A szürke szemű férfi estéje

A szürke szemű ember estéje

(Kitalált történet fiktív szereplőkkel egy elképzelt feudális birodalom kastélyában. Figyelem: deresen történő botozást, homoszexuális aktus leírását is tartalmazza!)

A szürke szemű ember a szobájában töltötte az estét, nem ment le a nagyterembe, ahol felszolgálták a sokfogásos estebédet a kastély ura és vendégei számára. A számára kijelölt kis szobája magányában visszagondolt a napjára.

Amikor megtudta, hogy meg kell vernie a kastély urát, nem csodálkozott. Máskor is előfordult már, hogy gazdája kölcsönadta karja erejét, ámbár nem gondolta volna, amikor leszálltak lovaikról, hogy a kastély elpuhult, kövérkés urát vonják deresre.

Nem tudott azonnal jelentkezni a botozás végrehajtására, mivel épp az árnyékszéken időzött, és emiatt késedelmet szenvedett a vár ura, aki a deresen várta, hogy elverjék. Utóbb joggal panaszolta be őt gazdájánál, aki fontolóra vette, hogy miként büntesse szolgáját, így amikor az jelentkezett nála, hogy elvégezte a feladatot, közölte vele döntését: ötven botütés.

A szürke szemű ember ágyán hasalva mélyeket sóhajtott, és arra a pillanatra gondolt, amikor gazdája úgy ítélte meg, hogy az ötven botütés megfelelő ellentételezése lesz az ő vétségének. Igyekezett megőrizni önuralmát, noha sejtette, hogy hiába alkudozik, meg fogja kapni az ötvenet.

A szolgák is eszébe jutottak, akik nevetve lökdösték végig a folyosón, le a lépcsőn a tömlöcök felé, és gúnyolódtak rajta, ő pedig azon kapta magát, hogy riadtan nézi a számára felállított derest, majd összegyűjtve maradék önuralmát, nadrágját meglazítva ráhasalt.

A hajdúk deresre húzták, nem ellenkezett, noha tartott a bottól. Jól ismerte, hiszen sok feneket elvert már vele, nagyjából tisztában is kellett lennie, hogy milyen nyomokat hagy. Ahogy a légmozgás elérte mezítelen fenekét, és megcirógatta fenékvágatát, kissé megfeszítette farpofáit, de nem annyira, hogy azt higgyék, fél.

Pedig tényleg félt.

Néhány botütéstől nem riadt volna meg, hiszen gazdája máskor is a függöny mögé küldte a lakomákon egy-egy hajdú kíséretében, ahol a megvető tekintet kereszttüzében küzdötte le nadrágját, és mielőtt lehajolt volna, megnézte a botot. A vendégsereg elhalkult zsongásában, és figyelték a függöny mögül kiszűrődő hangokat.

A szürke szemű ember hálás volt gazdájának, amiért nem mindenki előtt kerített sort az ő elveretésére, így csak a hangját kellett visszafognia, ami úgy-ahogy sikerült, mert azért a hajdúk nem a kíméletükről voltak híresek. A hajdú két-három ütés után megengedte, hogy hasmánt az ablakmélyedésbe dőljön, és előrenyúlva az ablak rácsába kapaszkodva kapja a többi ütést, de az elsőket mindig bokafogással kellett kibírnia.

Mély hangon, berzenkedve jajdult a bot gyötrésére, és rázta a lábát, mintha kirázhatná fenekéből a fájdalmat. Tisztelte a botot, amely mindig visszatérítette a jó útra, ha vétett a szabályok ellen. Gazdája hangja állította le a botozás folytatását, és előbb a hajdú bukkant ki a függöny mögül, majd ő is előjött nadrágját igazgatva, majd savanyú képpel ült vissza a lakomázó asztal mellé.

Ha a lakoma elején kellett botot kapnia, akkor még a hölgyek is ott ültek, pikáns kérdésekkel faggatták, később komornájukkal titkos üzenetet küldtek. Az üzenet előbb gazdájához érkezett, és csak ha ő rábólintott, akkor kereshette fel a hölgyet a szobájában. Valami furcsa okból az úrhölgyek feslett erkölcseit izgatta, ha olyan férfival lehetnek, akinek nemrég bot illette a fenekét.

