Bendő, a tolvaj büntetése

Bendő, a tolvaj büntetése
(Feudális környezetben játszódó kitalált, E/1-ben elmesélt történet, fiktív eseményekkel és karakterekkel. Figyelem: deresen történő botozást és utalás formájában férfiak közötti szexuális aktus szerepel benne.)

A tömlöcben heverek a priccsen, nem vagyok egyedül. Hatan osztozunk a sivár helyen. Egyikünknek sincs kedve beszélgetni. A délelőtt folyamán kettőnket meg fognak botozni.

Előző nap hoztak be, és a szolgabíró rövid úton eldöntötte, hogy vallomásom kicsikarására a deres megfelelő lesz. Huszonöt botütés majd megoldja a nyelvemet. Sok tapasztalat mondatja ezt vele, hiszen napjai jó részét hozzám hasonló parasztok, piti tolvajok, csendháborítók vallatásával és büntetésének kiszabásával tölti.

Harmadszorra hoztak be néhány hónapon belül, a vád ellenem ezúttal is lopás, károkozás. Igaz, hogy megdézsmáltam a földesúr pincéjében a bort, és néhány sonkát is kiadogattam a nyíláson, amin bemásztam, de nem számoltam azzal, amikor éhesen rávetettem magam a kamrában talált ételféleségekre, hogy utóbb nem férek ki a nyíláson. Így hosszú órákkal később egy cselédlány rajtakapott. Addigra elszunnyadtam. Gyertyával világított az arcomba, sikítására riadtam, aztán gyorsan a szolgabíró előtt találtam magam.

Addigra a hajdúk már kezelésbe vettek, és pár pofonnal, farba rúgással adták a tudtomra, mennyire megvetik a hozzám hasonló piti tolvajokat.

A szolgabíró előtt én voltam az utolsó tegnap, hiszen már éjszakába hajlott az idő, amikor elé ráncigáltak. Kérdéseire, hogy kik voltak a társaim, csak fejemet ráztam, és bizonygattam, hogy a nyolc sonka és tizenegy szál kolbász mind falánkságomnak esett áldozatul.

Sejtette, hogy hazudok, ennyit senki sem bír felfalni, bármennyire éhes, ezért rövid tűnődés után a tömlöcbe vitetett, ám amikor az ajtóhoz rángattak a hajdúk, utánunk szólt, hogy holnap vágjanak rám huszonötöt.

Így tehát a tömlöcben várom a sorsomat. Már délelőttbe hajlik az idő, és rabtársaim is mozgolódnak. A tömlöc apró ablaka magasan helyezkedik el, a rajta bekúszó fénysáv végighalad a szemközti falnál lévő két priccsen, a szalmatörekkel lepett, rongyos ruhájú rabok testén. A fénysávban porszemek rezegnek. Savanyú testszagok keverednek egymással a fülledt levegőben.

Hatunk közül ma délelőtt ketten kapunk botot. Tekintetem többször is sorstársamra, a nálam jóval idősebb, ötven körüli férfire téved. Érzem a félelmét, talán ő is érzékeli az enyémet láthatatlan csatornákon át. Végül nem bírja tovább, rám förmed:

- Mit bámulsz, tacskó?!

- Valakit, akit hamarosan deresre húznak – felelem foghegyről.

Régi szokás, hogy úgy beszélünk a deresről, mintha nem félelmeink megtestesítőjeként élne bennünk, hanem valami bagatell dolog volna, hányaveti megjegyzésekkel emlegetjük.

- Mint téged – legyint, hangjában az ingerültség visszaváltozik félelemmé, ahogy elhalkul szava.

Ezután visszamélyedünk a hallgatásba. Hamarosan kintről zaj hallatszik, egy férfi tiltakozását halljuk, akit a hajdúk a deres felé vonszolnak:

- Ártatlan vagyok! Nem érdemlek botot! Irgalom! – lihegi a hajdúk kaján nevetgélése közepette.

- A deresen senki sem ártatlan – löki a szót megvetően egy hajdú. – Ott mindenkinek megered a nyelve.

Nem kell sokat várnunk, a botozás jól ismert neszei is behallatszanak tömlöcünkbe. A jajgató férfi a bottól hamarosan vallani kezd, bizonyára alig győzi mártogatni a lúdtollat az írástudó férfiú, akinek tiszte a botozás közbeni vallomások lejegyzése.

Tömlöcünkben már senki sem alszik. Mindenkin nyugtalanság vesz erőt a behallatszó zajokra. Egy középkorú paraszt körbehordozza rajtunk sötét tekintetét, és azt sziszegi:

- Én bizony a deresen sem vallanék!

