A szürke szemű ember

A szürke szemű ember
(Fiktív történet fiktív szereplőkkel, egy feudális korabeli kastély elképzelt helyszínén. Figyelmeztetés: deresen történő botozást tartalmaz!)


A negyvenes éveiben járó, kövérkés férfi kelletlenül hasalt a deresre. Valahogy nem kívánta a botot annyira, mint fiatalabb éveiben, amikor a botozások látványától maga is kedvet kapott egy kiadós huszonöthöz.

A régi botozások emléke késztette arra, hogy ismét deresre húzassa magát, noha az utóbbi években nem talált kedvére való hajdút, aki értett is ahhoz, hogyan kell egy férfit alaposan megbotozni.

Nem, mintha az erő hiányzott volna a karjukból, a botütések mégsem ízlettek úgy a férfi terebélyesre hízott fenekének, mint régebben, amikor még őszintén hálás volt, ha meghasalhatta a derest.

Ahogy növekedett a hatalma, és a körötte lévő talpnyaló szaporodtak, inkább csak a botozás látványában élte ki magát, környezetének tagjai gyakorta szembesülhettek a deres és a bot jótékony hatásaival. Ha ilyen büntetésre ítélte szolgáinak valamelyikét, akkor néha kegyet gyakorolt, és a bűnös saját maga választhatta ki a készletből, hogy melyik botnak hasal a deresre. Utóbb aztán vagy csalódott, vagy egészen elégedetten nyögdelte a verést.

Ám az uraság hiába sóvárgott egy igazi, gyakorlott pribék keze alá, sokáig nem mosolygott rá a szerencse. A kastélyában vendégeskedő uraságok nem egyszer ajánlottak neki valakit a kíséretükből, akivel vendéglátójuk meglátogatta a deresszobát, ám legtöbbször csalatkozott. Néha egy-egy ütés már emlékeztetett a régiekre, de ez csak átmeneti öröm volt számára.

Ezúttal egy külországi vendége ajánlott figyelmébe egy pribéket, akinek már ő maga is hasalt, és kényszeredetten jegyezte meg, hogy magafajta férfi, akit jó néhányszor bemutattak élete során a deresnek és a botnak, elégedetten kelt fel a deresről a botozás után.

A külországi pribéken semmi különleges nem látszott, harmincas évei végén járhatott, nesztelenül, könnyed léptekkel járt, mint egy puma, szürke szemei néha szinte felparázslottak.

A kastély nagyhatalmú ura mégsem fűzött hozzá sok reményt, annyiszor csalódott. Megállapította, hogy az elmúlt évtizedben nem kapott olyan verést, amelyre szívesen emlékezett volna. Kontárok által csapatni pedig igazi szenvedéssel ért fel.

Ahogy a deresre húzva várakozott a parázsló szemű férfi érkezésére, mezítelen teste meg-megborzongott. Visszaemlékezett néhány régi botozásra, amit látott, és az is felrémlett benne, amikor először tessékelték fel őt a deresre. Egy vita végén hűtötték le ezzel kedélyét, és ő, aki addig csak figyelte, és gúnyos megjegyzéseket tett a botozottak viselkedésére, miközben feneküket gyötörte a bot, váratlan izgalommal reagált a pribék ténykedésére. Zavarba is jött érzéseitől, attól, hogy néhány gondosan kimért botütés elég volt ahhoz, hogy megnyugodjon, noha előtte hangosan vitázott, ám már azt is feledte, mi hozta ki belőle dühét. A deresen kisimultak az idegei, és észrevétlenül ráhangolódott a botra. Amellett, hogy panaszosan nyögte az ütéseket, meglehetősen ízlett neki a kapott ütleg. Később gazdagon megjutalmazta a pribéket, aki meglepődött, hiszen az urak haragját gyakrabban váltotta ki a kapott ütleg, hálával ritkán találkozott.

Az eset után az uraság értekezett a kastély orvosával, aki bátorította, hogy a jövőben is ismételje meg, ha szükségét érzi, csapassa meg fenekét. Annál is inkább, mert íme, bebizonyosodott hangulatjavító, feszültségoldó hatása. Évi két-háromszor amúgy is ajánlatos megcsapatni a feneket, főleg, ha ilyen vaskos, mint a gömbölyded uraságé.

Mindig is szégyenkezett azért, mert családjában a vaskos formák öröklődtek, hiába igyekezett szikár és szálkás izomzatú lenni, az ősök ezt a vaskos testet örökítették rá.

Felemlékezte, hány botozást látott atyjaura kastélyában zsenge fiatalkora óta, amikor nem volt sok más szórakozás, mint az udvaron deresre húzott pórok és egyéb szolgák botozását nézni. Atyja gyakran alkalmazta ezt a büntetést, és maga is látogatta a deresszobát, ilyen alkalmak előtt meglehetősen morózus hangulatú volt, ám utána visszatért jókedve.

