogy nyögöm a botot, miközben letelepedett a kényelmes karosszékbe, és egy szolga bort töltött neki.

- Hogy ízlik? – vetette oda, és a tömeg elcsitult, úgy várták a válaszomat.

Kihasználva, hogy pihen a bot, felemeltem a fejem, és hatalmas lélekjelenléttel feleltem:

- Ez a bot meglehetősen alkalmas arra, hogy magamfajta léhűtőnek ellássák a baját vele. Köszönöm uraságodnak a kegyet!

- Nocsak, eszerint nincs ellenedre?

- Igazságosan büntet az úr – válaszoltam alázatosan.

- Mennyi van még? – kérdezte a hajdúkat, mire gyorsan jött a válasz, még négy híja van a huszonötnek.

- Ejnye, hogy nem jöttem hamarabb! Vágjatok rá még huszonötöt. Hallani akarom a hangját!

- Uram – kaptam fel a fejem. – Nem hinném, hogy…

- Nem kérdeztelek! Botot neki!

Így a hajdúk cseréltek, pihent férfi vette át a feladatot. Visszafogott nyögéseimet felváltották az erőteljesebb fájdalomhangok, a tömeg gúnyosan nevetett, megjegyzéseket tett. Hamarosan maradék büszkeségem is odalett, a bot kihozta belőlem, amit el akartam rejteni, a sírós, nyavalygós énemet. Úgy nyűglődtem a deresen, mint aki először kap botbüntetést, és hiába igyekeztem parancsolni magamnak, egyre inkább elhúzódtam a félelmetes eszköz elől, amelyik újra és újra lecsapott oda, ahol a legpuhább vagyok.

Vicsorogtam és lihegtem, a hajdúk meg is jegyezték, hogy többet vártak tőlem, hiszen nem először vertek el. Eljajongtam, hogy ötvenet még sose kaptam, és sokallom. Az uraság nevetett, a sokaság vele tartott. Még az ütések fájdalmánál is jobban meggyötört a megalázó nevetés.

Végre a hajdú kimérte az utolsót, és ernyedten lihegtem.

- Elnézését kérem, uram – emeltem fel nagy kínnal újra a fejem. – de ennyire még senki se csapatta meg a seggemet.

- Ezt megemlegeted örökre! – emelte a boroskelyhet felém, majd így folytatta. – Így legyen!

Kínosan feszengve másztam le a deresről. Hol volt már a hetyke tanító, aki ajkbiggyesztve nézett a botra, és fürgén meghasalta a derest? Könnyeimet törölgetve igazgattam nadrágomat, majd a szobámba menekültem megszégyenülésem színhelyéről.

Addig-addig vergődtem, míg elnyomott az álom.

Esteledett, mikor felébredtem, kopogásra. A pálcásfiú óvakodott a szobámba.

- Hogy van, tanító úr? – kérdezte, és a fenekemre pillantott.

- Elvertek – feleltem.

Elfogadtam a hűs vörösbort, amit felém nyújtott, majd visszaadtam a kiürült poharat.

- Arra gondoltam, hogy… a mai tanítás elmaradt, és…

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Ma nem kaptam pálcát.

- Holnap bepótoljuk.

- Engem… minden nap kell verni, hogy tudjam, hol a helyem – szégyelősen felmutatta a pálcámat, amit az ágy mellett tartottam. – Van annyi ereje, hogy pótolja?

- Segíts felkelni!

A második pohár bortól jobban erőre kaptam. Ezt látva a legény ledobta nadrágját, és kibújt ingéből is. Közben tovább fecsegett. Kedvtelve nézegettem meztelen testét, a halványuló csíkokat, pálcám nyomait izmos fenekén.

- Magam is hibás vagyok abban, hogy elverték, szólhattam volna, hogy a tanulószoba után ne jöjjön vissza. Ezért is kijár nekem a verés – kezembe adta a pálcát, majd előrehajolt.

- Ez igaz – kis tétovázás után megkínáltam egy közepes erősségű ütéssel.

Ugrott egyet, de gyorsan visszanyerte lélekjelenlétét, és visszahajolt. Megugrasztottam még néhányszor a pálcával, hangulatunk egyre oldottabb lett. Nekem a bortól, neki a pálcától. Mire ötödszörre ugrásra késztette a pálca, már nevettünk mindketten.

- Ejnye! – dörzsölgette két kézzel a seggét felegyenesedve. – Azt reméltem, jobban türtőztetem magam.

- Én is azt hittem a deresen – vallottam be, de az ötven sok nekem.

Lehajolt, kezei újra bokáit markolták. Sikerült úgy megcsapnom, hogy ismét felugrott.

- Elnézését kérem, tanító úr, de ez a mai pálcázás igencsak ugráltat. Másik pózban jobban türtőztetném magam.

- Hajolj át a szék támláján – intettem, és felcsillanó szemmel engedelmeskedett.

- Remek ötlet! Ez majd nyugton tartja a seggem!

- Hogy miért nem jutott hamarabb eszünkbe?

Ezt követően már sokkal könnyebben sikerült kimérni az ütéseket. A legény fel-felkapta a talpait, rázta a lábát, de a fenekét tartotta a széktámla. Ahogy könyökölt a széken, felnézett rám, és biztatott.

- Ez az! Hiába, ebben a pálcában még nem csalódtam!

- De én sem! – csaptam le újra, és figyeltem, ahogy felgyúl bőrén a vörös csík. – Elég lesz?

- Azt hiszem, megkaptam a napi adagom – egyenesedett fel. – Hálásan köszönöm, tanító úr!

Megfordult, és megláttam félmerev farkát, hasztalan igyekezett eltakarni a kezével.

- Nocsak – lepődtem meg. – Felizgatott a pálcázás?

- Gyakran megesik velem – szabadkozott. – Elég, ha arra gondolok, hogy lehajolok a pálcának, már feláll.

- Ne szégyenkezz miatta, nekem is voltak hasonló érzékleteim, amikor botoztak.

- Ezért is veszem hálásan, ha az uraság a délelőtti tanórák után méltóztatik meghágni. Sok feszültséget levezet bennem.

- Érdekesen hangzik. Lehet, hogy hozzám is ellátogat?

Nevettünk az eshetőségre, hiszen jó tíz évvel voltam idősebb a pálcásfiúnál, majd a legény felöltözött, kezet fogtunk, és elment. Arra gondoltam, hogy ha választhattam volna a botozásom alatt a deres körül tobzódó tömegből, biztosan férfit választottam volna, aki kényeztet utána. Így azonban egyedül estem a bibliai Onán bűnébe.

Vége