Pipatórium

Pipatórium
(Kitalált történet egy elképzelt feudális helyszínen, fiktív szereplőkkel. Figyelmeztetés: a történet deresen történő botozást tartalmaz!)

A kellemes őszi napfény beragyogta a tájat. Az erdei úton négylovas hintó zötyögött a rossz úton, előtte és utána hat-hat lovas kísérte, ebből is látszott, hogy nagy úr utazik. Alkonyodott, és estebédre meg akartak érkezni a várhoz, melynek uránál futárral előre jelezték jöttüket.

A tekintélyes földesúr ritkán látogatta meg morózus szomszédját, ezúttal azonban nem kerülhette el a találkozást. A gróf üzenetében kedélyes vendéglátásra hívta, egybekötve az őszi vadászattal, ami igencsak kedvelt elfoglaltsága volt a földesúrnak.

Már alkonyodott, mire megérkeztek a gróf várába, és estebédig még volt idejük szobáikban felüdülni kissé.

A gróf kiváló ételsorral kényeztette vendégeit, utána a földesurat meginvitálta a pipatóriumba, hogy elszívjanak egy pipát lefekvés előtt. A két uraság nem volt barátságban, de ellenségek sem voltak. A gróf morózus természete miatt kevés baráttal rendelkezett, de tisztelték hadi tudományokban való jártasságát, valamint uradalma gazdagságáról a visszafogottabb vélemények is mesés kincseket feltételeztek.

Miután elhelyezkedtek egy-egy karosszékben a kandalló előtt, és néhány udvariaskodó mondat kíséretében pipáikra gyújtottak, a gróf olyan témáról kezdte faggatni, amelyről a földesúr nem szívesen beszélgetett. Voltaképpen néhány tréfálkozáson, ivászatokon elhangzott gúnyolódáson kívül soha nem is beszélgetett ilyenről senkivel, márpedig a gróf erre a témára terelte a beszélgetést: a botozás intézményére.

- Mi a véleménye uraságodnak arról, hogy egy jókor kimért huszonöt bottól kellemesen meghunyászkodik a legvérmesebb ellenfél is?

- Háát… - a földesúr megszívta pipáját, és próbált füstbodrokat fújni, kevés sikerrel. – Sosem gondoltam még így a botozásra.

- Uraságod birtokán gyakorta hozzák elő a derest?

- Szüreti bál után a részeg, kötekedő legényeket húzattam deresre – dörzsölte borostás állát a földesúr. – A tömlöcsoron szinte mindennapos, hogy egy tolvajt, csavargót deresre húznak, nem csinálunk ebből nagy ügyet.

- Valóban? – húzta össze a szemét a gróf. – Tehát szinte naponta végignézhet egy botozást?

- Hetente inkább, mert nekem is jár szórakozás, és egy ilyen alkalom mindig az! – felelte a földesúr erőltetett vidámsággal.

- Meghiszem azt! – kacagott a gróf, és a pipaszurkálóval megigazgatta az illatos dohányt a csutorában. – Magam is híve vagyok annak, hogy gyakorta végignézzek egy-egy botbüntetést.

- Akkor hát tudja uraságod, hogy minő hasznos találmány a deres.

- Magam is hasonló véleményem vagyok. Talán uraságod fülébe jutott, annyira szívemen viselem a parasztok dolgát, hogy meg szoktam kérdezni utána, hogy milyen volt a kapott ütleg?

- És mit felelnek erre? – hökkent meg egy pillanatra a földesúr. – Bevallom, eszem ágában sincs kíváncsiskodni, akit elvertek, az mehet a dolgára.

- Változatos válaszokat kapok – felelte a gróf tűnődve nézve a kandallóban parázsló hasábokat. – Van, aki hálásan méltatja a hajdútól kapott botozást, ám olyan is, aki panaszosan sántikálva közli, hogy nem érdemelte a botot.

- Érdekes – válaszolta unottan a földesúr, és hangjából érződött, hogy meglehetősen távol áll tőle a beleérző képesség.