A szürke szemű ember hozzászokott ahhoz, hogy nők és férfiak is ráéheznek, bár nem értette az okát. Nem tartotta különlegesnek magát, noha hízelgett neki, hogy ennyire kívánatosnak tartják testét. Számát sem tudta hány úrhölgy óhajtotta magját, és úgy terjedt a híre illatos levélkék formájában, hogy rég nem múlhatott szex nélkül éjszakája.

A férfiakkal persze más volt a helyzet. Először nem akarta érteni, mit kívánnak tőle, de néhány nevelő célzatú verés rávezette a megoldásra. Az urak jóvoltából gyakran volt része férfiszexben, noha csak húszas évei végén törték be, mint kancát, de az azóta eltelt évek alatt sokat tanult.

Megtapogatta forró és hurkás fenekét, sebeket keresett. A hajdú ügyes volt, ezt már botozás közben megállapította, nem sebezte fel az ő féltett bőrét, noha meggyőzően nyögdeltette.

A szürke szemű ember mindig berzenkedett attól, ha neki kellett deresre hasalnia. A várakozó hajdú, a deres látványa, a rugalmas pálca vagy erősebb bot mindig megfagyasztotta ereiben a vért, és tétován mozdult keze az övére, hogy meglazítsa nadrágját a veréshez.

Abban biztos volt, hogy sokkal jobban is bírhatná a botot, de már beletörődött abba, hogy nem tud fejlődni. Ugyanolyan panaszosan nyögte a botot minden alkalommal, és néhány könnycsepp is legördült arcán, amit igyekezett titkolni több-kevesebb sikerrel.

Megfigyelte már, hogy sokkal jobban megkínlódik a deresen, ha úgy érzi, igazságtalanul kap botot, és a mai napon tényleg nem tehetett késéséről. Más is eltölt bizonyos időt az árnyékszéken belei ürítésével, de másnak nem kell aztán a deresen bűnhődnie érte.

Amíg a hajdú botja alatt nyögött, felmerült benne, hogy igaz, hogy kényelmes élete van, semmiben sem szenved hiányt, de vajon más gazda is a deresre parancsolná vétkeiért? Hallott olyan szolgákról, akik nála nagyobb vétkekért is megúszták azzal, hogy egy félreeső helyen fenékbe rugdalták őket, amiről később kínos vállvonogatással beszéltek, de a derest elkerülték.

Ahogy idáig jutott a gondolataiban, észrevette a balzsamos tégelyt, amely egy asztalkán állt a gyertya mellett, és ismét kigördültek könnyei, de most a meghatottságtól. A gazdája odafigyel rá, küldetett olajos kenőcsöt sajgó fenekére.

Ujjai a tégelybe merültek, és óvatosan belemasszírozta a hurkákba a hűsítő balzsamot, majd megszokásból a fenékvágatát is bekente, különös tekintettel az apró, rejtőzködő lyukra.

Máris jobban érezte magát, és mivel úgy gondolta, hogy aznapra már letelt a szolgálat, kézbe vette férfiúi ékességét. Fantáziáját hívta segítségül a maszturbáláshoz. Újra a deresre képzelte magát, félelmekkel vegyes izgalom futkosott bőre alatt, és hamarosan keményedni kezdett.

Voltaképpen atyjaura vezette bele az udvari botozó feladatkörébe, aki gyakran magával vitte a vonakodó ifjút, ha meg kellett botoznia valakit. Akkor sem hagyta hátra, amikor neki kellett hasalnia, sőt megesett, hogy a deresről is oktatta a fiát. Tőle látta, és akaratlanul is átvette a szokást, hogy amint tudatták vele, hogy meg kell hasalnia a derest, rázni kezdte a lábát, mintha máris érezné a botot. Tisztelettel megköszönte ura figyelmességét, és miközben a szolgák elkísérték a dereshez, a fiához intézte tanítását, miszerint sose mulassza el megköszönni a verést. Atyja fegyelmezetten nyögte a botot, és soha nem mulasztott el elnézést kérni, ha hangosabb horkantásra, jajdulásra ragadtatta el magát.