A tizenéves kora végén járó úrfi emlékezett arra, hogy egy időben fel is jegyezte a látott botozások tapasztalatait. Próbált összefüggést keresni a férfiak kora és a botozás közbeni viselkedés között, ám nem voltak ilyen összefüggések, sem kor, sem testalkat, sem más nem utalt arra, hogy a férfi hogyan fog viselkedni a deresen. Ifjak tűrték büszke sóhajokkal, ha táncolt a fenekükön a bot, és idősebb férfiak jajgattak kellemetlen hangon, ha megcsapatták őket. Ám ennek az ellenkezője is gyakorta beigazolódott, némely fiatalabb férfi nevetve, hányaveti önbizalommal hasalta meg a derest, hogy aztán sírós hangon nyöszörögjék a bot okozta kínt, míg idősebbek elégedett nyögdécseléssel nyugtázták a farukat gyötrő botot, sőt méltatták is, néhány még ennél is tovább ment, és felkecmeregve a deresről zavartan vallották be, hogy ez bizony jólesett.

Az uraság kezdett türelmetlenkedni, de ekkor nyílt a deresszoba ajtaja, és megérkezett végre a szürke szemű ember.

- Ideje – emelte fel a fejét a deresre húzott önkényúr.

- Ennyire kívánja már? – a szürke szemek felparázslottak gúnyos mosoly kíséretében. – Régen vertem ekkora feneket, de ne aggódjon, megbirkózom a feladattal.

- Vigyázzon, mert ha elégedetlen leszek, akkor gyorsan a deresen találhatja magát.

- Meglehetősen jól bírom a botot – legyintett a szürke szemű, mintha bagatell dologról volna szó. – Lehet, hogy nincs akkora fenekem, mint uraságodnak, de meg sem kottyan ötven botütés.

- Miért nem a készletből választ? – figyelt fel az uraság, amikor látta, hogy a pribék a saját, ujjnyi vastagságú, rugalmas botot kezdi suhogtatni.

- A sajátomban bízom, jó néhány feneket botoztam már vele – felelte a pribék, és megszemlélte az uraság fenekét. – Ideje kezdeni.

Meglendítette a botot, és ügyesen bemutatta az uraságnak, aki ismét felkapta a fejét álmélkodásában. Nagyot fújt, majd megjegyezte:

- Nahát, ki se néztem volna ebből a botból.

- Mit? – a szürke szemű ember ismét lecsapott. – Hogy meglehetősen ízleni fog?

- Bevallom – felelte az uraság, miután jólesően nyögte a botot – jobban ízlik, mint más botok.

- Nem a bot a lényeg, a technika, uram – nyögdeltette tovább a pribék.

- Igaza lehet – lihegte az uraság, majd a következő ütéstől hangosan felhorkant. – Elnézését kérem!

- Csak eressze ki a hangját uraságod – nevetett a pribék.

- Nem szoktam… aaaaáhhhh… hangos lenni – vallotta be zavartan az uraság. – Nem tudom, hogy történhetett.

- Uraságod most ismerkedik ezzel a bottal, nem csoda, ha néha hangosabb hangra ragadtatja el magát – felelte a pribék, és újabb ütést mért a remegő fenékre.

- Áááááuhhhh – fújta ki a levegőt zavarában az uraság. – Maga igazán mestere a botozásnak.

- Ugye? – a szürke szemű férfi kinézett egy helyet az uraság fenekén, ahová még nem rajzolt vörös csíkot a bot, hunyorított, majd odacsapott a bottal.

- Hahhhh, ez… - kapta fel a fejét ismét az uraság.

- Milyen? Keressen rá megfelelő jelzőt, mert szeretem hallani, ha a munkám eredményes.

- Még keresem a jelzőt – feszült meg ismét az uraság teste, és elfehérülő ujjakkal szorítva a deres lábait, kinyögdelte a következő ütést.

- Meglehetősen jól nyög – dicsérte a pribék, majd ismét könnyedén kimért egy ütést. – Eszerint már többször is részesült botozásban.

- Évente két-három alkalmat – az uraság elharapta a szót, és kiadós nyögéssel nyugtázta az ütést, majd folytatta – javasolt az orvos, és azt… betartom. Auhhhhhh – sóhajtotta feleletül az újabb ütésnek.

- Rendkívül férfias cselekedet – bólintott a pribék, és kisvártatva megint megkínálta a feneket egy botütéssel.

- Magam is úgy gondolom – helyeselt az uraság, és szabadkozva nyögte az ütést. – Magamfajta férfi ne riadjon vissza a derestől.

- Kevesen gondolják így, legtöbben ódzkodnak tőle, és kellemetlen epizódként gondolnak a megcsapatásra – merengett a pribék, és ügyesen ismét lecsapott. Kedvtelve nézegette a felgyúló vörös csíkot, hallgatta a kövér uraság szégyenkező nyögdécselését.