- Valóban, ez a megfelelő szó – kapta fel a gróf. – Uraságod tapasztalta már a másik oldalt? Úgy értem, került a bot másik végére?

- De uram! – fortyant fel a földesúr. – Hogy képzeli?

- Elnézését kérem uram, ha sértő volt a kérdésem. Tehát még nem tapasztalta a másik oldalt? Így érthető, ha nincs véleménye róla.

- Miért? Ön talán már ismeri a pálcavéget? – a földesúr arca szinte bíborszínre váltott haragjában.

- Ismerem – somolygott a gróf. – Ötvennégy éves koromra harminchét alkalmat tudhatok magam mögött, amikor eldöngettek a deresen.

- De hogyan…? – hüledezett a földesúr. – Hiszen az arisztokrácia tagjai mentesülnek az ilyen, pórnépnek való büntetés alól, vagy tévesek az információim?

- Először atyámuram parancsára kellett a deresszobát látogatnom, nyakas, dacos ifjú voltam, kellett a bot a megfékezésemhez. Utána a seregben részeltettek ebben a büntetésfajtában, amely akkor is kijárt nekem, ha egyre feljebb hágtam a ranglétrán. Mostanában a gyóntatóm rendel nekem botot, és időnként urunk királyunk is üzenetébe foglalja, hogy csapassam meg magam.

- Ez nonszensz! – a földesúr pipája kialudt, de annyira felzaklatódott, hogy észre sem vette. – Uraságod nem tiltakozott ellene?

- Megesett, hogy tiltakoztam – a gróf nagyot szívott pipájából, és bodor füstkarikákat eregetett, majd befejezte a mondatot. – Mindannyiszor sikertelenül.

- Uraságod mostanában is részeltetett botbüntetésben? – lehelte a kérdést a földesúr, nem tehetett róla, kíváncsi volt a válaszra.

- Bár nem bírom úgy a botot, mint ifjabb koromban, nem tagadhatom meg urunk királyunk parancsát. Néhány napja derekasan ellátták a bajomat.

- Mennyi…re? – a földesúr kapkodta a levegőt.

- Mennyire? – a gróf ismét eregetett néhány szép füstkarikát, majd ajkbiggyesztve válaszolt. – Huszonötöt kaptam, de később urunk megtoldotta még ennyivel.

- Miért?

- Túl fürgén keltem fel a deresről, és a király urunknak szóló jelentés ezt az apróságot is tartalmazta. Így néhány nap múltán új üzenetet hozott a futár, minek folytán ismét deresre kellett hasalnom. A második huszonöt már elérte a célját, és bevallom, igen nehezen kecmeregtem fel a deresről.

- Uraságod miért kapta ezt a büntetést? – a földesúrnak verítékezni kezdett a homloka, viszketni kezdett a bőre.

- Holmi mulasztásos vétségekért. Megkésve küldtem az adót király urunk udvarába, és emiatt a csekélységért kerültem botvégre. Szóra sem érdemes, kiérdemeltem.

- Eszerint még most is nehezen tud ülni – sandított a földesúr a karosszékben a gróf azon testrésze felé, amin ült.

- Uraságod talán sajnálja a fenekemet? – nevetett a gróf.

- Harminchét botozás… olyan lehet már, mint a csizmatalp! - a földesúr megrázkódott, határozottan viszketett a bőre a beszélgetéstől.

- Nos, a grófné csak hálás, ha időnként lekapnak a húsz körmömről – a gróf tűnődve nézte a kandallóban parázsló hasábokat. – A verés stimulál engem, és jó hatással van ágybéli teljesítményemre is. Már célozgattam is a grófnének arra, hogy összebeszél az udvari káplánnal, és azért kellett megcsapatnom magam két hónapja is. De akárhogyis van, utána jobban tudok teljesíteni, és a grófnét nem zavarja az én… hogy is mondta? Csizmatalp durvaságúra vert fenekem.

- Azt hiszem… - a földesúr letette a pipát, és felkelt a karosszékből. – A tűz leégett a kandallóban, ideje nyugovóra térni.

- Igaza van – felelte a gróf. – Viszem a gyertyatartót, és a szobájába kísérem.

