Megtorlás 1.

Borongós, baljós péntek délután volt, mintha a természet csak igazodni akarna Kriszti fenyegető hangulatához. Rossz előérzet gyötört, éreztem, hogy ez a nap más lesz mint a többi. Sajnos a sejtésem a későbbiekben beigazolódott.
Én úgy fél órával korábban értem haza mint Ő és azonnal elkezdtem rendet rakni, hogy mire megérkezik, fitt legyen a lakás.
Hamarosan meg is érkezett, de micsoda megérkezés volt ez...!? Beviharzott az ajtón, a táskáját indulatosan bevágta a sarokba, majd hangos csörömpölések közepette elővett egy üveg viszkit a hűtőből és jól meghúzta.
Már a táskadobálás előtt kedvesen üdvözöltem, de válaszra sem méltatott, rám sem nézett. Felhergelt leopárdként járkált a házban, időnként belekortyolva az piába.
Bátortalanul kérdeztem, hogy mi a baj, de konkrét válasz helyett csak egy megsemmisítő pillantásban volt részem, így hát inkább csendben maradtam és igyekeztem nem láb alatt lenni a járkálásban. Behúzódtam a konyhába és folytattam a pakolászást, némi gyomorideg kíséretében.
Fogalmam sem volt róla, hogy mitől ilyen feldúlt, mert mióta hazajött egy szót sem szólt, így hát csak reménykedni mertem benne, hogy nem én követtem el valamit. Próbáltam visszaemlékezni a közelmúlt eseményeire, de semmi olyasmi nem jutott eszembe ami ennyire felzaklathatta volna. Nem csináltam semmi rosszat, de mivel ilyen állapotban még soha sem láttam, aggódni kezdtem a közös jövőnket illetően.
Pár perc őrlődés és pakolászás után, Kriszti hangja korbácsként hasított bele a lakás csendjébe:
-Gyere ide!
Gyomrom azonnal a torkomba ugrott és remegő lábakkal siettem a szobába. Végre kiderül mi ez az egész, mert ennél a kínzó bizonytalanságnál nincs rosszabb. Talán csak az, ha épp most rúgna ki.
Imádatom tárgya a fotelban ült, mellette a kis asztalon a viszkis üveg. Én egyből térdeltem mellé hátratett kezekkel, alázatosan lehajtott fejjel ahogy azt már kapcsolatunk elején belém nevelte. Ám még földet sem értem, már csettintett is és mutatta, hogy ezúttal pontosan eléje kell helyezkednem, egy másik intéssel pedig leparancsolta rólam a pólót és a nadrágot.
Jól összeszokott páros voltunk, szavak nélkül is tudtam ugyan a dolgom, mégis furcsa, de még inkább rémisztő volt ez a szokatlan hallgatagság a részéről.
Ezután következett a rémálom. Az ezt követő percekben (vagy órákban? Nem tudom, mert teljesen elvesztettem az időérzékemet) Megjártam a poklot és a mennyet, oda- vissza többször is.
Az öléből felemelte kedvenc pálcáját, helyébe pedig a fejemet nyomta oda a tarkómnál fogva, majd módszeres alapossággal pálcázni kezdett.
Már az első csapásnál éreztem, hogy
("Ebbű' baj lesz more")
ez a verés más lesz mint az eddigiek. Semmi érzékiség nem volt benne, helyette tartalmazott rengeteg dühöt és indulatot.
Pucér, védtelen fenekemen és hátamon csattogott a kegyetlen eszköz, nélkülözve minden könyörületet. Hideg precizitással verte végig a felkínált testfelület minden négyzetcentiméterét. Ez most nagyon, nagyon más volt mint a korábbi játékos "veregetések". Legszívesebben visítottam volna, de Ő nem szerette ha hangoskodom nevelés közben, viszont az izgatta, mikor halkan nyögdécselek és vonaglok a kezei között. Nyüszítettem kínomban, szerettem volna felugrani és elmenekülni, de nem mertem megtenni. Az azonnali elzavarással járt volna, egyszer s mindenkorra.
Már az ájulás határán jártam, mikor váratlanul abbahagyta és az eddig az ölébe szorított tarkómat is elengedte. Igazán örömömre szolgált ez a nyugis állapot, de továbbra sem mertem megmozdulni. Halkan nyöszörögtem miközben a farmeren keresztül is éreztem a bőre forróságát az arcomon. Az egész hátsó fertályom lángolt és nem tudtam mi fog következni.
A legfélelmetesebb az volt, hogy egész végig meg sem szólalt közben, szóval még mindig fogalmam sem volt róla, hogy mivel érdemeltem ki ezt a "kitüntető" bánásmódot.
Kisvártatva vettem a bátorságot, óvatosan felemeltem a fejem és felnéztem Rá. Szerettem volna újra látni a pajkos mosolyát, a kacér pillantását, a gunyoros szemöldökráncolását. Szerettem volna hallani csilingelő nevetését és érzéki hangját, amiket annyira imádtam....ehelyett fölém tornyosult egy normann Viharistennő, aki nem tűr ellentmondást, aki hideg mint a jég, aki kegyetlenül megbüntet, aki előtt ha önzetlen alázattal imádkozol, talán megéred a következő hajnalt.
Félelemtől reszkető ajkaimmal egyetlen kérdést szerettem volna megfogalmazni:
"Miért?"
De csak az első két hangot engedélyezte elhangzani gyarló számból, amikor is a szavamba vágott. Méghozzá szó szerint, egy villámgyors tenyeressel, amit még egy profi Roland Garros teniszező is megirigyelt volna. Akkorát kaptam a számra, hogy a szó másik fele kishíján a tarkómon jött ki.

Folyt. Köv.