Cs. története XIV.

Kicsit furcsán nézett rám, de megtette. Valójában persze nem a dom-szolidaritás dolgozott bennem, hanem Kis Barátom kezdett éledezni és repetát kért, közvetlenül mögötte pedig a hímgorilla és a szandál is ott sorakozott a csajkával.

Gondosan odakötöttem Cs. kezét és a lábát is az asztal megfelelő részeihez, aztán társalgási hangnemben közöltem vele:

- Akkor most kiköszörüljük a csorbát, amelyet dicső elődöm elszenvedett. Addig fogom fenekelni, amíg kegyelemért nem könyörög.
- Értem Uram.

Volt némi bizonytalanság a hangjában, de az önbizalom felülírta. Gondolom, azt hitte, én is elkövetem az elődöm hibáját és kézzel próbálkozom - ennél azonban dörzsöltebb voltam …
A lovaglópálcát vettem kézbe.

A Drágám ezt nem láthatta – nekem meg nem volt sürgős felvilágosítani – minek is, csak idő kérdése és magától is rájön, hogy az „Impossible Mission”-re vállalkozott …

- Sssssssss … Csatt. – a pálca diszkrét suhogással szelte át a levegőt, majd szívet melengető csattanás kíséretében landolt a pucsító hátsón.
- Aúúúúúúúúúú! Ez nem a kezeee!!!
- Miért, mondtam volna olyasmit, hogy kézzel fogom fenekelni?! – kérdeztem vissza újabb csattanás kíséretében.
- Ne..em … Uram … - ha nincs lekötve a keze, most biztosan megsimogatta volna a célpontot.
- Nos, akkor egyetértünk. Ez remek! Szóljon – azaz könyörögjön bátran, ha nem bírja!
- Azt lesheti …!

Az elszántság természetesen nem írhatja felül a jól nevelt viselkedést, ezért a modorbeli hibát rögtön kompenzáltam egy, a combja belső, érzékeny felületére mért csípős ütéssel.

- Mintha kihagyott volna valamit …
- Uííííííííííííí – szemmel láthatólag nem volt beszédes kedvében, így, hogy szóra bírjam, a másik comb-belsőre is elhelyeztem elégedetlenségem szép piros nyomát.

Cs. hamar rájött, hogy ez a parti nem neki áll, de azért nem adta fel.

- Azt lesheti … Uram – sziszegte a foga között

Így már sokkal jobban hangzott. Őszintén szólva az „azt lesheti” is hagyott némi kívánni valót maga után, de úgy gondoltam, a körülményekre való tekintettel ennek megbeszélését későbbre halasztom.

Az tisztán látszott, hogy ha csak a fenekelésre hagyatkozom, az még pálcával is elég sokáig el fog tartani. Nem mondhatnám ugyan, hogy ellenemre volt a dolog, de a társaság többi része is követelte a magáét.
Így aztán kiosztottam még jó pár csípős ütést, de a szeánsz ezen részét inkább csak nyitánynak tekintettem – na persze a második felvonáson belül.

Cs. ezt nem tudta, így arra tartalékolta az erejét, hogy minél tovább bírja a pálcázást. Ebben segítségére volt a jó öreg természet is, amely hathatósan segítette ellenállását némi endorfinnal és egy kezdődő zsibbadással az igénybe vett fertályon. Ezt a kis összeesküvést kellett megbontanom.

Szerencsére nekem is volt szövetségesem: maga Cs.
Ellenállni ellenállt ugyan, de az izgalom jeleit nem tudta elleplezni előlem – legkiváltképp azért nem, mert a lábai mozgásképtelenül szétfeszített állapotban voltak rögzítve, feltárva ezzel az áruló Ötödik Hadoszlopot.

Nem vettem túl sűrűre a csapásokat, így két legyet üthettem egy csapásra. Mikor Kis Barátom kellően magasra emelte a fejét, a következő ütés helyett mögé álltam és egyetlen döféssel tövig hatoltam a kitárulkozó punciba. (folyt.köv.)