A kihívás, avagy különleges bot

A kihívás, avagy különleges bot (fiktív történet kitalált szereplőkkel és feudális korabeli helyszínen, egy elképzelt várban, ahol a katonák gyakran részesülnek a deres és a bot fegyelmező erejében)

- Mit szólna uraságod egy kiadós huszonöt bothoz?

- Megtisztel uram, magam is gondoltam rá, hiszen jó néhány hónapja annak, hogy meg méltóztatott csapatni.

- Bármilyen jó katona is uraságod, azért nem árt időnként emlékeztetni arra, hogy ki az úr, és erre a bot igazán megfelelő eszköznek látszik.

- A napokban szerét ejtem a deres meglátogatásának – helyeseltem.

- Ne halassza soká uraságod, mert hirtelen azon kapja magát, hogy ötven botra kell felhasalnia.

- A ma délutáni órákban alkalmasnak vélem – feleltem.

- Uraságodért küldetek, ha a deres készen áll!

- Hálásan köszönöm! – biccentettem, és a szobámba vonultam.

Nem először csapatott meg jó urunk, hiszen idestova két évtizede is elmúlt, hogy seregében szolgáltam. Egyre feljebb emelkedtem a ranglétrán, és míg kezdetben a közvetlen feljebbvalóim tiszte volt a büntetés eme fajtáját kiszabni, immár olyan rangig jutottam, hogy maga a parancsnok úr hatáskörébe tartozott a dolog.

Magamnak be mertem vallani, ám mások előtt igencsak titkoltam, miszerint eléggé tartok a bottól, és emiatt alkalmas arra, hogy büntessenek vele. Mégis, azon kaptam magam, hogy nem lenne ellenemre, ha fenékbe kínálnának néhány gondosan kimért botütéssel. Főleg akkor éreztem így, ha beosztottaimat igazságtalanul szidtam, vagy büntettem meg, utána addig nem állt helyre a nyugalmam, míg egy pribéket nem rendeltem szobámba, hogy néhány ütéssel helyreállítsa lelki békémet.

Míg ezeket végiggondoltam szobám magányában, elgondolkodva álltam ablakomnál, és az udvarra készített derest nézegettem, miközben fenekemet dörzsölgettem a kincstári nadrágban. A verésre kikészített fekpadra hamarosan egy berzenkedő udvari szolgát tessékeltek fel. Bár szavait nem értettem, a hanglejtésből kiderült számomra, hogy nem érzi jogosnak a büntetést. Kelletlenül hasalt fel, és miközben deresre húzták, végig lamentált. A pribék azonban nem sokat törődött ezzel, hamarosan kézbe vette a pálcát, és kezdetét vette a szolga büntetése. A hasaló férfi hófehér feneke hamarosan vörös hurkákkal gazdagodott, miközben ő derekasan kinyögdelte az ütéseket. A pribék olyan huszonötöt vágott rá, hogy alig bírt felkelni a deresről, miután megkapta a büntetést. Mégis hallatszott hangján a megkönnyebbülés, ahogy illendően köszönetet mondott a pribéknek, és fenekét tapogatva távozott megszégyenülése helyszínéről.

Kisvártatva egy másik pribék kopogott ajtómon. Ismertem már jól a regulát, hát számítottam érkezésére.

- Uraságodnak ma délután huszonöt botra kell felhasalnia a deresre – közölte, amikor beengedtem, és becsukódott mögötte az ajtó.

- Valóban – feleltem, felhagyva fenekem dörzsölgetésével.

- Kiválaszthatja, hol kívánja felvenni a büntetést. A cellák magányában, az udvaron a diófa alatt, vagy az urak számára rendszeresített deresszobában.

- Kijár nekem a deresszoba – feleltem.

- Tehát a deresszobában – bólintott. – Jó választás, uram! Kívánja-e megtekinteni a pálcákat és botokat, vagy a helyszínen óhajt választani közülük?

- Hány eszközről lenne szó?

- Úgy hiszem, négy vagy öt alkalmas eszköz is kínálkozik, hogy alaposan ellássuk vele uraságod baját.

- Kérem, hogy most hozzák fel a szobámba, és nyugodt körülmények között kiválaszthassam a megfelelőt – feleltem, ügyelve arra, ne remegjen a hangom.

Végtére is az én fenekemről van szó, egyáltalán nem mindegy, melyik botnak hasalok kínálom oda. Talán megkönnyíti a választást, hogy néhányhoz már volt szerencsém a múltban.

