Veterán

Veterán
(Feudális környezetben játszódó, fiktív szereplős kitalált történet. Figyelmeztetés! Biszexualitásra, homoszexualitásra való utalást, férfiak együtt hálását, deresen történő botozás leírását tartalmazza!)

A vidéki kúria, ahol kényelmesen éldegélek földesuram hűbéreseként nem sok izgalmat okoz. Már túl vagyok azon a koron, hogy bögyös szolgálók után kapdossak, bár a fiatal és mértékkel izmos szolgafiúkat továbbra sem vetem meg. Így van ez, ha az ember mindkét felén megvajazza a kenyerét, és élni tud a nők és férfiak nyújtotta gyönyörökkel is.

Az évek során egyre inkább korlátozódott érdeklődésem az ifjak felé, idestova jó másfél évtizede nem öleltem asszonyt. A saját nőmet sem, akivel laza kapcsolat fűz össze. Ő nem megy panaszra az ifjak miatt a földesúrhoz, nem panaszol be a királynál sem, cserébe én is szemet hunyok az ő kedvtelései felett. A hajdani szerelem-féléből annyi maradt, hogy még mindig derűsen tudunk évődni az ebédlőasztal felett, nevetéseink őszinték.

Nemrég azzal csipkelődött ez az asszonyi állat, hogy mióta leszereltem, elkényelmesedtem, és inkább az ebédlőasztalnál vitézkedem, mint a vívópáston, pedig hajdan messze földön híres voltam arról, hogy pillanatok alatt legyőztem kardommal az ellent. Nőm nemcsak azt hányta a szememre, hogy jó néhány fonttal gyarapodott a súlyom, de azt is, hogy az ifjakat vívni is taníthatnám, ki lenne jobb mesterük nálam?
Akkor szó nélkül hagytam, mert épp fűszeres szószba mártogattam egy fél csirkét, és az inkább lefoglalt, mint holmi csipkelődésre elmés válasz kigondolása.

Ám pár napra rá együtt néztünk az udvaron egy botozást, ami ritka szórakozásaink egyike volt, később szóba hozta a látványosságot. Megjegyezte, hogy a paraszt elég jól bírta a botot, ami elég ritka, hiszen ezek az alantas népek gyakran hangos átkozódással, jajgatással, hördülésekkel felelgetnek a fenekükön táncoló botnak.

Egyet kellett értsek vele, hiszen férfi lévén voltak emlékeim a deresről, a katonáskodás évei alatt több alkalommal is kaptam botot. Az azóta eltelt hosszú évek alatt azonban összesen három alkalommal hasaltam deresen, amit nem is bántam. Sohasem tudtam megbarátkozni a deressel és a bottal, és a katonaság idején is berzenkedtem ellene, ha botvégre kerültem.

Nőm fürkész pillantásokkal illette meggyszín bársonyba bújtatott fenekemet, amit már nagyon rég nem látott teljes valójában, hiszen hálószobáink rég nem voltak közösek. Pikírten jegyezte meg, hogy hasznomra válna egy kiadós botozás, és ha akarom, közbenjár ennek érdekében földesurunknál.

Mivel tisztában voltam vele, hogy fiatalabb korában többször is felrendelték a kastélyba, a földesúr ágyát melegíteni, hát okkal tarthattam attól, hogy a régi kapcsolatra való tekintettel urunk nem fogja megtagadni kérését, miszerint eltunyult férjének jót tenne egy botozás, komolyan fontolóra vettem javaslatát.

A kellemetlen beszélgetés során a szemére vetettem, hogy fogalma sincs miről beszél, hiszen asszonyállat mivolta megóvta attól, hogy valaha is deresre vonják. Válaszul azzal érvelt, hogy igenis jót tenne nekem egy kiadós botozás, sőt nem átallott gyávasággal vádolni.

Fel-alá járkáltam az ebédlőteremben, és tovább érveltem, miközben a szolgálók eltakarították a lakoma romjait. Gyáva? Hogy lennék gyáva, amikor annyi csatában harcoltam a földesúr hűbéreseként királyunk seregében?

