Ébredés IV.

Mozdulatlanul feküdtem az ágyon, ahogy teltek a percek, egyre jobban lecsillapodott a testem és a lelkem. Elképzeltem magam, hogy festhetek kívülről nézve… A képzeletem segítségével láttam magam, ahogy fekszem a fekete selyem ágytakarón, kezeim, lábaim bilinccsekkel rögzítve az ágyhoz. Láttam egy kiszolgáltatott, a tehetetlenségébe belenyugvó testet. Hallgattam a hangokat, de nem tudtam kitalálni mi történik a szobában. Mintha a férfi felkapcsolta volna a villanyt, mert több fény szűrődött át a kendőn. Aztán feladtam a gondolkodást, mert hiábavalónak tűnt, úgysem tudom kitalálni, hogy mi történik.
Nem volt más dolgom, mint lenni.

Újabb pár perc és ismeretlen neszek után a férfi megszólalt, és azt mondta, hogy most pontosan azt kell csinálnom, amit kér. Először mozdulatlanul kellett maradnom, „Csodálatos vagy így!”– mondta és ezután apró kattanásokat hallottam, talán fényképezőgép… Aztán kinyitotta az egyik lábamon a bilincset és azt mondta, hogy húzzam fel oldalra a térdem, az egyik csuklómat is szabadon engedte, majd éreztem, ahogy megmarkolja a melleimet. Vadul mart belém, rögtön visszatért a vágy az egész testembe, már el is felejtettem a cicimen lévő csipeszeket, annyira megszoktam, de a szorításától újra éreztem, ahogy szorítják a mellbimbóimat. Hirtelen éles fájdalmat éreztem, mindkét mellbimbómról egyszerre vette le a csipeszt, testem ívben hátrafeszült, majd remegve próbáltam összehúzni magam… Szabadon lévő kezemmel a melleimhez kaptam, hátha csillapítani tudom a fájdalmat. Könny szökött a szemembe.

Közben a kattogás… Már biztos voltam benne, hogy lefényképez. Örültem a kendő jótékony takarásának, olyan érzés volt, mintha nem velem történnének a dolgok.
Ekkor odalépett, azt mondta, hogy látni akarja a szememet, levette a kendőt. A kezében volt a gép, de a szoba úgy nézett ki, mint egy profi stúdió. Fotós állvány, pirosan világító körlámpa, és még egy lámpa volt a másik oldalon…, ijedtem néztem körbe, hogy más is van-e a szobában kettőnkön kívül.

- Nézz rám! – mondta lágyan és több fotót is készített egész közelről – Gyönyörű a szemed most, ne hunyd le, nézz rám!

Mozdulatlanná vált az egész testem és mereven néztem rá. Nem tudtam mitől félek, de úgy éreztem képtelen vagyok bármire is…
Letette a gépet és odahajolt hozzám. A két kezébe fogta az arcomat és megcsókolt.
- Mitől félsz?
- Nem tudom…

Eloldozta a bilincseket, odafeküdt mellém az ágyba, magához húzott és átkarolva tartott sokáig.

Amikor megnyugodtam, kérdezni kezdett… A mélyből egy emlékkép tört elő: kicsi lány voltam, és egy sportfotós csinált portrékat az egész csapatról, aztán egyesével is… Amikor csak ketten voltunk az öltözőben, azt mondta, csinál rólam szép képeket is, csak vegyem le a dresszem… Felnőtt volt, engedelmeskedtem. Amíg meséltem, folytak a könnyeim, a férfi szorosan tartott és biztonságban éreztem magam.
Megmutatta a rólam készült képeket, hogy lássam, mennyire szép vagyok. Szeretettel és gyengéden beszélt, mondta, hogy csak ketten fogjuk látni ezeket a képeket, és ha azt akarom, akkor most rögtön törli az összeset. Nem válaszoltam, mert nem voltam képes eldönteni, hogy mit szeretnék. Ő négy gombnyomással törölte az összes fotót.

- Kicsit sajnálom…, és sajnálom azt is, hogy nem tudtam megfelelni neked. – mondtam szomorúan, mert úgy éreztem csalódott bennem, mint kicsi lány koromban a sportfotós, amiért levetkőzve képtelen voltam megmozdulni a kamerája előtt.
- Én sajnálom, hogy olyasmit szerettem volna, amire még nem vagy készen. Én vagyok a hibás, te nem tettél semmi rosszat. – mondta és újra megcsókolta számat.
Soha nem éreztem még ennyire, hogy elfogadnak úgy, ahogy vagyok, a hibáimmal, a tökéletlenségeimmel együtt. Soha nem éreztem még magam ekkora biztonságban, mint ennek a vadidegen férfinak a karjaim között. Arra vágytam, hogy meg tudjak felelni neki, akár rögtön újra kezdjen el fotózni, mert már nem félek, mert megbízom benne.
- Eljön majd az az idő…, most aludj... - mondta és betakart mindkettőnket.

folyt.köv.