A pribék utasítást adott az ajtó előtt hagyott társának, aki kisvártatva visszatért öt, tiszteletet parancsoló pálcával, bottal.
- Méltóztasson megtekinteni az eszközöket! – rakta ki sorban az asztalra, és figyelő tekintetem láttán még megkérdezte. – Óhajtja, hogy én javasoljak közülük?

- Úgy látom, megbízható darabok – tétováztam, majd kinyújtottam a kezem az egyik pálca felé.

- Kívánja uraságod megkóstolni? – készségeskedett a pribék.

Végül is miért ne? – gondoltam, és rákönyököltem az asztalra. A pribék gondosan felhajtotta kabátom szárnyait, majd kisimította nadrágomat. Utána megsuhogtatta a pálcát a levegőben, majd csípős ütést mért rám. Meglepetten kaptam oda, és dörzsöltem meg az ütés helyét, miközben felemelkedtem az asztalról.

- Uhh, ez aztán meg tudna nyihogtatni a deresen! – pirultam el zavaromban.

- Meghiszem azt! – helyeselt buzgón a pribék. – Itt a következő, lesz szíves visszadőlni, hogy alávághassak.

- Kissé lejjebb, ha kérhetem! – dőltem vissza, és várakozón figyeltem, ahogy ügyesen megcsapta fenekemet. – Óóóóhhh – sóhajtottam, és ezúttal nem emelkedtem fel, hanem két kezemmel kaptam oda, megdörzsölni, arcomat pedig az asztalra tettem.

- Ugye, hogy sokat tud a kicsike? – büszkélkedett a pribék, miközben figyelte, hogy lihegve sóhajtozom.

- Emlékszem rá – fújtam egy nagyot. – Nemde ezzel vert el, amikor tavaly ilyentájt az udvaron hasaltam deresre?

- Uraságod úgy vinnyogott alatta, hogy a szolgák összesereglettek, mert ritkán hallottak uraságot ilyen keservesen megvinnyogni egy kis pálcázást.

- Ki is nevettek – pirultam el újra a kellemetlen emléktől. – Kérem, az a bot legyen a következő! – mutattam a mellettem sorakozó további három eszköz egyikére.

Az ébenfekete eszköz ismerősnek tűnt, és nyomban rá is ismertem ízére, amikor a pribék fenékbe kínált vele.

- Auhhhh – kaptam fel a fejemet. – Ezzel kaptam legutóbb!

- Uraságod legalább háromszor nyögött már ennek a botnak, legalábbis én ennyiszer csaptam meg méltóságos fenekét vele. Hogy a többi pribék hányszor, azt nem tudhatom, de igencsak sok katona nyögdelt már alatta.

- Tehát szolgákat nem vernek vele?

- Nem, ez kizárólag bakák fegyelmezésére szolgál.

- Úgy emlékszik háromszor is kiporolt vele? – tűnődtem, miközben két kézzel dörzsölgettem az ütés nyomát. – Akkor ez a bot már jól ismeri a nyögéseimet.

- Meghiszem azt. De ez a bot a jajgatását is ki tudja csalni bármelyik bakának – emelte fel a következőt, és megmutatta.

A bot valamivel világosabb színű volt, és hüvelykujja vastagságával vetekedett.

- Vajon én is jajgattam már neki? – kérdeztem, de szinte ki sem mondhattam, máris alámvágott vele. – Auhhhhh! Ez aztán a botütés! – szedtem össze méltóságom maradékát.

- Na látja, meglátja, elégedetten fog felkelni a deresről, ha ezzel kapja meg büntetését. Hiszen úgy ficánkolt alatta, mint egy szilaj csikó!

- Valóban? Nem is vettem észre, hogy így ráztam a fenekem. Ezért is nagyszerű találmány a deres – feleltem savanyú képpel, miközben tenyereimre támaszkodva kinyomtam magam, de fenekemet továbbra is az asztal szélére dőlve tartottam, hiszen várt még rám egy ütés.

- Okos ember volt, aki kitalálta – helyeselt a pribék. – Így könnyebb dolgunk van, hiszen a botozandó fenék tulajdonosa nem tud elfordulni, mindegyik ütésre egyformán kell odakínálnia a fenekét.

- Magam is így gondolom – vallottam be röstelkedve. – Néhány botütés után sokan így lehetnek ezzel. Menekülnének a következő ütéstől, pedig még korántsem fejeződött be a büntetés.