A szürke szemű ember gondolatai visszatértek saját megszégyenülésére. Való igaz, szeretett azzal dicsekedni, hogy meg se kottyan neki ötven botüt, de amikor a valóságban került sor arra, hogy megcsapassa a fenekét, bizony már visszavett büszkeségéből. Meglett férfi létére hangosan nyögdelt botozás közben, vonaglott, amennyire a szíjak engedték, és hangjai nemhogy nem voltak férfiasak, de gyakran szégyellni valóan nyüszített, könnyeit törölgette, ha nem kapaszkodott a deres lábaiba. A világgá jajgatta, hogy mennyire kínlódik, noha feneke már jól ismerte az érzést, amikor a bot veszi át a hatalmat felette.

Abbahagyta a maszturbálást, mert ismét legördült két könnycsepp szemeiből. Az az átkozott büszke természete, de most jól megkapta a magáét. Hiszen a lelkiatya is megmondta, amikor gyóntatta a minap, hogy az Úr a feneket teremtette arra, hogy azon keresztül bottal nevelhető legyen a férfi, és ismét beigazolódott mindenhatósága.

A szürke szemű ember elismerte magában, hogy a nevelés hasznára vált, hiszen büszkeségét letörte, és visszavezette a helyes útra. Gazdája megfelelő ítéletet hozott, noha ő megkínlódott a deresen, használt a lecke.

Csak azt sajnálta, hogy nem tanúsított nagyobb önuralmat. Emlékezett olyan pórokra, akik sokkal jobban bírták a botot, és szinte elégedetten nyögtek a botnak. Csak lebiggyesztették szájuk sarkát, amikor ő a deresre mutatott, és gatyamadzagjukat oldozgatva feltérdeltek, majd végighasaltak a fekpadon. Utána visszafogottan felelgettek a botnak, alázatosan nyögtek tőle, és nem rázták a feneküket annyira, mint ő, bár néha megvonaglottak egy jobban bevitt ütéstől.

Vallatásoknál is hasznát vették tudásának, mert az ispán könnyebben ki tudta faggatni a deresre húzott tolvajt, ha néhány botütéssel gördülékennyé tette számára a vallomást. A szürke szemű ember az ispán intésére tenyerébe köpött, és a bottal kimért néhány ütést a tolvaj fenekére. Tettét káromkodás, vonaglás, jajgatás kísérte, majd hamarosan sor került a részletes beismerő vallomásra.

Ekkor megzavarták elmélkedésében. Csak arra volt ideje, hogy hanyatt gördüljön, és takarót lebbentsen félkemény férfiasságára.

- Az ura mondta, hogy itt találom – szólt a belépő gróf, és betette maga után az ajtót. – Mindig mezítelenül térsz nyugovóra?

- Elnézését kérem, uram – felelte a szürke szemű ember, és a takarót dereka köré csavarva felkelt, noha nem volt olyan puma fürgeségű, mint máskor. – Jó uram kegyeskedett megcsapatni, és ezt heverem.

- Nem voltál jelen a lakománál, és urad elmondta, hogy a deres után szabad estét kaptál – mosolygott a gróf, és visszanyomva őt az ágyra, mellé ereszkedett.

- Mit kíván uraságod? – kérdezte a szürke szemű ember, lassan visszanyerve önuralmát.

- Ugyan, tudod azt te magadtól is! – nevetett a gróf, és intett, hogy fűzze ki nadrágja ölét.

A szürke szemű ember közben már rájött, hogy ismét használni akarják a testét. Elmosolyodott ő is, és fürge ujjakkal bontogatni kezdett, majd ajkával a gróf ölére hajolt.

Nem kellett sokáig munkálkodnia, a gróf méltán lehetett büszke daliás lőcsére.

- Aztán hogy ízlett a bot? – érdeklődött könyökére támaszkodva, kíváncsi hunyorítással.

A szürke szemű ember kézi munkára váltott, hogy válaszolhasson, fürge ujjakkal dolgozott a sóhajtozó gróf lőcsén.

- Magamfajta férfinek nem illik berzenkednie a derestől és a bottól – jegyezte meg kitérően.