Elindultak az ódon kastély folyosóin, csizmás lépteik csikorgó hangot hallattak.

- Uraságod tehát csak nézni szereti a botozást? – folytatta a gróf a megkezdett beszélgetést.

- Hogy is fogalmazzak, rendkívül szórakoztató, hogy meglett férfiak is hogy jajonganak egy kis bottól – a földesúr lassan visszanyerte önuralmát, verítékezése, viszketése is elmúlt. Rátalált a hangjára. – A minap a falu kovácsát kellett megcsapni, aki hatalmas termetű, erős ember. Négy hajdúnak kellett lefogni, hogy a deresre fektethessék, akkor is óbégatott, amikor leszíjazták, akkor hallgatott el, amikor lerántották a fenekéről a nadrágot. Ott hasalt, és magában dörmögött, míg deresre húzták, és csak a szemét meresztgette. Aztán a hajdú elkezdte botozni, és az a nagy ember szinte összement a deresen. Vonaglott, rázta a fenekét, az összes szentekre esküdözött, hogy ezután nem lesz ok arra, hogy deresre húzzák. Nevettük és gúnyoltuk, hogy meglett férfi létére szitkozódik és jajgat, és biztattuk a hajdút, hogy jól veselkedjen neki. Végül a kovács elcsendesedett, és a végére egészen megnyugodott. Szuszogva felkelt, megigazgatta a nadrágját, majd komótosan biccentett felénk, és elment.

- Na látja, uraságod, és mégis azt gondolja, hogy nincs jó hatással a botozás egy férfire?

- Azt nem mondtam, hiszen ezekkel a pórokkal nem lehet másként szót érteni.

- Erre jöjjön, uram – intett a gróf, és egy másik folyosó felé vezette vendégét.

- Úgy emlékszem, a szobám amarra van – tétovázott a földesúr.

- Erre rövidebb út vezet, higgye el, eligazodom a kastélyomban – biztatta a gróf, és a földesúr ismét vele tartott, noha növekvő aggodalom szorította össze torkát, melynek okát maga sem értette.

- Messze van még? – kérdezte néhány perccel később.

- Dehogy, itt is vagyunk! – a gróf megállt egy kétszárnyú ajtó előtt, és intésére a két őr belökte az ajtószárnyakat. – Lépjen be, uraságod! Már várják!

A földesúr belépett, és odafagyott a küszöbre. A közepes nagyságú terem közepén deres állt, mellette két hajdú, egyikük a kezében tartott botot ütögette a másik tenyerébe.

- Kérem… mit jelentsen ez? – alig tudta kipréselni a szavakat.

- Mint tudja, urunk királyunk szigorúan odafigyel, hogy időben érkezzék számára az adó. Mivel ön is késlekedett vele, és király urunk tudja, milyen a viszonya a deressel, hát megkért engem, járjak közbe, hogy uraságod büntetése megtörténjen.

- De én… úr vagyok! – lihegte a földesúr.

- Szíveskedjék igénybe venni a deresszoba szolgáltatását, hiszen vallja be, rászolgált – biztatta a gróf.

- Ez… nem történhet meg… velem – zihálta a földesúr, és tétován lépett egyet előre, a deres felé.

- De igen, urunk parancsára könnyű botozásban részesül – biztatta a gróf félrehajtott fejjel. – Uraságod tegye szabaddá a fenekét, és hasaljon fel! Bátran!

- Nem… akarom! – lihegte a földesúr. – Úr vagyok!

- Király urunk parancsa – felelte türelmesen a gróf. – Ne aggódjék az úr, a hajdú érti a dolgát. Engem is ő szokott botozni, és… - a gróf összeillesztette a hüvely- és mutatóujját, a szájához vitte, és cuppantott. – Megelégedésemre forgatja a botot.

- Ez valami félreértés! – tiltakozott a földesúr, noha a két hajdú már közre is fogta, és vetkeztetni kezdték. – Eresszenek! Ez nem történhet meg!

- Engedje megcsapni magát, higgye el, javára fog szolgálni – bátorította a gróf mosolyogva.