- Ritkán, de találkozom olyan bakákkal, akik jól tűrik, akiket talán úgy is el lehetne verni, hogy nincsenek deresre húzva. Egyszer talán kipróbálom, hogy csak lehasaltatom, de nem kötözöm le. Főleg az idősebb bakák között vannak ilyenek. Kényesek a fenekükre, hogy szépen sorakozzanak a hurkák, ezért igyekeznek odatartani a botnak, és jóleső nyögéssel nyugtázzák a kapott ütéseket.

- Szolgákat vagy katonákat jobb botozni? – kérdeztem, és visszadőltem az asztalra, hogy az utolsó botütést is kimérhesse a fenekemre.

A bot nem látszott valami félelmetesnek, világos fából készült, és közepes hosszúságával sem ébresztett bennem különösebb félelmet. Intettem, hogy készen állok, mire a pribék odaillesztette a helyre, ahová az ütést szánta fenekemen, majd minden különösebb teketória nélkül kimért egy alapos ütést. A hirtelen fájdalomtól elakadt a szavam, és ököllel sújtottam az asztalra. Amikor visszanyertem a hangom, káromkodva ugráltam, két kezemmel fenekemen.

- A nemjóját neki! Sok botnak bemutattak már, de ez elsőre kivívta a tiszteletemet! Hogy sajoghat ennyire, amikor alig lendítette meg? Bizony mondom, ha nem egy órája jártam volna latrinán, becsináltam volna.

- Ez egy különleges, irenderbergi bot – mosolygott büszkén a pribék, és megvárta, hogy lecsillapodjak. – Aki ezzel kap, az lerúgja a csillagokat is kínjában.

- Szándékosan hozatta fel, ugye? Mert tudta, hogy a többit már ismerem? – szegeztem rá vádlón a mutatóujjamat.

- Nyugodjék le az úr – csitított. – Honnan tudhattam volna, hogy még nem volt szerencséje a híres irenderbergi botok egyikéhez sem? Hiszen másutt és mások is botozták, oly sok éve katona, és jól ismeri ezeket a fegyelmező eszközöket.

- Elnézését kérem – csillapodtam le, szégyenkeztem kissé, hogy egy ilyen botosszolga, egy pribék előtt elvesztettem a fejem. – Valóban nem ismertem az arról a vidékről származó botokat, de ez az egy ütés elég ahhoz, hogy sohasem felejtsem el. – Azért az érdekelne, hogy milyen gyakran kerül használatba, és hogyan állják a férfiak, ha ez csattog a hátsó felükön?

- Ritkán használjuk, való igaz, uram – felelte megfontoltan a pribék. – Eddig egyetlen férfi volt, akinek módfelett ízlett, ő repetát is kért, miután kevesellette a huszonötöt vele.

- Nocsak – húztam össze szemöldökömet. – Való igaz, vagy pedig csak rá akar venni, hogy ezzel csapassam meg magam?

- Nem, uram, esküszöm Szent Baltazárra, hogy így volt! – emelte fel két ujját, másik kezét szívére téve a pribék. – Nem mondanám, ha nem magam vertem volna el.

- Ki volt az? Katona?

- Nem, hanem egy betyár az erdőből. Urunk rég vadászott rá, és amikor elfogta, parancsba adta, hogy ezzel verjük el mielőtt kiakolbólítja a várból. Megtettük.

- Meséljen – néztem rá rezzenetlen pillantással.

Kelletlenül folytatta.