Hárman vagyunk, akik már közelebbi ismeretséget kötöttünk a deressel, ezt elárulja, hogy ingatjuk a fejünket kételkedésünkben. Eszerint az idősebb, botozásra váró úrféle sem kóstolt még botot. Ruhája, mely most szalmatörekkel szennyezett, mint mindannyiunké, jobb minőségű anyagból készült, körmei is ápoltak, tenyere nem hólyagos, arcát is a közelmúltban beretválták. Ki tudja, miért került velünk egy tömlöcbe.

A sötét tekintetű paraszt hegyeset köp, így nyilvánítja ki véleményét a szolgabíró ítélete iránt, akiről köztudott, hogy előszeretettel küldi deresre a bűnösöket.

A botozás zajai elcsendesednek, elfúló hangon, jajongva vall a rab. Ő már túl van a botozáson, ezáltal lelke is könnyű lesz, mint a pihetoll.

Csattan a zár, két hajdú áll a feltáruló ajtóban. Körüljártatják tekintetüket, majd egyikük szeme megállapodik rajtam. Ám mégis másként dönt, és kihurcolják az idősebb férfit, aki méltatlankodik a bánásmód miatt. Az ajtó nyitva marad, botozás idejére nem csukják be, hogy tudják, hova kell visszavinni utána a delikvenst.

Így hát látjuk, hogy a pár méterre, a cellasorral szembeni fal kiöblösödése felé vezetik, miközben a félelemtől rogyadozik a lába, és szabadon bocsátását követeli. Szavaiból kiderül, hogy egy báróval osztottuk meg cellánkat. Kíváncsibb tömlöctársaim mellém telepednek, így mintegy páholyból láthatjuk a botozást.

Hamar deresre vonják áldozatukat. Ahogy hason fekve emelgeti kopaszodó fejét, a csuháshoz rimánkodik, hogy akadályozza meg a csúfságot, ami rajta esik. Reped a finom anyag, tapasztalat híján elfelejtette megoldani övét. Feneke mértékkel szalonnás, vaskos. Az ilyet szeretik botozni a hajdúk.

Az írástudó elhelyezkedik az ablak alatt, a beszűrődő világosságban újabb pergament vonalaz, gügye vigyorú szolga tartja mellette a kalamárist, hegyezett lúdtollakat tálcán. Másra már nem használható, rég elhagyta az eszét, vagy sose volt neki.

A báró élete első botozását kapja. Méltósága utolsó morzsáit igyekszik összekaparni, ahogy szabadkozva nyögi a botot, és elnézést kér hangosabb jajdulásai miatt, irgalomért könyörög, hasztalan. Hamarosan megered a nyelve.

A bot pihen, a vallomásból kitetszik, a báró miért került e méltatlan helyzetbe. A kastély urának megakadt a szeme egy új szobalányon, de mielőtt beletorkoskodott volna a mézesbödönbe, a báró kóstolót vett belőle. Éppen a dús melleket harapdálta, amikor váratlanul szolgák rángatták le a készséges fehérnépről, az ajtóban a házigazda csóválta a fejét. A felhevült báróval közölte, hogy az éjszakát tömlöcben tölti, és vére hevességét pedig kiadós, huszonöt bot fogja csillapítani.

A vallomás döcögve születik meg, többször kell a hajdúnak kézbe venni a botot, de mire a huszonötödik ütés is megnyögdelteti a bárót, az írástudó elkészül, és visszaböki a lúdtollat a kalamárisba. A dürrögés bűnébe uraság sóhajtva hasal végig a deresen, légvételeiből kihallatszik megkönnyebbülése, hogy végre túl van a botozáson.

Csúf nevetések közepette vonszolják vissza az elvert urat tömlöcünkbe, és visszapenderítik priccsére.

Eljött a pillanat. Én következem.

A hajdúk rám néznek, és szempillantás alatt kirántanak társaim közül, akik megdermedve figyelik az eseményeket. Rájuk is átterjed a félelem, ami belőlem sugárzik, hiszen ők sincsenek biztonságban, bármikor deresre kerülhetnek.

Tekintetem elárulja riadalmamat, ahogy a deres hirtelen előttem terem. Az írástudó közönyösen új pergament vonalaz, a gügye szolgának folyik a nyála, de nem törölheti meg, mert két kézzel fogja a kalamáris és lúdtollak tálcáját. A hajdú rácsap a bottal a deresre, miközben tekintete vasvillaként fúródik belém.

