Az őrgróf látogatása 2.

Az őrgróf látogatása
(Az őrgróf levele című fiktív történet folytatása)

Két nappal később hírnök hozta az üzenetet, hogy T. őrgróf hamarosan, tán már az esti órákban tiszteletét teszi nálam. Ezen okból lakomára adtam parancsot, és egyéb előkészületeket is tettem a fogadására.

Még nem állt be a sötétség, amikor megérkezett kíséretével. Magas, izmos férfi volt, alig innen a hatvanon, büszke tartással ült lován. Úgy ülte meg a fekete heréltet, mint régen, a hadjárat alatt.

Miután túlestünk a kötelező formaságokon, a szolgák a szobájukba vezették az őrgrófot és tucatnyi lovagból álló kíséretét, hogy felfrissüljenek a hosszú út után. Ám nem sokkal később üzent, hogy látni akar. Bekopogtam a szobájába, és amikor felhangzott mély basszusa, benyitottam.

Nem sokat változott, most is azonnal a tárgyra tért.

- Remélem, uraságod teljesítette a király parancsát, és megkóstolta a botot!

- Uram, engedje meg, hogy megköszönjem figyelmességét. Meglepett ajándéka, de még aznap deresre húzattam magam.

- Nocsak – húzta el gúnyosan a száját. – Meg voltam győződve arról, hogy kifogásokat fog keresni. Eszerint nem lenne akadálya, hogy tüzetesen megnézzem a fenekét?

- Ahogy kívánja, uram – feleltem kissé kelletlenül, és pár mozdulattal felfedtem ülepemet.

- Nagyszerű – szaladt ki száján a dicséret. – Látja, épp ideje volt már. Hogy viselte?

- Tessék? – néztem fel hajoltamból. – Mire kíváncsi uraságod?

- Sok botozást láttam, és magam is részesültem benne. Árulja el, milyen hangokat csalt ki a botozás?

- Hát… őszintén szólva nem voltam csendes.

- Nem is vártam mást uraságodtól, hiszen a hadjárat alatt is jelét adta, hogy mennyire berzenkedik a büntetés ezen fajtájától. Hányszor is csapattam meg?

- Pontosan tucatszor – egyenesedtem fel, és visszahúztam a nadrágomat.

- Emlékezetem szerint már attól a pillanattól kezdve lamentált, amint kiszabtam a büntetést, és még a deresen is folytatta. Másnak meg se kottyant egy könnyű huszonöt, de uraságod igencsak nehezményezte. Vajh’ mi lehetett az oka?

- Vannak… khm… akik jobban bírják, és olyanok is, akik… khm… nehezen hangolódnak rá – feleltem, és feszengve álltam egyik lábamról a másikra.

- Nem inkább az lehet az oka, hogy tanulmányai alatt mindig pálcásfiú által kapott verést? Mindig volt egy fenék, aki helyettesítette?

- Ez… voltaképpen igaz. De ezek a szolgák mind önként jelentkeztek a feladatra, és csengő aranyakat kaptak érte.

- Árulja el, mikor kóstolt először botot a feneke?

- A… kiképzés alatt történt – hebegtem zavarodottan.

- Mindjárt gondoltam.

- Uram… szíveskedjék velem jönni – vettem egy nagy levegőt.

- Máris elkészült a lakoma? Nagyszerű – vette a köpenyét, és az ajtóhoz lépett. – Mire várunk?

A kastély folyosóin vezettem, és mire gyanút fogott volna, hogy nem a nagyterem felé kanyarodtunk, már oda is értünk a sötétbarnára pácolt, fényes ajtó elé.

Belöktem az ajtószárnyakat, és végre eljött az én időm.

- Uram, csak ön után! – udvariaskodtam.

Amikor meglátta a sivár szoba közepén álló derest, meghökkent.

- Ez valami tévedés lesz! – fordult vissza, ám addigra bezárult mögöttünk az ajtó.

- Csak nem ijedt meg a deres látványától? – idéztem vissza szavait. – Elvégre igazi férfi nem retten vissza, ha botozás vár rá.

- Úgy érti…? – gyöngyözött a homloka. – Miért…?

- Lám, keresgéli a szavakat, pedig láthatja, felkészültem a fogadására. Látja azt a botot a pribék kezében? Uraságodtól kaptam, és nem vinne rá a lélek, ha nem adnék alkalmat, hogy uraságod is kipróbálja.

- Értem – szusszantott. Visszanyerte lélekjelenlétét, és ismét határozott lett a hangja. – Elnézését kérem, uram, csak váratlanul ért. Nem számítottam arra, hogy ma még deresre húznak.

- Talán uraságod nem kívánja a botot? – álmélkodtam gúnyosan.

- Voltaképpen – legyintett. – A gyóntatóm is penitenciául rótta ki, hogy néhány havonta látogassam meg a deresszobát. Hajlamos vagyok elhanyagolni a neki tett ígéretemet. Mennyit kapok? – pillantott rám, és nem is várt választ. – Tehát ötvenet.

