A herceg

Fiktív történet, fiktív szereplőkkel és eseményekkel. Egy elképzelt, középkori grófságban játszódó kevés szereplős novella.

A herceg

A húszas évei elején járó férfi a konyhában telepedett az asztalhoz, ahol a kövér szakácsnő némi gúnyos felhang kíséretében elé tett egy tál ragut és egy darab kenyeret.

A kastélyban mindenki tudta, hogy a kastély ura által csak Segglyukhercegnek nevezett férfi miféle szolgálatot végez, emiatt megvetés tárgya volt, akármerre is járt, mindenütt összesúgtak mögötte.

Segglyukherceg zömök, vállas, izmos testű férfi volt, arcát minden délelőtt simára beretválta az udvari borbély, ám erős szőrzete már néhány óra múlva sötét árnyékokat vont széles arcára. Barna bőre, hihetetlenül kék szeme és lapockáig érő, fényes, fehérszőke haja mindenütt feltűnést keltett. Rebesgették, hogy elvesztett fogadás miatt kellett beállnia a kastély perverz urához szolgálni, de arról is szólt a fáma, hogy egy zacskó arany ellenében cserélt gazdát. Egy harmadik legenda szerint kockán vagy kártyán nyerte a gróf.

Eredetileg a Norman névre hallgatott, ám kevesen szólították így. A gróf által ráaggatott gúnynéven sem emlegették, mivel azt kizárólag a gróf használta, ezért inkább „hé te!” megszólítás járta. Amellett, hogy rendelkezésére kellett állnia a Sir Lancelotnak a nap bármely órájában, a konyhán is dolgozott. Vizet hordott, fát hasogatott, de a felcser is gyakorta magához rendelte, amikor a főúri páciensek számára az orvos által előírt kúrák technikai részét kellett elsajátítania.

Norman ajkbiggyesztve vette tudomásul, hogy a délután egy részét ismét a felcsernél kell töltenie, ezt egy gunyoros hanghordozású szolga közölte vele, amikor a ragunak még a felénél járt. Félretolta a tálat, egy darab kenyéren rágódott, majd lehajtott egy kupa sört, és felkelt.

Nem sokat beszélt, most is csak egy udvarias fejbiccentéssel köszönte meg az ételt, majd a fürdőházba vonult, ahol néhány szolgálólány segítségével hamarosan tisztává, illatossá varázsolva a kastély bal szárnyának félreeső folyosójára indult, és öklével megzörgette a felcser ajtaját.

A felcser nem volt már ifjú ember, hajdan fekete hajába, szakállába ősz sávok keveredtek, hórihorgas alakja fekete denevérre emlékeztette Normant. Beengedte a fehér vászonnadrágot és hanyagul begyűrt inget viselő ifjút, majd intett neki, hogy vetkőzzön:

- Ma ismét az injekciózást kell gyakorolnom. Hamarosan Lord Horwen tengernagy érkezik látogatóba, és ő naponta kapja az erősítő injekcióit. Be kell gyakorolnom, hogy ne valljak szégyent, amikor megszúrom.

A fehér hajú férfi a székre dobta ingét és nadrágját, majd kérdőn nézett a felcserre.

- A tengernagy hason fekve szokta magához venni az erősítő injekciót – intett a kanapé felé.

Miközben nézte, hogy a fiatalember némi morgással elhelyezkedik, elbabrált a fecskendővel.

- Nem fog fájni, ígérem. Csak enyhén csípős teát kapsz, ez jót tesz az egészségednek. A gyógynövények, amelyekből főztem a neked szánt injekciókat, kiválóan utánozzák az igazi szert, az is ezekhez hasonlóan csíp.

- Csinálja, uram – sóhajtott Norman, és örült, hogy haja elrejti arcát.

Meglehetősen idegenkedett az injekcióktól, noha az utóbbi napokban a tengernagy látogatására várva már harmadszorra kellett felajánlania saját fenekét a gyakorláshoz. Pontosabban a féltett lyukát, amely még mindig érzékeny volt a gróf legutóbbi, tegnap éjszakai játékától.

Segglyukherceg nem tudta elképzelni, hogyan talál a gróf gyakorta olyan szórakozást, mely kimeríti a perverziók tárházát. Előző éjjel egy maréknyi makk és egy közönséges csúzli segítségével tucatszor lőtt az ő széthúzott fenekébe, mindannyiszor a lyukat célozva, ám hiába próbálta több irányból és távolságból, nem sikerült úgy meglőnie a tölgyfatermést, hogy azt az egyre jobban kínlódó ifjú elkapja és megtartsa fenéklyukával szorítva. Végül, mert a játék mindig ezt a célt szolgálta, kellően felizgult ahhoz, hogy fenséges dákóját Segglyukherceg szájába helyezze, majd felcserélte a nyílást az előzőleg meggyötört fenékkel, és nem törődve az ifjú visszafojtott, fájdalmas nyögéseivel – avagy az élvezet megnyilvánulásának hallotta? – heveny döfölésekkel meglovagolta a készséges szolgát.