- Az a betyár már a negyven évet is túlhaladta, és nem ijedt meg a derestől. Miközben meghasaltattuk, elmondta, hogy már sok úr húzatta deresre, és kifejezetten viszket a feneke már egy jó verésre. Megmutattuk neki a botot, de csak szorosabban markolta tőle a deres lábait. Visszafogottan nyögdelt, ahogy kapta az ütéseket, és amikor megkapta a huszonötöt, ő maga javasolta, hogy még ennyit vágjunk rá, mert úgy érzi, nem bűnhődött meg eléggé a bűneiért. Csak néztem, ahogy megfeszíti és elernyeszti elvert fenekét, és arra gondoltam, miért ne. Meg is mondtam neki, hogy örüljön, hogy ilyen alaposan elnáspángoljuk, mert ki tudja, mikor kap legközelebb ilyet. Ő is ezen a véleményen volt, és elismerően nyögött a botnak, többször is elnyögdelve, hogy végre most megkapja a magáét. Mikor leszámoltuk az ötvenet, kérte, hogy még kicsit hasalhasson a deresen, hogy erőre kapjon. Megitattuk, és ő méltatta a botot, amelyik ilyen jól megbüntette. Kérte, hogy újra mutassuk meg neki, és megcsókolta, amikor arca elé tartottuk. Az udvari felcser, akinek szóltunk, akkor érkezett éppen, és megnézte a hasaló férfi fenekét. Néhány hideg kúpot hozott, hogy ezek majd segítenek erőre kapni neki, és megmutatta neki is. Ő megkérdezte, hogy mik ezek, mire a felcser elmondta, hogy mind a hármat a fenekébe fogja dugni, jó mélyen, és ehhez a segítségét kérte. A betyár berzenkedett kissé, de maga is belátta, hogy erőre kell kapnia, így segített a felcsernek, ellazította a fenekét. Akkor láttam először ilyet. A felcser beillesztette a szétfeszített fenéklyukba a kúpot, és keményen rányomott, miközben a betyár szaporán lihegett, és igyekezett elnyelni a falatot. A felcser ezután megtörölgette egy gyolccsal az elvert feneket, majd megkérdezte, hogy készen áll-e a másodikra, mert sietnie kell, hiszen csak hidegen nyomhatóak be a kúpfalatkák. A betyár nagy levegőt vett, bólintott, ellazította a fenekét, hogy a felcser szét tudja feszíteni. A második kúpra szinte még csettintett is a nyelvével, hogy milyen finom. A harmadiknál annyira erőre kapott, hogy feltérdelt a deresen, előredőlt karjaira, és biztatta a felcsert, ugyan etesse meg a harmadikkal is, mert ki tudja, mikor jut ismét ilyen nyalánksághoz. A hirtelen nyomástól fennakadt a szeme, nyögött egy kiadósat, elhasalt ismét a deresen fenekében a felcser könyörtelen ujjával, majd új erőfeszítéssel ismét négykézlábra küzdötte magát, és könyökére támaszkodva visszanyomta fenekét, majd felsandítva a felcserre, alássan megköszönte a kúpokat. Ezután szinte büszkén kelt fel a deresről, és felrángatta bő nadrágját, és ahogy összekötözte a gatyamadzagot, még néhány keresetlen szóval megköszönte munkánkat, megígérve, hogy ha betér egy-egy csapszékbe, elmeséli, hogy nemcsak alaposan kiporolták fenekét, hanem hideg jutalomfalatokkal is toltak lyukába, ami számára megalázóbb volt, mint maga a botbüntetés, mégis felemelő érzés volt a felcser ujját visszanyomni. Ezután kétfelé törölte dús bajuszát, és elballagott.

- Tehát ezzel vágott alá ötvenet, és meg se kottyant neki? – nézegettem a botot, amelyik annyira meggyötörte fenekemet.

- Így volt, uram! – bizonykodott a pribék.

- Kemény férfi volt az a betyár, ha így viselte a botot és a kúpokat. Istenuccse, sosem szerettem, ha kúpoltak, de ha tényleg felerősíti és helyrehozza az embert, akkor magam is részesülni óhajtanék benne. Kérem, intézze el, hogy kapjak három kúpot, miután ezzel – kis hatásszünetet tartottam – ezzel a bottal kiméri rám a huszonötöt!

- Meglesz, uram! Meg lesz elégedve! – hajlongott ki a szobámból a pribék, karján a botokkal.

Délutánba hajlott az idő, amikor megérkezett az üzenet az úrtól, hogy szíveskedjek a deresszobába fáradni, mivel van egy kis dolgunk ott.

A deresszoba két emelettel volt lejjebb a szobámnál, és ha időm engedte, magam is szívesen tartózkodtam ott, megnézni a többi tiszt botozását. Utóbb a kantinban mindig megbeszéltük a veréseket, tanácsokat adtunk egymásnak, sőt ki is gúnyoltuk azt, aki nehezen bírta, ha bottal csókolták vörösre a fenekét. A deresszobában gyakorta tucatnyi kíváncsiskodó is várakozott arra, hogy végignézzék, társukat hogyan gyötri a bot.

Eléggé tartottam a mai büntetéstől, de mivel magam is helyeseltem, hogy urunk megcsapatást rendelt számomra, méltóságomon alulinak tartottam volna, hogy jól ismert bot vagy pálca nyögdeltessen. Ez a különleges bot igazi kihívás volt számomra.