- Engedjenek el, ezt nem tehetik! – a két hajdú gyakorlott mozdulatokkal lehúzta a földesúr nadrágját, a deresre hasaltatták, szorosan leszíjazták, ingét felhajtották a válláig.

- Meglátja, értik a dolgukat! – folytatta a rábeszélést a gróf. – Az ön érdekében szíjazzák le, mert nehéz elverni egy feneket, ha folyton elhúzódik a bot elől. Márpedig a cél az, hogy uraságod megkapja a büntetést.

- Kérem… - lihegte a deresre húzott földesúr. – A kíséretemből bárki… más átvállalhatja… helyettem!

- Nem, ezt most nem – ingatta a fejét mosolyogva a gróf, majd intett a hajdúknak, hogy kezdjék. – Huszonötöt neki!

- Áááááá – ordította a földesúr, amikor a bot keményen lecsapott csupasz fenekére.

- Nyugodtan eressze ki a hangját az úr, botozásnál ez nem ritka – szólt kimérten a gróf, de azért becsukta a kétszárnyú ajtót.

Letelepedett egy kis asztalkához, és egy szolga bort töltött neki. A falon lévő fáklyák imbolyogva igyekeztek fényárba borítani a szobát. A földesúr ismét ordított, fenekén újabb vörös csík kezdett kirajzolódni.

- Miért panaszolja az úr? Talán nem esik jól? – kérdezte félrehajtott fejjel, maró gúnnyal a hangjában a gróf, és beleízlelt a bársonyos vörösborba.

- Ááááhhh – ordította a földesúr, majd szapora lihegésbe kezdett. A beálló botozásszünetben a gróf felé fordította a fejét. – Hogy fogok lóra ülni holnap a vadászathoz?

- Egy nappal elhalasztjuk az ön kedvéért, de csak azért, mert először kóstol botot! – nevetett a gróf, és ismét belekortyolt a borába.

- Auhhh – vergődött a földesúr a fenekére mért ütéstől, és ismét a grófra emelte tekintetét. – Azt ne mondja, hogy uraságod a botozás utáni napon lóra tudott ülni.

- Ne feledje, csizmatalp – a gróf ismét nevetett.

- Ha felkelek innen – lihegte a földesúr, és rángatta csizmás lábát. – Ha felkelek…

- Mi lesz akkor? – hajolt feléje a gróf.

- Ááááuhhhh – sírta panaszosan a földesúr. – Képes végignézni, hogy megcsap a hajdú?

- Persze, remek szórakozás, nem ön mondta?

- Tehát… áuhhhhhh… - rázta a fenekét tehetetlenül a földesúr. – Tehát ezért kellett a botozásról beszélnünk!

- Hát igen, meg akartam hozni a kedvét hozzá – bólintott a gróf. – Hiszen megfelelő hangulatban sokkal jobban esik a bot, legalábbis így tapasztaltam.

- Úgy érti, megfelelő hangulatban… kell csapatni a feneket? – lihegte a földesúr, és letörölt egy árulkodó könnycseppet.

- Bizony, ezért szoktam kifaggatni azokat, akiket megcsapatok, és az ő beszámolóikat olvasgatom, mielőtt meglátogatom a deresszobát – a gróf tartotta a kelyhet, a szolga ismét öntött a kancsóból.

- Talán nekem is… auhhhhhh… - vonaglott keservesen nyöszörögve a földesúr. – Több idő kellett volna… auuhhhhh!

- Uraságod talán beleegyezett volna, ha tudja, hogy idekísérem? – a gróf kétkedve ingatta fejét.

- Lehet, hogy… ha időm lett volna… - lihegte a földesúr, majd megvárta az ütést, és nyögdécselt tőle.

- No lám, milyen jól tud nyögni, ez igazán férfias volt! – dicsérte a gróf, és tovább figyelte a földesurat. – Igazi férfi így nyögi a botot – biztatta. – Rajta, próbálja meg újra!

- Elvertek – hüppögte a földesúr, és meglett férfi létére könnyezve ernyedt el a deresen, amikor a hajdú jelentette, hogy kész a huszonöt. – Hogy fogok felkelni?