Meglazítom övemet, és kényszeredetten felhasalok. Míg deresre húznak, a botot figyelem, amivel kapni fogok. A figyelmes hajdúk a szemem elé helyezik, hogy jól láthassam. Lerántják fenekemről a nadrágot, gyenge légmozgás cirógatja segglyukamat. Összeborzongok.

A csuhás biztat, hogy valljam be bűneimet. A hajdú tenyerébe köp, és kiadós ütéssel segít a vallomás gördülékennyé tételében. Elakad a lélegzetem, ez a bot tényleg alkalmas arra, hogy bármit bevalljak. Ha az első ütés ennyire megvisel, még huszonnégytől még azt is bevallom, hogy felkúsztam az égbe, és egy rohadt almával elvágtam Szent Péter torkát.

Ötösével kapom az ütéseket, lángol, szinte füstöl a seggem, számból nyál tódul, mint a gügye szolgáéból, pedig vele ellentétben még megvan a maradék eszem.

Az első öt botütés után nyögve vallani kezdek. Elmondom, hogy nagyon éhes voltam, és számolatlanul faltam a felaggatott kolbászokba. Az írnok végtelen lassúsággal lejegyzi, a csuhás kenetes hangon biztat, hogy folytassam. Amikor látja, hogy egyelőre kifogytam a beszédből, int a hajdúnak, aki ismét kezelésbe veszi a seggem a bottal. Szűkölve nyögdécselek, a körülöttünk lézengő hajdúk nevetnek rajtam.

A vallomás többi részében ismét a falásrohamomat emlegetem, hogy napok óta nem járt étel a számban, és a tejfölbe is én dugtam a mocskos ujjamat.

A hajdúk összeborzonganak, hiszen ők is a konyháról kapják az ételt, az általam összepiszkított tejföllel főznek nekik is. Haragjukat érzem a hajdú botján keresztül, aki ha eddig nem veselkedett neki igazán, a következő öt ütéssel, és köré szórt szidalmaival hangos jajgatásra késztet.

Felidézem egy cimborám mondását, aki úgy szokta emlegetni a derest, hogy „az a fakó, ami egyet se lép, mégis összetöri minden porcikádat!” Hát megkaptam a fakót.

Hangosan szuszogva folytatom vallomásomat, melyből kiviláglik, hogy a borospincében is kárt tettem, nemcsak beleittam a legfinomabb borokba, de a legbelső hordót más módon is megbecstelenítettem, ügyesen célozva, midőn egy másik hordó tetején egyensúlyozva belepisáltam.

Ezek után nemcsak az írástudó kezében remeg a penna írás közben, és a csuhás emeli égnek karját megbotránkozásában, de a hajdúk is öklendeznek. Pihent hajdú tépi ki a botot eddigi kínzóm kezéből, és a következő öt botütés sivalkodást, óbégatást csal ki belőlem. Lángol az egész fenekem, és egy lecsúszott ütéstől a combjaim is tüzet fognak.

Még így is szerencsésnek mondhatom magam, mert a tábortüzeknél suttogva elmondott régi történet szerint egy lótolvajt úgy megbotoztak, hogy az ügyetlen hajdú az egyik ütése a heréjére csúszott, és a vad fájdalomtól a legény eszméletét vesztette. A botozás folytatódott, de mivel semmi életjelet nem észleltek, hamarosan abbahagyták, összesúgtak, majd a holtnak vélt legényt kidobták az árokpartra. Ott tért magához másnap, félig lemeztelenítve, elverve, feldagadt, lüktető herezacskóján döglegyek csípték. Valaki, szintén holtnak vélve még a rakamazi vásárból származó csizmáját is lelopta róla. Sokáig, titkon ápolták, mátkája csókokkal gyógyította fájdalmát, a gyógyerejű ajkaknak hála, később titkon meg is házasodott, és elvitte feleségét messzire, ahol nem hallották hírét kellemetlen kalandjának.

A majd’ másfél évszázados legenda nemzedékről nemzedékre szállva borzongatta a hallgatóságot a tábortüzeknél. Szerencsés vagyok, csak combjaimat érte a bot, féltett függelékeim megúszták.

Az utolsó öt botütés előtt kérem a bocsánatát a kastély urának, lakóinak, akiket féktelen dézsmálásommal megrövidítettem, és újra szóba hozom a pince legbelső falánál lévő boroshordót, hogy öntsék ki a tartalmát.

A társaimat firtató kérdésre elismétlem, hogy egyedül okoztam a károkat, egyedül, senki sem volt ott rajtam kívül.

Nagy levegőt veszek, ezzel jelzem, hogy készen vagyok a vallomással, és várom a botot. Kínosan érzem magam, hiszen ha visongásomnak, jajgatásomnak híre megy, akkor sokszor meg fogok még szégyenülni a tábortüzeknél, ha szóba kerül vallatásom. Bár talán fékezni fogja a gúnyolódók nyelvét, hogy egyik társamat sem árultam be.

