Lóvá tettek I.

Két hónapja kezdődött, egy félmaratoni futást követően. Hanyatt feküdtem a földön, a térdeim felhúztam, és lihegtem bele a napba. Mindenem csurom vizes volt, folydogált a combomon, a puncim két oldalán, a melleimen. Egyszer csak egy árnyék takarta el a napot – egy jól öltözött férfi állt felettem – 60 körüli, elegáns, tweed zakó, fura csokornyakkendő. Nyilvánvalóan külföldi, és egészen biztosan nem sok köze van a futáshoz. Aztán egy kávéházban folytattuk, és ennek következtében most itt vagyok. Glasgowban szállt le a repülőgép, a sós tengervíz illata már a terminált elhagyva megcsapta az orromat. Skócia, a harsogóan zöld fű és az elhagyatott kastélyok, az alacsony kőkerítések és a birkák hazája. Száguld velünk az autó, a sofőr szótlan, én fáradt és izgatott vagyok. A szerződésre gondolok, a zárolt bankszámlára, ami 180 nap múlva annyi pénzt fog rendelkezésemre bocsátani, hogy életem hátralévő részében nem lesznek mindennapos anyagi gondjaim.
De hogy ezért milyen árat kell fizetnem – egyelőre csak elméletileg tudom. A kocsi egy elképesztően szép helyre kanyarodik be. A vasrácsos kaputól még legalább fél mérföldet autózunk, hatalmas fák és vadregényes kerten keresztül a kastélyig, ami kétszintes, és legalább ötven szobásnak tűnik. Régies, méltóságteljes, sötét kövekből építve, egy kicsinyített Downton Abbey.
Udvariasan beterelnek egy tágas előtérbe, majd onnan egy nyilvánvalóan orvosi helyiségbe, ahol két fehér köpenyes orvos és egy ápolónő fogad. Kérik, hogy vegyem le a ruháim, kinyitják a bőröndöm, átnézik, elveszik a mobiltelefonom (el kell árulnom a PIN kódom, ők fogják kezelni, és a megbeszéltek szerint csak a legközelebbi hozzátartozóm telefonszáma lehet benne, akit „baj” esetén értesítenek) és minden ruhám. Leltári számot kapnak, bizonyára így csinálják a börtönökben is. Kivisznek mindent, hogy elrakják, és én hirtelen nagyon védtelennek érzem magam. Megkérnek, hogy feküdjek fel az asztalra. Bár teljesen szőrtelenítettem magam, az egész testem újból gyantázzák, majd bekrémeznek. Ezek után jön az, amitől félek: mindkét mellbimbómat átszúrják, és piercingeket raknak bele. Majd ugyanezt teszik a külső szeméremajkaimmal is. Üvöltök, mert érzéstelenítő nélkül kapom, de nem igazán hatja meg őket. Fertőtlenítenek, és késznek nyilvánítanak, mert leparancsolnak az asztalról.
Egy széken várakozok, majd behozzák a ruháim. Már itthonról meg kellett adnom a méreteim, így ez teljesen testreszabott. Sötétbarna, fényes anyag, szaténszerű, testhezálló. Olyan, mint egy kezeslábas, amibe bele kell bújnom. Egyedül a fenekemnél hátul van egy félkör kivágva, végtelenül megalázó módon, hogy ha négykézláb állok, elérhető legyek. Fél évig ez lesz a ruhám. Nevet is kapok…Nightfall a nevem…csak így fognak szólítani. Egy lovászfiú jön értem, ő fog gondoskodni rólam. Magas, fekete pólóban és nadrágban van, barátságos és kimért. A kezében zabla és kantár van. Megkér, hogy nyissam ki a szám, majd beteszi a zablát. Végül a kantárt is a fejemre erősíti, majd arra egy szíjat, aminél fogva maga után tessékel. Azt tudom, hogy az első héten „elkülönítőben” leszek, ahol „szokatnak”, bár ezek a szavak egyelőre nem sokat jelentenek a számomra. Mikor kilépünk a kastélyból, rózsalugas mellett sétálunk el. Olyan idilli és barátságos minden, hogy el sem hiszem, hogy ez történik velem. Nem látok senkit, nem tudom, mi történhet a többi lánnyal, mert hogy vannak, azt tudom, de hogy hányan, arról egyelőre fogalmam sincs.
Óriási, hangárszerű istállóba lépünk be, amely láthatóan több részre van osztva. Az első harmadban zárt terek, gondolom ez az elkülönítő. A harmadik szoba az enyém, kinyitja, és betessékel. Nagyon pici helyiségbe érkezünk, kb. 6 négyzetméteres, és a felét elfoglalja egy terjedelmes és fura kialakítású zsámoly. A zsámoly bőrrel van bevonva, alatta valószínűleg szivacs, mert puhának és kényelmesnek tűnik. A térdeimnek külön bemélyedés van, ahová miután beillesztettem a lábaim, be is szíjazzák. A zsámoly négykézlábra kényszerít, hogy pontosan úgy álljak, mint ha ló lennék. Ezt a tudatot erősítik bennem mostantól. A kezeim, sőt, a zsámoly tetején lévő szíjakkal a hátam is lebilincselik, moccanni sem tudok. A „szobámban” pici ablak, félhomály, nem sok fény szűrődik be. A falon mindenféle eszközök, négykézláb nem tudom felmérni úgy a terepet, ahogyan szeretném. A férfi leveszi rólam a zablát és a kantárt, majd itatóvályút tol a fejem elé egy lapos tálban. Tiszta víz van benne. Mivel órák óta nem ittam, hálásan lefetyelek, próbálok a nyelvemmel minél több vizet belapátolni. Miközben iszok, a férfi egy nyerget dob a hátamra, és rám ül. Nehéz, zavar, de túlságosan szomjas vagyok ahhoz, hogy ellenkezzek. Mikor befejeztem, leszáll rólam, és egy fejtámlát rögzít a fejem alá, középen ovális lyukkal, hogy az arcom beleilleszthessem. Visszarakja a zablát és a kantárt, szorosra húzva a szíjakat a fejemen, majd alul a földhöz rögzíti a szíjaknál fogva.
Nagyon-nagyon fáradt vagyok, de elképzelhetetlennek tartom, hogy ebben a pózban (ami pedig egyelőre nem is olyan kényelmetlen) el tudjak aludni. Úgy tűnik, ezt ők sem gondolták másképp, mert apró csípést érzek a fenekemen, és ahogy a nyugtató szétárad az ereimben, máris az álom határán lebegek.
folyt.köv.