Harc

Anna a fegyverét tisztogatta. Az ellenség már közel járhatott, egyre hangosabbá vált a gépfegyverek ugatása. Nem sok idejük maradt. Egy pillanatra abbahagyta, amikor észrevette, hogy András előtte áll és őt nézi.
-Nem kéne részt venned a harcokban. Ez már a húsdaráló. Ekkora túlerővel szemben semmi esélyünk. - mondta a férfi.
-Akkor te miért mennél vissza?
-Mert valakinek vissza kell.
-És ha itt hagysz, szerinted mi vár rám? Lelőnek, megerőszakolnak? Ezt akarod?
-Menj le vidékre és húzd meg magad. Neked még van esélyed egy jobb világra. Te még fiatal vagy.
-Olyan jobb világra gondolsz, ami a II. Világháború után volt? Hogy aki gondolkodó, szabad szellem volt, emigrált, mert nem akarták, hogy megöljék a lelküket?
-Na, azért maradtak egy páran. Olyanok, akik átmentették a kultúrát a következő nemzedékeknek. Miattuk lehetünk itt.
-Én mégis milyen kultúrát mentenék át és kinek? Csak a harchoz értek.
A férfi haragosan nézett rá. Közelebb lépett és a nő hajába túrt.
-Szándékosan értetlenkedsz, de kihúzod a gyufát, az lesz a vége. Erre most nincs időm. - Anna próbálta kihúzni a fejét, és eltolni magától a férfit, de az belemarkolt a hajába és lenyomva tartva elindult az ajtó irányába. A nő szándékosan elbotlott, de András így is húzta tovább.
-Hagyjál... nem érted, hogy nem? - mondta méltatlankodva.
A férfi felhúzta és lekevert neki egy pofont.
-Hogy mersz megütni?
-Kaphatsz még egyet, ha nem szállsz be abba az autóba, ami a kapu előtt áll és biztonságos helyre visz.
-Te undorító féreg, hogy van pofád megmondani, mit tegyek és mit ne?
A férfi szeme rebbent egyet, látszott, hogy ezt azért nem várta. A nőt a csuklójánál fogta, miközben az vergődött. Hátracsavarta a karját és térdre kényszerítette. Összekötözte a kezeit.
-Erre majd később visszatérünk. - mondta csendesen.
-Rohadj meg, te szemét geci állat! Te senkire nem vagy tekintettel. - ekkor azonban egy széles, fekete ragasztószalag került a szájára, nem folytathatta a szitkozódást.
Ahogy András összekötözte, felkapta, mint egy csomagot és elindult vele kifelé.
Az autónál barátja elkerekedett szemmel fogadta.
-Figyelj Andris, én így ebben nem veszek részt. Én...
-De igen. Én is megyek utánatok, amint tudok. Tudod, mi a tét. Tudod, hogy innen nem kerülünk ki élve és még a reményt is megölik, hogy valaha jobb lesz.


A szobában kellemes meleg volt. Anna az ágyon feküdt, kezdett ébredezni. András a fotelban ült, keresztbe vetett lábakkal és őt nézte, miközben italozott.
A nő észlelte, hogy még mindig össze van kötözve és a szájáról sincs eltávolítva a ragasztószalag. Ahogy magához tért, ezernyi érzés és kérdés kavargott benne. Összeráncolt homlokkal, hol dühös, hol bűntudatos tekintettel fixírozta a férfit.
-Külföldön vagyunk, Ausztriában, egy kis faluban, ha tudni szeretnéd. - lötyögtette szórakozottan a whisky-s poharat. - Igazad volt, aki szabad akar maradni, annak már semmi keresnivalója egy leigázott országban. Mindemellett... ez a csend megfizethetetlen. - tette hozzá vigyorogva.
A nő gyilkos tekintettel mozgolódni kezdett. Rugdosni próbált, de az összekötözött lábával nem sok értelme volt, így abbahagyta. Fásultan nézett maga elé. A férfi letette a poharat, felállt és közelebb jött.
-Egyébként annyira jó harcos nem vagy, mint amilyennek gondolod magad. - Anna nem nézett rá. A szeme megtelt könnyel. Arra gondolt, hogy ez nem igaz, vagy ha igaz is, nem számít, mert a remény úgyis elveszett.
András megkerülte az ágyat és mögé feküdt. Simogatni kezdte a haját.
-Te kis buta. Buta kislány. Rossz kislány. - megcsókolta a nyakát. A nő lehunyta a szemét. Megborzongott. Kívánta ezt a férfit, az "aljas húzásai" ellenére.
András rögtön a lényegre tért. Előre nyúlva kigombolta a nő nadrágját és lejjebb húzgálta, amíg a kerek fenék teljes egészében elő nem bukkant. Végigsimítva a vágatban ujjai sűrű nyúlósságba értek. Anna a nyakán érezte, ahogy elmosolyodik, és fürtjeibe egyre szorosabban markol. Hallotta a cipzár lehúzását, aztán ahogy a férfi makkja a puncijához ért, bedobta a gyeplőt. Nem akart semmi másra gondolni, csak belezuhanni a könyörtelen, élvezetes vágtába.

Eközben, egy párhuzamos univerzumban, a barrikádokon csend honol. Gomolyog az égett emberi hullák, műanyag, a vér szaga. A füst mintha emberi alakokat öltene, emberi alakokét, akik egykor mertek álmodni. Csak az Isten látja, ahogy egy férfi- és egy nőalak szeretkezni kezd, eggyé olvad, majd lassan szertefoszlik és felszáll a felhők fölé.