Ébredés IX.

Az ebédlőben voltunk, a lábánál térdeltem, amikor belépett egy nő. Felpillantottam rá, elegáns, sötét mintás nadrágkosztüm volt rajta és magabiztosságot sugárzott. Arca kedves volt és meglepetésemre csak kevés smink volt rajta.

- Sziasztok – mondta jókedvűen, és mintha cseppet sem lenne furcsa a látvány neki, hogy meztelen ülök a sarkaimon a földön – Ő, az? Még mindig remek az ízlésed. Szép, csinos és láthatóan jól érzi magát veled. – szavai őszintén kedvesek voltak.
- Örülök, hogy te is így látod! – felelte a férfi mosollyal a hangjában – Ülj le hozzánk! – mutatott a férfi a mellette lévő székre.

A nő leült és folytatták a beszélgetést.
- Bemutatnám, de még nincs neve. Most jött el az ideje annak, hogy nevet válasszon magának. – a férfi rám nézett és folytatta – bármi lehet, ami neked tetszik, lehet a saját neved is, bár én jobban örülnék, ha olyan nevet választanál, ahogy még nem hívott senki más. Egy név nekem.
- A nevek. Vajon fontosak-e annyira, mint amennyi jelentőséget tulajdonítunk nekik? – kérdezte a nő, inkább önmagától, mint a férfitől – Persze, egyszerűbb egy nevet mondani, mint körbeírni, hogy „a lány, aki a múltkor melletted térdelt”, de vajon nem jellemzőbb-e most rá ez a leírás, mint a neve? És a változásokat nem jobban lehet-e jellemezni egy leírással, mint mindig ugyanazzal a névvel, amit születésünkkor kaptunk? Milyennek láttál, amikor megismertél? – kérdezte a férfire nézve.
- Határozott, nyitott, őszinte.
- És most, milyennek látsz?
- Könnyed, játékos, sugárzó.
- Van bármelyiknek köze a nevemhez, amit egész életemben viselek? Vagy akár ahhoz a névhez, amin te hívsz? Nem sokkal többet mond el rólam 3 szó, mint egy név? - ekkor hozzám fordult – Te milyennek látsz most engem?
- Elegánsnak – mondtam az első szót, ami eszembe jutott, amikor belépett – magabiztosnak és természetesnek.
- Tehát én leszek számodra az elegáns, magabiztos és természetes nő, aki belépett az ebédlőbe. Te számomra a kedves, elfogadó, érdeklődő lány leszel, aki Tez mellett térdelt az ebédlőben.

Tez – furcsa volt megtudnia férfi nevét. Talán csak a nő hívja így, talán valóban ez a neve. De valóban jogosnak éreztem a nő gondolatait: számítanak a nevek? Vagy elég azt tudni, hogy ő a férfi, aki egyetlen mondatával eléri, hogy azt tegyem, amit ő szeretne. Mert megbízom benne.
- Nem tudta a nevem. De gondolom, ezt tudtad. – mondta mosolyogva a férfi.
- És milyen érzés? – kérdezte a nő rám nézve.
- Érdekes és jó érzés. Azt hiszem, igazad van abban, amit mondtál – kevésbé jellemző egy név, mint egy leírás. De mégis jó tudni egy nevet, amit összekapcsolunk az emberrel – legalábbis akkor, ha tartósan jelen van az életünkben.
Egészen hétköznapi beszélgetésnek tűnt, attól tekintve, hogy én meztelenül térdeltem a párnán. Kicsit összezavarodtam ettől. Eddig mintha elvesztettem volna az egyéniségemet, csak a vágy vezetett, nem gondolkodtam, csak voltam. Most meg, mintha visszakerültem volna a hétköznapi valóságba, de idegenül éreztem magam benne, mert a „jelmezem” a másik dimenzióból való volt.
Közben ránéztem a nő keresztbe tett lábára, a nadrág szára és a magassarkú cipője között látszott vékony bokája. Szép volt. Mint minden rajta. És nem csak a külseje, hanem a mozdulatai is. Nyugodtak, kecsesek. Sosem néztem még így meg egy nőt. Szinte férfi szemmel.

Legalább fél órát beszélgettünk még, utána a nő elköszönt – azt mondta, szerinte még találkozni fogunk – és elment. A férfi megitatott és megetetett. Hálásan ittam a teát és ettem minden falatot: gyümölcsöket, sajtot. Jó volt, hogy nem kell gondolkodnom, nem kell törődnöm semmivel. Azzal sem, hogy mit és mennyit eszem. Egyértelmű volt, hogy annyit, amennyit ő ad. Nem is kellett több, vagy más, mert a gondoskodása többet jelentett, mint maga az étel.

Később kivezetett az ebédlőből és egy szobába mentünk, ahol ki volt készítve egy világoskék selyem ruha az ágyra. Lecsatolta a pórázt és azt mondta, egy óra múlva értem jön és sétálni megyünk, addig öltözzek fel és pihenjek vagy olvassak a polcon lévő könyvek közül valamit.

Hozzám sem ért. Fájdalmasan éheztem az érintését. És még egy óra…, és akkor is csak sétálni megyünk… Nem értettem, ő hogy bírja ki. Amint csend volt kettőnk között, azonnal éreztem testemen a bizsergést. Amikor az ajtó felé indult, utána léptem. Meg akartam csókolni.

Legalább egy kicsi érintés, mielőtt elmegy…

Hidegen nézett rám, láttam a szemében a fenyegetést. Mégsem félelmet éreztem, hanem felizgultam. Álltunk egymással szemben és egymás szemébe néztünk hosszú másodpercekig – én vágyakozva, ő tele erővel. Láttam, ahogy lendül a keze. Éreztem, ahogy becsapódik az arcomba a tenyere. Pofonütött.

Kinyílt neki a testem. Mintha a mellkasomból robbant volna ki a vágyakozás. Térdre estem, nem az ütéstől, hanem a megadástól. Megfogta a nyakam és szorította. Összecsuklott a testem a vágytól, csak nyakamon lévő keze tartott meg, és egy újabb pofon következett. Egyszerre fojtogatott és pofozott… és csókolta vadul a számat. A karjaim tehetetlenül lógtak a testem mellett, mellkasom zihált, egyszerre vágytam a fájdalomra és a csókjára. A földre omlottam, ő mellém térdelt és a fejemre tette a kezét. Aztán felemelte a felsőtestemet és az ölébe húzta. A testem kezdett megnyugodni. A lelkem pedig az övével egyesült.

folyt.köv.