- Ne aggódjon, ha nem tud lábra állni, az ágyába segítik – felelte a házigazda. – Egyébként, mivel első botozását kapta, kicsit még pihenhet a deresen. Nos?

- Mire… kíváncsi? – nézett rá elkínzott arccal a földesúr.

- Ilyenre gondolt? Most, hogy bemutatták a botnak, képet alkothat róla, és a legközelebbi alkalommal már tudni fogja, mire számíthat.

- Nem is tudom – tűnődött az elvert földesúr elkínzottan. – Nem ilyennek képzeltem.

- Fel tud már kelni? – a gróf karját nyújtotta, majd intésére a szolga bort töltött a másik kehelybe. – Ez az, igyon egy kortyot a megrázkódtatásra!

- Engedelmével – szólt a földesúr, miután lehajtotta az italt. – Visszatérnék a szobámba.

- Nyugodalmas jó éjt uraságodnak! – búcsúzott a gróf.

A földesúr szemére azonban nem jött álom. Egy ideig forgolódott ágyában, majd hálóingében, hálósipkával a fején sétára indult a kihalt folyosókon. Szokása volt saját várában is az éjszakai kószálás, gyakran ilyenkor jöttek a legjobb gondolatai.

Ahogy egyik folyosót a másik után hagyta el, lépcsőkön le és fel haladt a néptelen, éjszakai várban, neszt hallott. Megtorpant, majd folytatta útját. Szinte teljesen megfeledkezett fenekéről, amely már nem sajgott annyira, mint amikor lekászálódott a deresről, de érzékeny volt.

Hamarosan a deresszoba előtt találta magát, ezúttal nem álltak őrök előtte. Belesett a kulcslyukon.

A gróf éppen letette a kelyhet, és a lobogó fáklyák fényében a a deres felé indult, keze nadrágját bontogatta.

- Igaza van a gyóntatómnak – szavait a hajdúk felé intézte, akik figyelték mozdulatait. – Ha nem tudok elaludni, lelkiismeret bánt, arra megfelelő gyógyszer egy jókor kapott huszonöt.

- Uraságodnak sikerült ráhangolódnia?

- Voltaképpen már akkor megfordult a fejemben, amikor a vendégemmel a botozás témáját boncolgattuk, hogy nem lenne ellenemre, noha csak a néhány napja kóstoltam botot – elgondolkodva a hajdúk által letörölt deresre hasalt, és két kezével letolta nadrágját, felfedve mezítelen fenekét.

- Sokat segít, ha ráhangolódott – felelte a hajdú, miközben leszíjazta lábait, majd megvárva, hogy a gróf befejezi fenekének nyomkodását, a karjainál is leszíjazta, majd a derekán is áthúzott egy szíjat. – Azzal a bottal kapja, amivel legutóbb is.

- Remek lesz! – lehelte a gróf, és büszkén felemelte a fejét.

A földesúr a kulcslyukon leskelődve nem hitt a szemének. A kimért, fölényes gróf, aki sosem jött ki a sodrából, ellenkezés nélkül deresre húzatta magát, és a hajdú egy kiadós ütéssel megkínálta a fenekét. A gróf lehunyta a szemét, és egy visszafogott nyögéssel nyugtázta a kapott ütést. A hajdú ismét lecsapott, ezúttal a gróf lehajtotta a fejét, és kínosan nyögött válaszul.

Összeszokott páros voltak. A hajdú kivárta, míg a gróf kinyögdeli az ütést, és feneke abbahagyja a vonaglást, csak azután csapott le újra. Időnként halkan beszélgettek, megvitatták a kapott ütéseket, és a gróf javaslatot tett, hová szeretné a következőt, feljebb, vagy lejjebb. A hajdú teljesítette a gróf kéréseit, ez kiderült az elégedett nyögésekből.

A földesúrnak el kellett ismernie, hogy házigazdája jól bírja a botot. Kínosan ügyelt arra, hogy nyögései visszafogottak legyenek, ahogy egy férfinek az ő értékrendjében állnia kell a botozást. Még a deresen is megőrizte hidegvérét.