A hajdú botütései már csak kínos nyögéseket váltanak ki belőlem, hiába veselkedik neki dagadttá vert seggemnek. Meg-megfeszülő, vonagló testtel kínlódom ki az utolsó ötöt. Mély sóhajjal lefeszegetem a deres lábaira görcsösült ujjaimat.

Kész. A rettegett botozásnak vége, rogyadozó lábakkal kászálódom le a deresről, és most szinte jólesik, hogy a hajdúk visszasegítenek a tömlöcbe, noha nem gyengéden. Nagyot puffanok priccsemen, ösztönösen hasra fordulok. Nem bánom, hogy lángoló seggem tekintetek kereszttüzébe kerül, kábultan hallom a tömlöc ajtajának csapódását, a reteszt. Utána elgyötörten heverek, szólni sincs erőm. Tömlöctársaim sutyorgására elevezek a kábulatba, és mire feleszmélek a büntetés után, már alkonyodik. Gyomrom korgására ébredek.

A félhomályban elhajtok néhány szemtelen legyet fenekemről, és óvatos, megfontolt mozdulatokkal felhúzom a nadrágomat. Néhány sebet érzékelek, de már beszáradtak, így kevés a veszélye, hogy átvérezzék a könnyű gyolcsból szőtt holmit. Jól emlékszem megbotozott parasztokra, akik csak hetente egyszer cserélték a lenge gatyát, így egy héten át egyre sötétülő véres csíkok jelezték, hogy bot illette seggüket. Ők azonnal felhúzták a nadrágjukat, és visszabotorkáltak a földekre dolgozni. A jellegzetes foltok és a nehézkes sóhajjal véghezvitt leülésük elárulta őket. Milyen lehet szántani frissen megcsapott fenékkel?

Időközben társaim megfogyatkoztak, csak a délelőtt megbotozott báró és a sötét tekintetű paraszt maradt a tömlöcben, ezt ki tudom venni a félhomályban. A báró hortyogva alszik, időnként nyugtalanul motyog valamit magában.

A paraszt felém nyújt valamit a sötétben, elrágcsálom a száraz kenyeret, majd a kancsóba is belekortyolok.

- Jól megbotoztak – jegyzi meg kisvártatva.

Már nem látom arcát a sötétben.

- Istennek hála – felelem tompán. – csontom nem tört, kiheverem.

- Többször kaptál már? – kérdése kíváncsi, kissé tolakodónak érzem.

- Hát… idén harmadszorra tessékeltek fel a fakóra – szűröm a szavakat fogaim között. – Mégsem bírom megszokni.

- Tényleg ennyi kalbászt befaltál? – csodálkozik, a vallomásomra célozva.

- Úgy emlegetnek, hogy feneketlen bendő – erőlködöm ki egy félmosolyt, noha úgysem látja a sötétben.

- Bendő – ismétli, majd reccsen a priccs, ahogy hátradől. – Jó éjt, feneketlen bendő – ismétli.

Szú perceg a fában, a szomszédos cellából vízcsobogás hallatszik, egyszer szétmállik a fal, ahányan ráhugyoznak nap mint nap.

Ujjaim megtalálják farkamat, és a tömlöc két priccsének lakóit kiszűrve tudatomból, halkan, továbbra is hason fekve maszturbálni kezdek. Ha hallják is, nem adják jelét, de nyilvánvalóbb, hogy ők is hamarosan így altatják el magukat. Nem kell soká várnom, néhány perc, és visszahúzom kezemet. Reggelre megszárad, megkeményedik tőle a nadrágom elején a vékony anyag, ahol magomat felitta.

Visszaemlékszem arra az esetre, amikor szintén a tömlöcben töltöttem az éjszakát, ám akkor velem volt a tolvajbanda vezére, akivel éjjel titkon megosztottam priccsem. Felrémlik előttem sudár termete, hollószínű, nyakba hulló, ritkán mosott haja, szétnyíló ingéből elősejlő, gyér szőrrel lepett barna bőre, villogó fehér fogai, ahogy őrli a falatokat, ujjai simítása arcomon, fenekembe markoló keze. Időnként még mindig összefekszünk, de az első éjszakát sosem felejtem el. Bármennyi férfi is ontotta belém magját, ő marad az igazi, noha már egyre ritkábban kellek neki. Fiatalabb férfiakkal osztja meg hálóhelyét, és ez talán rendjén is van így.

E tétova gondolatok között ér az álom.

Vége