Cs. története XIII.

Eltelt némi idő, mire újra képes voltam gondolkodni. Az teljességgel reménytelennek látszott, hogy itt és most bármi olyasmibe kezdjünk, ami akárcsak a leghalványabb összefüggésben is állna a szex-szel, így inkább maradtam a biztonságosnak vélt beszélgetésnél.

A korábbi kalandjai – najó, az enyémek is – kerültek szóba. Tanulságos beszélgetés volt. Cs. lelkesen keresgélt a korábbiakban, volt is egy szép, nagy lepkegyűjteménye – bátorkodtam megjegyezni, hogy a Fővárosi Állat- és Növénykert labdába se rúghat mellette.

Utólag nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet volt, ugyanis felébresztette benne az Ellenállás Szellemét.
Ahogy sorra vettük a korábbi kalandjait, némelyik említésénél kezdtem olyasmit érezni, mintha visszatért volna az élet a deréktól lefelé elhelyezkedő alkatrészeimbe. Miután ezt elképzelhetetlennek, teljes képtelenségnek éreztem, nem is vettem róla tudomást. Ám az egyik történet felkeltette az érdeklődésemet.

Azt mesélte, egy chaten ismerkedett meg a múlt-idejű lepkével, kezdő szubként. A lelkes jelentkező chat-partner a fenekelés szépségeit ecsetelte számára, amit a hallgatósága egyre nagyobb lelkesedéssel követett.

- És hány ütést mérnél ki?
- Annyit, amennyi kell!
- Na, de mégis?!
- Egyszerű, addig fenekellek, amíg könyörögni nem kezdesz kegyelemért.

A Kedves nem is bírt ellenállni a szíves invitálásnak. Az alany egy iskolában fogadta, egy tanteremben.
Kicsit elfogódottan kezdődött az ismeretség személyes része, de aztán hamar rátértek a lényegre.

- Vedd le a szoknyád és a bugyid!
- Itt???
- Igen! Ezt parancsoltam!

Cs. szabódott, ám a leendő ura nem hagyott kibúvót. Bezárta a terem ajtaját és egy székkel kitámasztotta a kilincset.

- Gyerünk!
- Igen, Uram! – lehelte elhalóan, aztán végrehajtotta a parancsot.

Ott állt, deréktól lefelé teljesen meztelenül és várt.

- Fogd meg a padot és hajolj rá!

Megtette. Leendő ura itt követte el – véleményem szerint – az első, súlyos hibát. Kézzel kezdte fenekelni.

- Számold az ütéseket, hangosan!
- Egy.
- Kettő …
- … ötven.

Itt megállt – feltehetően arra várva, hogy a Kedves majd könyörög – de semmi ilyesmi nem történt.

- Akkor most folytatom!
- Igen, Uram!

És folytatta. Egészen addig, amíg meg nem fájdult a keze!
Amikor odáig jutott, hogy a végén, - magában röhögve - kínjában már azért könyörgött, hogy a kínos helyzetből valahogy megszabaduljon, feltámadt bennem a dom-szolidaritás.

- Tegyük helyre a dolgokat! Hajoljon rá az asztalra! (folyt. köv.)