Norman még most is enyhe sajgást érzett, amikor a felcser széjjelhúzta fenekét, és megcsóválta a fejét a nyomok láttán.

- Az egész vágatod olyan, mintha csizmával megrugdalták volna. Mi történt?

- Szóra sem érdemes – lehelte a fehér hajú férfi, csipetnyi szégyenkezéssel a hangjában. – A gróf úr méltóztatott céltáblának használni, és csúzlival tölgymakkokat lőtt bele.

- Így már értem – bólintotta felcser. – Néhány nap alatt elmúlnak a nyomok. Most azonban lássunk a feladathoz.

Felvette az első, frissen megtöltött fecskendőt, majd bal kézzel ismét szétfeszítette a terpeszben hasaló férfi fenekét. Megvárta, míg a lyuk készségesen elernyed, és a feszítéstől kissé kinyílik a lyuk.

- Ez az, most ne mozogj! – figyelmeztette, majd ügyes mozdulattal megszúrta a lyukat.

Az ifjú kellemetlenül feszengve felnyögött, és megmarkolta a kanapé szélét.

- Tudom, hogy nem kellemes, de ki kell bírnod! – figyelmeztette a felcser. – Gyerünk, lazíts! Ez az! – lassan befecskendezte a folyadékot, majd eleresztette a feneket, és kihúzta a tűt.

Norman mélyet sóhajtott, és lehajtotta a fejét. Az elsőn túl volt, és a kis feszítő kellemetlen érzésen kívül nem is volt rossz. A felcser megsimogatta a fehérszőke hajat, és bátorítóan rámosolygott, sárga fogai kivillantak. A herceget farkas vicsorgására emlékeztette.

- Emlékszel, amikor a kúpot gyakoroltuk? – kérdezte a felcser, és újabb fecskendőt készített elő. Berzenkedtél ellene, de végül szinte megszeretted – felnevetett, nem vidáman, inkább gúnyosan. – Akkoriban naponta öt-hat finom kúpot is nyeltél naponta, és nem is lett más bajod tőle, mint az árnyékszék gyakoribb látogatása. Hallom, azóta sem tudsz ellenállni a finom falatoknak!

A hasaló férfi elvörösödött szégyenében. Hát itt a kastélyban semmi sem maradhat titokban? Mindamellett valóban így volt. A szolga, aki a grófnál tett éjszakai látogatásai után a sötét folyosókon lámpával kezében az ágyába kísérte, gyakorta kúpot nyomott a fenekébe, mielőtt jó éjszakát kívánva magára hagyta. Segglyukherceg ezt afféle levezetésnek tartotta a grófnál tett szolgálat után, ráadásul a paplan alatti játékkal is gyorsabban eljutott a csúcsra olvadozó kúppal a fenekében.

Ezt kapkodva, néhány szóval be is vallotta a felcsernek, majd nyögve fogadta a második injekciót fenéklyukába. A felcser ismét nevetett, kesernyés nevetéssel, és közölte, hogy ő már annyi mindent látott élete során, ezen sem csodálkozik. Miközben befecskendezte a feszengő Norman fenekébe a gyógynövényes folyadékot, szóbeli ígéretet tett arra, hogy minden este elküldi az aznapi kúpot az ifjú szobájába, egy letakart tálcán. Apropó, honnét szerezte be eddig?

Norman beismerte, hogy az orvos készletét dézsmálta meg, ám az nem veszi észre, mert a felcser folyton feltölti a készleteit, ha fogyatkozni látja.

A felcser kihúzta a tűt az izmos farpofák közül, majd tűnődve megnyomkodta a barna félgömböket.

- Mindamellett a lopás bűn – jegyezte meg. – Nem ártana ezt tudatosítani, és úgy látom, mostanában nem kaptál verést.

- Valóban – ismerte el Norman. – A régi gazdám gyakorta megcsapatott, ám amióta itt vagyok, idestova negyedik hónapja, csak egyszer húztak deresre.

- Intézkedem, hogy lekapjanak a húsz körmödről – a felcser könnyedén rácsapott a szinte szőrtelen, feszes, barna bőrre. – Jót fog tenni a bot, legközelebb nem lopsz, hanem kérsz.