- Ne várassuk a pribéket – sürgettem, mert látni akartam, hogyan szégyenül meg.

A dereshez lépett, és meglazítva nadrágját feltérdelt, majd végighasalt. Bezzeg ő nem vetkőzött le, mint én, hiszen ismerte magát, ezek szerint máskor sem izzasztotta meg a botozás.

A pribék ügyesen deresre húzta, és felfedte izmos, gyéren szőrös fenekét. Az őrgróf nagyot sóhajtott, és megmarkolta a deres lábait. Részéről készen állt.

Elkezdődött a botozás. Az őrgróf visszafogottan nyögött, szuszogással kísérte a gondosan kimért ütéseket. A pribék lendületesen dolgozott, négy-öt ütés után leeresztette a botot, és megvárta, míg az uraság kifújja magát.

Sosem láttam a hadjárat alatt, hogy az őrgróf botot kap, de hallottam hírét, hogy felettesei időnként őt is megcsapatták. Ezen alkalmak annyira diszkréten zajlottak, hogy csak a megfelelő létszámú személyek voltak jelen. Vigyázzállásban jelentkezett a büntetésre, és fegyelmezetten kinyögdelte a neki járó huszonötöt. Utána feszes tartásban távozott, és nem sántikált, mint sok alacsonyabb rangú katona.

Most is visszafogottan nyögdelte az ütéseket, és ha egy-egy hangosabb jajdulást hallatott, utána elnézést kért. A botozások szünetében megtudtam, hogy eddig kétszer kapott ötvenet élete során, de a mostani már esedékes volt, hiszen elmulasztotta a gyóntatója által rá rótt penitenciát. Kérdésemre, hogy ízlik-e a botozás, azt felelte, hogy meglehetősen elégedett vele, és ezt már akkor sejtette, amikor kiválasztotta, hogy ezzel csapasson meg király urunk.

Időnként felemelte a fejét, és körülnézett, majd mielőtt a pribék folytatta volna a verést, rezignáltan megjegyezte, hogy most aztán alaposan ellátják a baját. A következő pihenés szünetben arról értekezett, hogy mily nagyszerű találmány a deres, és elmerengett azon, hogy bizonyára a feltalálója próbálhatta ki először, mint azon korokban szokás vala.

Helyeseltem, hiszen magam is hasonló véleményen voltam. Nem tudtam megállni, hogy ezirányú tudásomat ne fitogtassam. Csevegő modorban felemlékeztem, hogy az antik időkben még lehajoltatták, falnak döntötték, esetleg a földre fektették a delikvenseket, akik aztán ebben a pózban viselték el a pálca, a korbács ütéseit, meglehetősen sokat mozogva, ezzel próbára téve a pribék türelmét, akinek mindig ki kellett várnia, hogy a delikvensek ismét felvegyék a pózt.

Ezen elgondolkodott, mert a következő szünetben megjegyezte, hogy midőn idefelé jövet áthaladt néhány falun, látott egy büntetést, melyet hirtelen rendelhettek el. A férfi, aki kissé előrehajolva szenvedte el a pálcázást, öklét harapdálta, miközben az elhaladó lovascsapat után nézett.

A pribék ekkor megjegyezte, hogy még öt ütést kell kimérnie, mire az őrgróf elégedetten szusszantott. Szinte felderült a hírre, és az utolsó ütéseket szinte elégedetten nyögdelte ki.

- Ez aztán igazi, férfinak való botozás volt – jegyezte meg elismerően, amikor nehézkesen felkelt a deresről.

- Jólesett? – kérdeztem, hiszen ez már fúrta az oldalamat.

- Ráébresztett arra, hogy nem szabad elhanyagolnom – pillantott hátsó felére, és óvatosan felhúzta rá a nadrágot. – Igen, kedvemre való volt annak ellenére, hogy amikor idefelé lovagoltam, nem is gondoltam rá. Inkább azt terveztem, hogy hazatérésem után látogatom meg a deresszobát, és megcsapatom magam. Ezt akkor döntöttem el, amikor láttam azt a férfit, aki az öklét harapdálva pálcáztatta a fenekét, miközben felnézett ránk.

- Látja, nem kellett várnia, kitaláltam, mivel tehetnék kedvére – feleltem. – Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen látvány meghozza a kedvét.

- Hálásan köszönöm a figyelmességét, uram – biccentett az őrgróf. – Most azonban, ha megbocsát, inkább visszatérnék a szobámba.

Másnap a lovascsapat búcsúzott, az őrgróf szeretett volna hazaérni. Búcsúzáskor megígértem neki, hogy bármikor erre jár, térjen be egy jó botozásra. Fanyarul elmosolyodott, és megköszönte felajánlásomat azzal, hogy alkalmasint élni fog vele, egyúttal reményét fejezte ki, hogy a jövőben nem hanyagolom el, és a tőle kapott bottal három-négyhavonta megcsapatom magam.

- Egy jókor jött huszonöt csodákra képes – intett, és a lovascsapat elvágtatott.

Vége