Azt felelte, hogy más dicsőségesen harcolni, és harctéren bizonyítani a bátorságot, ebben ő nem is kételkedik, és megint más férfias bátorsággal fogadni a botozás lehetőségét. Igazi férfi nem berzenkedik ellene, ha időnként megcsapják. Láthattam, a paraszt is milyen jól bírta. Miután felkelt a deresről, még egy kupa borra is meghívta a hajdút, aki elverte, és kezet is rázott vele.

Próbáltam bizonygatni, hogy a parasztok másképp vélekednek a botról, tisztában vannak azzal, hogy nekik kijár bármiért, bármikor, de én már túl vagyok az ötvenedik évemen, ráadásul veterán katonaként felette is állok egy parasztnak.

Az asszony felém fordult, végignézett rajtam, és megvetően biggyesztette száját.

- Emlékezzen jó uram arra, hogy amikor hazatért a hadjáratból, földesurunk lakomára hívta a többi veteránnal együtt, hogy mesélje el hőstetteit. Gazdagon megajándékozta, majd néhány napra rá megparancsolta, hogy vágjanak huszonötöt a hátsójára.

- Akkoriban gyakorta megcsapattak – feleltem mély sóhajtás kíséretében. – Ez hozzátartozik a katonaélethez. Urunk csak emlékeztetni akart arra, hogy hűbérese vagyok.

- Tizenöt év alatt háromszor kapott, több éve nem illették bottal. Még ma írok földesurunknak, és javasolni fogom, hogy csapassa meg.

Nőm pukedlizett, és sértett gőggel hagyta el a termet. Nem értettem, miért akarja ennyire, hogy elverjenek, és csak abban reménykedtem, hogy mire a szobájába ér, felhagy ezzel az esztelenséggel.

Néhány nappal később kiderült, hogy mégis komolyan gondolta. Földesurunk cirkalmas betűit silabizálva az ablaknál állva szembesültem azzal, hogy nem kerülhetem el sorsomat. A pergamenen szigorúan sorakoztak a szavak:

„…Ön elfelejti, mivel tartozik nekem, hűséggel, szolgálattal, alázattal. A szolgálathoz tartozik, hogy tevékenyen részt vesz az apródok vívásoktatásában, ám úgy értesültem, nem teljesíti ezen kötelezettségét. Mindazonáltal hősi múltját figyelembe véve figyelmeztetésül botozásban részesül. Egy jókor kapott huszonöt segít visszaterelni önt a helyes útra…”

Leeresztettem a pergament, majd az asztalra dobtam. Forrt bennem a harag. Megparancsoltam a szolgának, aki a levelet a kezembe adta, és várakozott, hogy szóljon asszonyomnak, látni akarom.

Nőm hamarosan megjelent szobámban. Felkaptam a pergament, és meglobogtattam.

- Képes volt bepanaszolni engem? Nézze!

- Higgye el, csak az ön érdekében cselekedtem – felelte. – Csak nem ijedt meg egy kis botozástól?

- Ön nem tudja, mit beszél, mert még sosem került abba a helyzetbe, hogy deresre kelljen hasalnia – válaszoltam ingerülten.

- Valóban nem, de sokszor láttam, milyen jó hatással tud lenni egy férfira, ha megcsapják. Meglátja, háborgó kedélyét üdvösen lecsillapítja, ha ellátogat a deresszobába. Mennyit kell az ülepére méretnie?

- Huszonöt botot – szűrtem a fogaim között.

- Hát ne késlekedjen, úgy hallottam a hajdúk bekészítettek néhány új botot. Folytassuk a beszélgetést, ha ön már megkapta a verést.

Pukedlizett, mosolyt villantott rám, majd elhagyta a szobámat.

Keserves arccal csöngettem a szolgának.

- Uraságod parancsol?

- Hívjon… - keresgéltem a szavakat. Nem könnyű összeszedni a gondolatokat, ha valaki saját magának intéz verést. – Hívjon ide egy hajdút!

A magas, izmos hajdú nemsokára tiszteletét tette szobámban. Meghajolt, és megkérdezte, miben állhat szolgálatomra.

Kissé feszélyezett, hogy egy szolgálólány éppen rendbe tette az ágyamat, egy szolga pedig a kandallót tisztította, de nem késlekedhettem.