Felszívta a következő adagot a fecskendőbe, és fürkészőn az ifjú arcára nézett. A férfi épp őt nézte hajának sátora alól. Meglepettség látszott rajta, de tudomásul vette, hogy a felcsertől távozva a hajdúk veszik gondjaikba.

- Végül is – sóhajtott. – Megérdemlem.

- A régi gazdád is hasznát látta a botnak? Milyen bűnökért feküdted meg a derest nála?

- Általában – az ifjú mély szusszantással köszöntötte ismét a fenekébe sikló tűt.

Kivárt egy pillanatot, majd folytatta. – Általában kisebb bűnökért járt a bot. Feleselésért, tiszteletlenségért, egyszer ügyetlenségemért, amikor egy üveg drága bort hoztam fel a pincéből, és elejtettem. – Hátrasandított, és elhúzta a száját, mert igencsak feszítette az injekció.

A felcser bólintott: – Bizony, ezekért itt is kijár a botbüntetés a férfiaknak. Magam is részesülök benne, a gróf úr velem sem tesz kivételt. Néhány hónapja, még az érkezésed előtt kaptam botot, de hamarosan ismét esedékes lesz. Huszonhét éve szolgálok a kastélyban, és évente kétszer azért biztosan deresre húztak.

A negyedik injekció következett, Norman mély sóhajjal fogadta érzékeny fenéklyukába.

- A hajdúk már jól ismerik a hátsómat, és én is jól ismerem a legtöbb botot a készletből. Némelyikkel többször is ellátták a bajomat – mesélte a felcser, miközben befecskendezte a folyadékot. – Mindegyik botozásomra jól emlékszem.

- Nem is lehet elfelejteni – helyeselt Norman együttérzőn, majd felkészült az ötödik, az utolsó farszurira.

- Végül is nem panaszkodom, urunk igazságos, csak okkal küld deresre – szúrta meg a tétován kinyíló lyukat a felcser. – Engem csak ő és az orvos csapathat meg, és valamelyiknek eszébe szokott jutni. Általában kisebb mulasztásokért kapok.

- Valami ok mindig kerül rá – helyeselt Norman leszegett fejjel.

Egyre jobban csípte a gyógynövénykeverék, de azzal vigasztalta magát, hogy segített a felcsernek, hiszen egyre ügyesebben szúrja meg.

- Kész! Felöltözhetsz – csapott rá a fenekére a felcser, és Norman sóhajtva visszabújt ruháiba.

Amikor Norman kilépett a felcser ajtaján, a férfi odaszólt az arra járó őrjárat katonáinak:

- Vigyétek le ezt a legényt, és adjatok neki huszonöt botot! – parancsolta.

A két hajdú tisztelgett, majd karon ragadták Normant, hogy ne legyen ideje sem ellenkezésre. Amíg lebotladozott a két fegyveres között, eszébe jutott a felcser azon elszólása, hogy a fenéklyuk mélyén, a befecskendezett folyadékok okozta csípésre remek ellenszer a bot, elmúlik tőle, ám ez sem hozta meg a kedvét az előtte álló megpróbáltatásokra.

Hamarosan ott állt a deres előtt, lenn a tömlöcsor egyik zárkájában, kísérői átadták az ott teljesítő hajdúknak. Nem sokáig gondolkodott, amikor intettek neki, ellenkezés nélkül lehasalt, és letolta fenekéről a fehér vászonnadrágot. Nem sokat teketóriáztak vele, hamarosan deresre húzva várta, hogy megkapja a magáét.

Meglehetősen tartott a botbüntetéstől, noha többször is hasalt deresen. Megesett, hogy egészen jól bírta, ám olyan is előfordult, hogy végigjajgatta az egész procedúrát. Soha nem tudhatta előre, hogyan fogja bírni. Mindenesetre itteni szolgálata alatt másodszor csapatták meg, és bevallotta magának, hogy most nincs is ellenére.

A hajdú könnyedén megkínálta egy botütéssel, a feszes, barna fenékről szinte lepattant a bot. Kisvártatva a következő ütést is megkapta, még mindig csendes belenyugvással hasalt a padon. Megállapította, hogy remekül érti a dolgát a pribék. Miközben visszafogottan nyögdécselte a botot, meg is fogadta, hogy a csapszékben feltétlenül fizet neki egy kupa bort. A könnyű botozás után nadrágját igazgatva lépett ki a homályos pincéből a napfényre. A csípés elmúlt a fenekében, és bár lángolt a segge a nadrág alatt, elégedetten tapogatta az ütleg nyomát. Elmosolyodott. Szinte elégedett volt sorsával, mely ide vetette, ebbe a grófságba.

Vége