- Azt csiripelik a madarak, hogy szinte nyihogtál, mint valami paripa, miközben a hajdú botozott.

- Előfordulhat – felelte óvatosan a szürke szemű ember – hogy nem tudom kontrollálni a hangjaimat. Nézze el nekem. Mindenesetre a hajdú értette a dolgát.

- Meghiszem azt! – fordította át a gróf a hasára. – Már rég ki akartam próbálni, milyen egy megbotozott férfival hálni.

- Velem akar hálni? Most? – a szürke szemű férfi tétován fenekéhez nyúlt. – Nem taszítja uraságodat a fenekem látványa?

- Dehogy! Úgy látom, kitűnő botozást kaptál, bizonyára ízlett, de most… - kacsintott, és megpaskolta a szürke szemű férfi fenekét. – Térdelj fel, és dőlj előre.

- Uraságod nyeregbe óhajt szállni? – kérdezte a szürke szemű ember, miközben feltérdelt, rápillantott a gróf meredező lőcsére, és áldotta az eszét, hogy az imént bekente az olajos balzsammal fenéklyukát.

- Vágtázni akarok, és te leszel a ló! – villant a szeme a grófnak, majd mögé helyezkedett.

- Általában csődör szoktam lenni – zihálta a szürke szemű ember, miközben érezte, hogy a gróf lőcse az ő szűk bejáratát keresi. – De ha uraságod úgy kívánja, kancaként is hasznomat veheti.

- Ne beszélj annyit, lazíts, engedj nyeregbe szállnom! – lihegte a gróf.

A szürke szemű férfi újra könnyeivel küszködött, szűk testnyílása tiltakozott a méretes lőcs ellen, a gróf türelmetlenül járatta be ujjával. Amikor már két ujját is be tudta nyomni, felcserélte ujjait türelmetlen lőcsével. A szürke szemű férfi a feszegetés hatására fokozatosan beljebb és beljebb fogadta magába a grófot. Mindez nyögdécselést és zihálást váltott ki belőle, de őszintén örült, amikor a gróf némi erőlködés után felnyársalta.

- Rajta! – ugratta vágtába kancáját a gróf, és keményen döfölni kezdte. – Nyeríts! Nyihogj!

A szürke szemű férfi ujjai saját lőcsére csúsztak, majd vágtatni kezdett lovasával, aki egyre hevesebben lovagolta.

- Vágtass! – kiáltotta a gróf, és a szürke szemű ember igyekezett a heves döfölésre válaszul a saját testét is vágtába lendíteni. Hamar felvette a ritmust.

Szemei előtt képek táncoltak, vad csikó volt, és lovasa kihajszolta a környékbeli erdőkbe, vágtattak ösvényeken, dombokon és völgyeken, gyorsabb és lassabb vágtában, miközben ujjongva nyerített és nyihogott, és ezzel lovasát még hevesebb vágtára ösztökélte.

Először az ő kezét öntötte el saját, ragacsos férfinedve, pár másodperccel utána a gróf is belé lövellte magját, majd ráborult. Hason fekve maradtak egymáson pár percig, egyre lassuló lélegzettel, majd a gróf felemelkedett, és kicsusszant belőle.

A szürke szemű férfi kábultan hevert, és ködös pillantással figyelte, ahogy a gróf felölti ruháit, és egy aranypénzt dobva az asztalkára, elhagyja a szobát. Az arany pörgött egy kicsit tengelye körül, mielőtt elcsendesedett volna. A szobában fülledt szagok terjengtek, egyebekben csend honolt.

A férfi az ablakhoz lépett, kitárta, majd a friss éjszakai levegőben megfürdetve verítékes testét a kézmosóhoz lépett, kiöblítette száját. A tenyérnyi tükörben megszemlélte arcát, szürke szemei szinte felparázslottak, majd a gyertya egy lobbanással kihunyt, és a kanóc füstölgött. Érezte, hogy a gróf magja kicsurran fenekéből és csiklandozva végigcsordul combján.

Az ágyához lépett, néhány rántással megigazította ágyneműjét, és visszafeküdt.

Pillanatokkal később mélyen aludt, álmában elégedetten mosolygott.

Vége