- Földesurunk úgy rendelkezett – kezdtem bele, de elakadt a szavam. – Hogy… részesítsenek huszonöt botütésben. Mivel régen hasaltam deresen, megvallom, berzenkedem ellene, de nem hagyhatom figyelmen kívül. Tegye meg az előkészületeket, és üzenjen, ha a deresszobában fogadni tudnak.

- Ahogy parancsolja, uram! – hajbókolt a férfi.

Kisvártatva visszatért, és közölte, hogy előkészítették számomra a derest. A folyosón megkérdeztem tőle, hogy igaz-e, hogy új botok érkeztek?

- Valóban, uram, kívánja használatba venni valamelyiket?

- Szeretném kiválasztani, bár őszintén bevallom, nem kívánom a botot.

- Éppen ma botoztam meg egy másik uraságot, aki ugyanígy szabadkozott, miközben felhasalt a deresre. Hogy nem kívánja, noha elismeri, hogy javára fog szolgálni. Remek botot választott, és miközben nyögdeltettem, elárulta, hogy ízlik a seggének.

- Mit akar ezzel mondani? – gondolataim teljesen belassultak a botozástól való félelmemben.

- Csak annyit, hogy próbáljon ráhangolódni, és így elégedetten fog felkelni utána.

Kitárta előttem az ajtót, és beléptem a deresszobába. Az urak számára létesített helyiség közepét a rettegett fekpad foglalta el. Jeges borzongás futott végig rajtam a láttán, és akaratlanul is két kézzel a seggemhez kaptam.

Két hajdúnak kellett segítenie, hogy remegő lábaim elvigyenek a deresig. Lehúzták rólam kabátomat, kioldották övemet, nyekkenve a deresre lódítottak, majd míg ketten deresre húztak, a harmadik lehúzta a nadrágomat.

- Uraságodnak meglehetősen nagy feneke van – jegyezte meg az, aki a bokáimnál szíjazott le, és megtapogatta borzongó bőrömet. – Ritkán adódik alkalom ilyet botozni.

- Mostanában… kissé elhanyagoltam – vallottam be pironkodva. – Az utóbbi másfél évtizedben urunk háromszor parancsolta, hogy illessék bottal a seggem.

- Igen, ezért bizonyára kellemetlenül érinti, hogy ismét megcsapatja – szólt a másik hajdú, és elém tartott egy botot. – Mit szól ehhez?

Riadt tekintetem végigsiklott a rugalmas, ujjnyi vastagságú eszközön.

- Úgy vélem, megfelel – hangom furcsán elvékonyodott.

- Ötösével kapja az ütéseket – szólt a hajdú, aki idekísért, és a tenyerébe köpött.

- Lásson hozzá – leheltem, és két kezemmel megmarkoltam a deres lábait.

Megborzongtam, amikor megérintett a bottal, és ügyesen lecsapott. Felkaptam a fejem, majd szégyenkezve lehajtottam. Újra megkínált, és kivárva, míg vonagló testem elpihen, kimérte a harmadikat. Éreztem, hogy könnyű légmozgás simogatja lángoló seggem. Ajtó nyílt, nőm érkezett komornájával. A közelben lévő kényelmes ülőalkalmatosságok egyikét foglalta el, és rám mosolygott.

Sok botozást néztünk végig együtt, és pikírt megjegyzéseket tettünk a bot alatt kínlódó férfira, de ezúttal én voltam, akit csaptak. A hajdú a negyedik ütéssel kedveskedett, nagyot nyögtem.

- Nocsak, még nem is hallottam uraságodat nyögni a bottól! – kaccantott hitvesem, és piruló orcáját legyezője mögé rejtette.

- Mert… - a hajdú ismét megnyögdeltetett egy kiadós botütéssel. – Eddig nem kegyeskedett részt venni… egyszer sem, amikor megcsaptak.

- Valóban – nőm érdeklődve figyelte az eseményeket. Nem értette, hogy a hajdú miért tart szünetet. – Folytassa, mintha itt se lennék!

- Ahogy óhajtja!

A hajdú ismét nekiveselkedett, és lángoló fenekemre sújtott. Felemlékeztem a katonai táborban esett botozásokat. Miután megtudtam, hogy feljebbvalóm deresre küld, csak arra jutott idő, hogy egy fa, bokor felé fordulva meglocsoljam az arany sugárral, hiszen nem kerülhettem abba a méltatlan helyzetbe, mint néhány katonatársam, akik a deresen nem tudták uralkodni magukon, és behugyoztak.