- Mennyi van még hátra? – nézett a pribékre az uraság, és megfeszítve testét felkészült a következő ütésre.

- Uraságod huszonöt jó botot kap, ebből még kettő van hátra. Íme az egyik! – lecsapott a remegő fenékre.

- Auhhhhh – sóhajtotta lehajtott fejjel az uraság, majd vöröslő arccal nézett fel. – Megérdemlem!

- A legtöbb uraság megérdemli – vett lendületet a pribék, és az eddigi közepes erősségű ütéseket jókora ütéssel koronázta meg.

Az uraság panaszos hangon nyögte az ütést, és meg-megrázta fenekét.

- Ez… igazán kedvemre való botozás volt – nyöszörögte szégyenkezve, amikor lekászálódott a deresről.

- Váljék uraságod egészségére! – bókolt a szürke szemű pribék, és elhagyta a deresszobát, vitte magával a botot.

Míg a szolgák gondjaikba vették az uraságot, köpenyt borítottak rá és ágyába kísérték, ahol az orvos megtekintette az eredményt, fejcsóválva panáceát rendelt, addig a szürke szemű férfi higgadtan jelentkezett uránál.

- Megcsaptad?

- Igenis, uram! – biccentett a pribék.

- Hogy bírta?

- Meglehetősen jól, annak ellenére, hogy az ilyen elpuhult, hájas uraságokat igencsak hisztissé tesz a bot.

- Mennyit kapott?

- Huszonötöt, uram.

- Te mikor kaptál? – tűnődött a vendég uraság.

- Uraságod hamvazószerda előtt méltóztatott megcsapatni – felelte a pribék.

- Három nap múlva hazaérünk. Választhatsz, saját udvarházunkban vagy itt veszed fel az ötvenet?

- Ötvenet? – húzta össze a szemöldökét a pribék.

- Bizony, hiszen a saját fülemmel hallottam, hogy szeretsz dicsekedni, hogy meg se kottyan egy kiadós ötven botütés.

- Voltaképpen… beérem a felével – visszakozott a pribék, aki egyre kellemetlenebbnek találta a beszélgetést.

- Ötven.

- Ahogy uraságod parancsolja – felelte a pribék hatalmas önuralommal. – Megcsapatom a fenekemet, de egy kérésem lehetne?

- Mi az?

- A saját botommal verjenek el.

- Meglesz, de akkor itt és azonnal lehasalsz neki.

- Lehasalok – biccentett a pribék.

Amikor a szolgák gúnyos megjegyzések között lekísérték a tömlöcsorra, igyekezett nem reagálni a bántó szavaikra, inkább azon berzenkedett, amikor letolta a nadrágját és csupasz fenékkel a deresre hasalt, hogy neki nem jár az uraság kényelmes, meghitt magányú deresszobája, bármilyen jól botoz, az ő baját a póroknak rendszeresített deresen látják el.

Két tenyerét rásimította fenekére, és megnyomkodta, ahogy mindig szokása volt botozás előtt, majd mélyet sóhajtva tűrte, hogy deresre húzzák. Eszébe jutott, hogy idehozathatná a holmijából a másik botot, és akkor ketten kétfelől verhetnék el. Csak azért tett le erről, mert eszébe jutott, hogy amikor így verték, olyan hangokat is kiadott, amelyeket igencsak szégyellt, sőt a feneke is beszállt a hangzavarba, amikor egy-egy botütés recsegő fingot csalt ki belőle.

A pribék megszemlélte a feneket, és megkérdezte a pribéket, hogy melyiket szereti jobban, ha ő botoz, vagy ha őt botozzák. A szürke szemű férfi eltűnődött, majd azt felelte, hogy a botozás élménye mindkét esetben más és más. Ő főleg botoz, és ritkábban kínálják meg a bottal, mégis tudja méltányolni, ha a másik oldalt is megismertetik vele.

Amikor elkezdődött a botozás, még visszafogottan, szinte fanyarul nyögött, aztán ahogy szaporodtak izmos fenekén a vörös csíkok, egyre kínosabban nyögdelt. Megállapította magában, hogy a hajdú érti a módját, hogyan lássa el a baját egy magafajta férfinek, és bár igyekezett megőrizni önuralmát, egyre jobban nyögdeltette a bot.

Hamarosan kész lett, és miközben nadrágját igazgatta, megjegyezte, hogy úgy érzi, alaposan el van verve a feneke. Elfogadta a kupa bort, mert kiszáradt a szája a nyögdécselésben, és amíg a hajdúkkal ittak arra, hogy más alkalommal már bátrabban adja magát a kezükre, még megígérte, hogy küldet nekik egy hordócska bort köszönete jeléül.

Aztán hűséges botját sétabotként használva rá-rátámaszkodva elhagyta a tömlöcsori derest, és mire ura elé állva megköszönte neki figyelmességét, már kevésbé sántított.

Vége
Vége