A földesúr látta, hogy vonaglik újra és újra a fenék, és a hajdúval együtt figyelte, hogyan nyugszik meg, hogy újra kaphasson egy ütést.

A gróf hirtelen felnézett, és a földesúr azon kapta magát, hogy szembenéz vele. Tovább nem titkolhatta, hogy ott van, és leskelődik.

- Jöjjön be! – hallotta a gróf rekedtes hangját.

Tétován nyitotta be a kétszárnyú ajtót.

- Na, ne álljon a küszöbön, csukja be az ajtót, és várjon meg, hamarosan készen leszek – biztatta a gróf, és nem látszott zavarban lenni azért, mert ilyen szituációban találták.

- Elnézést uram, csak sétáltam a folyosón, és meghallottam… - a földesúrnak elakadt a szava.

- Kihallatszott? Éjszaka jobban terjednek a hangok – nevetett kényszeredetten a gróf. – Most, ha megengedi, néhány ütést még ki kell bírnom.

- Csak tessék – a földesúr zavartan lépett az asztalkához, ahonnan a gróf őt nézte botozás közben, de ódzkodott attól, hogy leüljön.

Furcsa volt számára a szerepcsere, kényelmetlenül érezte magát.

A gróf szinte hálásan nyögött, ahogy a hajdú újra és újra megkínálta a bottal a fenekét. Szemlátomást nem volt kedve ellenére, hogy ezen az éji órán megcsapassa magát. Megfeszítette fenekét, és azt dünnyögte, hogy másnap ő sem tud lóra ülni, majd amikor kisvártatva a hajdú kimérte az utolsó ütést, szinte büszkén sóhajtott fel.

- Ez jólesett!

- Valóban? – csodálkozott a földesúr.

- Mióta leskelődött? – terelte el a kérdést a gróf, miközben ruganyosan felkelt a deresről, és elfordulva felhúzta nadrágját.

A földesúrnak egy hosszú pillanatra alkalma nyílt megtekinteni az elvert feneket. Megrázkódott, arra gondolva, hogy az övé is így nézhet ki. A gróf észrevette zavarát, és mintha kitalálta volna a gondolatát, szinte félvállról vetette oda:

- Az öné nem ennyire vörös és dagadt, ne feledje el, hogy csak huszonötöt vágtak rá, én meg néhány nap alatt harmadszorra hasaltam le a botnak, tehát hetvenöt ütés nyomát láthatta.

- Még mindig nem fér a fejembe, hogy éjnek évadján idejött, és mintha valami könnyed dologról lenne szó, huszonöt botütést kért a fenekére.

- Ugyan mi ebben a furcsa? Megtehetem, hogy a saját kastélyomban, a saját hajdúmmal, a saját fenekemre vágatok egy jó huszonötöt. Tehát? Mióta leskelődött?

- Az… elejétől, mikor méltóztatott a deresre hasalni…

- Tehát látta végig! – a gróf szusszantott, majd a kétszárnyú ajtó felé terelte vendégét. – Nem vagyok rá büszke, hogy még mindig úgy nyögök a bottól, mint hajdan, amikor először csapattak meg. Így szoktam meg, és bárhányszor hasalok még bot alá, mindig megnyögdeltet. Annak ellenére, hogy be kell vallanom, ízlett a bot.

- Jobban bírta, mint én – felelte zavartan a földesúr.

- Az lehet, de ne feledje el uram, hogy a harmincnyolcadik alkalom lévén már meglehetősen tisztában voltam vele, mire számíthatok.

- Értem… vagyis nem értem – felelte a földesúr, még mindig a rajtakapottság zavarában.

Észre sem vette, hogy a szobájához érkeztek.

- Engedelmével, jó éjszakát kívánok, próbáljon néhány órát aludni. Én is azt teszem – búcsúzott a gróf, ezen az éjszakán már másodszorra.

A földesúr nyugovóra tért, de még sokáig nem tudott elaludni, annyira megzavarta, hogy új oldaláról ismerhette meg a morózus grófot.

Vége