Ritkábban, de előfordult, hogy a gyakorlott hajdú annyira megbotozta őket, hogy beleik tartalmát is kieresztették néhány recsegő fing kíséretében. Hiába vallották szégyenkezve, hogy a sok babot és káposztát tartalmazó étel az oka, sokáig gúny céltáblájává váltak. Ráadásul miután letisztították a derest és testüket, újra lehúzták őket, és folytatták a megkezdett botozást. A hajdúk aztán gúnyos megjegyzéseket tettek arra a katonára, ha ismét találkoztak vele, hogy „hamarosan ismét kiverem a szart is belőled!”, mire a katona nem győzött szabadkozni, hogy nem szándékosan tette, és kifejezte reményét, hogy legközelebb nem kerül sor ilyen csúfos balesetre.

Miközben ezeket végiggondoltam, megkaptam és végignyögdeltem a következő ötös sorozatot. Egyre jobban sikerült ráhangolódni a botra. Meg is jegyeztem a hajdúnak, kihasználva, hogy pihen a bot.

- Igazat kell adjak abban, hogy noha meglehetősen berzenkedtem attól, hogy deresre húzzanak, mégis ez a bot meglehetősen ízlik.

- Látná, milyen nyomokat hagy – tapogatta a seggemen a sajgó hurkákat a hajdú. – Igazán elégedett lenne a látvánnyal is.

Hitvesem nem állta meg szó nélkül. A hajdú kivárta, és csak aztán folytatta ténykedését seggemen.

- Na látja, tudtam én, hogy hiányzik ez önnek, uram! – tapsolt, legyezőjét összecsukva.

- Hálás vagyok önnek – biccentettem feléje, majd kínosan nyögni kezdtem a következő botütéstől. – Elnézését kérem, asszonyom, de… - a hajdú ismét megkínált. Kinyögdeltem az ütést, és csak akkor fejeztem be a mondatot. - …ez a bot alaposan meggyötör.

Ismét a katonai tábor jutott eszembe, amikor felhorkantam, és megrázkódtam a következő ütéstől. Az egyik tiszt, aki akkor annyi idős lehetett, mint én, gyakorta találta magát a deresen, dühkitöréseit remekül orvosolta a heti gyakorisággal kapott botozás. Pompásan megnyugodott a bottól, szinte hálásan nyögte a hajdú munkálkodását. Gyakorta végignéztük, ahogy fegyelmezetten csapatja izmos seggét, miközben számolta a kapott ütéseket. Irigyeltük önfegyelméért, igyekeztük ellesni, hogyan lehet ilyen férfiasan állni a botot. Ráadásul, ahogy néztem a deresen, gyakorta felállt a farkam, és utána el kellett vonulnom, és Onán bűnébe estem rá emlékezve.

Gyakorta rákérdeztünk, miközben feszengve lekászálódott a deresről, és háttal fordulva nekünk felhúzta a nadrágját, furcsa választ adott. Kivártuk, míg újra felénk fordul, megfogalmazva gondolatait.

- Orvosi utasítás, hogy hetente csapassam meg a faromat – felelte, miközben tűnődve tapogatta két kézzel a kapott ütleg helyét, el-elfintorodva. – Remekül kezeli a dühkitöréseimet, és egyébként sincs ellenemre, ha le kell hasalnom egy-egy botnak. Meglehetősen kedvelem ezt a fajta büntetést.

Ezzel odébbsétált, és feszes tartásán nem látszott, hogy csak az imént részesült egy könnyű botozásban.

A hajdú közben tovább nyögdeltetett, és amikor kábán felnéztem, megint nőm pillantásával találkoztam.

- Ön meglehetősen elégedetten nyög – legyezte magát, és hitetlenkedés látszott arcán.

- Örülök, hogy tetszik önnek, hölgyem – bókoltam.

- Ha ilyen jól bírja a botot, miért berzenkedik ellene mégis? Gyakrabban kéne csapatnia magát.

- Megfontolom javaslatát – feleltem, és felkészültem a maradék botütésekre.

Végtére is eljutottam addig, hogy igazat adtam nőmnek, aki elintézte nekem a botozást. Szégyenkezve nyögdeltem az ütéseket, és megfogadtam, hogy a jövőben nem fogok távolmaradásommal tüntetni, ha a deresszoba szóba kerül. Nyugodt méltósággal nyögtem a bottól, és a hajdú elégedett volt a hangom és a látvány összevetésével.

- Kész van, uram! – tapogatta meg újra lángoló seggem. – Meg kell jegyezzem, elég jól bírta. Arra számítottam, hogy sokkal hangosabb lesz.

- Meglehetősen jólesett a bot – kászálódtam fel a deresről. – Alaposan megkaptam a magamét – ismertem el.

- Ezt örömmel hallom, uram – szólt a hajdú.

Megelégedésem jeléül mindhárom hajdúnak egy-egy aranyat adtam, noha máskor ezüsttel kellett beérniük.

A folyosón nőm a nyomomba szegődött, és legyezgetve magát kíváncsi kérdésekkel ostromolt:

- Mikor szándékozik újra deresre húzatni magát? Mennyi ütés volt a legtöbb, amit kapott? Mennyire sajog a hátsója?

- Asszonyom, engedje meg, hogy sorban válaszoljak kérdéseire. A jövőben havonta egyszer megcsapatom a hátsómat. A legtöbb, amit egy alkalommal kaptam, ötven volt, noha hozzászámolhatjuk a másnap kapott huszonötöt is, mert eléggé sajgott még a hátsóm. Remek botozást kaptam, ennek megfelelően elégedett vagyok az eredménnyel. Engedelmével, a szobámba távoznék. Egyedül.

Hamarosan új pergament húztam elő, és földesuram figyelmességét megköszönve beszámoltam a kapott botról, egyszersmind ígéretet téve, hogy a nemesifjak vívási képességeinek fejlesztésében is részt fogok venni a jövőben. Miközben felhúzott hálóinggel térdelve a levelet fogalmaztam, az egyik, ügyesen rajzoló szolga lerajzolt hátulnézetben, térdelő mivoltomban, különös hangsúlyt helyezve hurkás, meggyötört seggemre. A rajzot megnézegetve elismerően pillantottam a szolgára, aki így megjelenítette a valót, majd egy aranypénzzel megjutalmaztam. Összetekertem a pergament, belerejtve a rajzot, viasszal lepecsételtem, és utasítottam, hogy azonnal induljon futár a földesúrhoz a levéllel.

A hajdú, aki olyan alaposan ellátta a bajomat, késő éjjel érkezett. Fellebbentette takarómat, és a baldachinos ágyamba siklott.

- Rég mondom, hogy javadra válna egy alapos botozás – simogatta dagadtra vert seggem.

Ha kettesben maradtunk, soha nem vártam el tőle magázást.

- Bizony, erre a verésre rászolgáltam – szuszogtam elégedetten ujjai babrálását élvezve, hason. – Még mindig mestere vagy a botozásnak. Az a bot meg felettébb jó választás volt, régen ízlett ennyire botozás.

- Bevallom, meglepődtem, hogy annyi év után ismét a deresen látlak – incselkedett. – Meg voltam győződve arról, hogy messzire kerülöd a deresszobát.

- A jövőben havi rendszerességgel deresre húzatom magam – fogadkoztam. – Te pedig adj ki magadból minden dühöt, miközben elvered a seggem.

- Meglesz! – ígérte, ujjaival körkörösen cirógatva fenéklyukamat.

- Régen gyakrabban látogattad a szobámat – leheltem.

- Régebben te se jártál gyakran a deresszobába – erőteljes mozdulattal felnyomta ujját.

- Ahhhh – sóhajtottam, és nyeltem egy nagyot.

- Még emlékszem, mit szeretsz – döfködte belém ujját, minden alkalommal mélyre nyomva azt.

- Legalább olyan jól botozol, mint amilyen jól muzsikálsz férfitesten – rebegtem hálásan.

Még hajnal előtt kióvakodott a szobámból, hogy titkunkra ne derüljön fény. Elvégre ritka az olyan férfi, aki olyannal hál, aki időnként elveri. Vagy tévedtem volna? Nem akadt olyan férfi, akivel megvitassam ezen kérdéseket, így csak találgatásokba bocsátkozhattam.

Boldog elégedettséggel nyomott el az álom.

Vége