Tucatnyian várakoztak már, amikor odaértem, és még érkeztek néhányan. A szoba szélein elhelyezett padokon ültek, és megjegyzéseket tettek rám, fogadásokat kötöttek, hogy fogom bírni a botot, miközben odalépkedtem, meglazítottam a nadrágomat, és végighasaltam a fekpadon. Két pribék azonnal a gondjaiba vett. Egyikük ölem alá igazította a kemény párnát, amely fenekem kidomborítását hivatott szolgálni, majd lehúzta fenekemről a nadrágot, csupasz hátsó felem így kényelmesen botozható helyzetet vett fel. Ezután ügyesen deresre húztak. Megkapaszkodtam a deres lábaiban, és éreztem, hogy a levegő jár fenekem vágatában.

Erről eszembe jutott hajdani gazdám, aki szoros csizmáját mindig úgy húzatta le velem, hogy háttal neki pucér fenékkel lehajoltam, térdeim közé emeltem és szorosan megfogtam csizmáját, ő pedig gondosan, nagy erővel a fenekem vágatába rúgott. Jó esetben már a második, harmadik rúgásra elrepültem, kezemben a lecibált csizmával. Bizony, a katonáskodást alulról kell kezdeni. Nem egy szétrúgott fenekű ifjú vált később bátor katonává.

Sokáig nem hagytak elmélkedni, mivel megérkezett urunk, aki szintén szerette megszemlélni, ha katonáit csapatta. Megkérdezte tőlem, hogy méltányolom-e, hogy botbüntetésre ítélt, mire felemeltem a fejem, és azt feleltem, hogy magamfajta bűnös katona igazán hálás lehet, ha ura parancsára meghasaltatják.

Ezután a pribék mellém lépett, felmutatta a botot, melyben többen felismerték a rettegett eszközt, ezt felhorkanásuk elárulta. Ilyenkor nem szégyelltem, hogy kövérebb a fenekem a kényelmes életmódtól, hiszen nagy fenéken több botütés fér el, ráadásul a pribékek is szívesebben botozzák. Éreztem, hogy felfelé mutató lőcsöm dörzsölődik a kemény párnán, és meglehetősen kemény. Ez elárulta nekem, hogy szégyentelenül kívánom a botot, és rendben lévőnek tartom, ha alaposan megcsapják mezítelen hátsó felemet.

A katonák felhagytak a bot méltatásával, és a fenekemre tettek megjegyzéseket, hogy meglehetősen nagynak tartják, épp ezért méltó a bot arra, hogy táncot járjon rajta. További fogadási tétek röpködtek a levegőben, hogy mennyire fogom állni a botot.

Urunk intésére elkezdődött botozásom. A különleges bot égetett és bőrömbe mart, hiába mutattak már be sok társának, igazi kihívás volt méltóságteljes nyögésekkel állni az ütéseket. A pribék felülről lefelé haladt, majd visszafelé, és elégedetten hallgatta, hogy nyögök a bottól. Hiába próbáltam arra gondolni, hogy milyen szép lesz a fenekem, milyen jó lesz tapogatni a hurkákat, egyre inkább keservessé vált nyögdelésem, és katonatársaim gúnyolódó megjegyzéseitől kísérve többször is hangosan jajgatva nyögdeltem ki a kapott ütést. Hiába voltam kemény katonatiszt, aki már sok botnak lehasalt, ez a bot valóban kivívta a tiszteletemet. Bár meglehetősen kívántam a botot, a deresen hasalva ez átváltozott kínlódássá, és hiába szerettem volna méltóságteljesen nyögdelni, jajgattam és nyihogtam, ahogy csattogott a bot terebélyes fenekemen. Végre a pribék leeresztette a botját, és közölte, hogy kész, kimérte rám a huszonötöt.

Urunk felemelkedett székéből, és egy lépést tett felém. Látva könnyes és vörös arcomat, kérdést intézett felém:

- Uraságod hogy érzi? Megfelelőnek találja a kapott ütleget?

- Uram, hálás vagyok, hogy méltóztatott megcsapatni. Olyan kiadós verést kaptam, hogy majd’ lerúgtam a csillagokat – ismertem el szégyenkezve.

- Nocsak, a kemény katona sír? – kérdezte gúnyosan, mert kioldozott kezemmel megtörölgettem szememet.

- Nem, uram, igen, uram – hebegtem. – Ez a bot annyira meggyötört, hogy nem tudtam uralkodni magamon – ismertem be.

- Legközelebb igyekezzék férfiasabban fogadni a büntetést! – pirongatott. – Ez a viselkedés nem méltó egy kemény katonához! Hány éve is szolgál alattam?

- Közel… húsz – szégyenkeztem, hiszen volt igazság a szavaiban.

- Hány alkalommal húzattam deresre uraságodat?

- Évi két-három alkalommal méltóztatott kiporoltatni a hátsómat – számoltam magamban. – Tehát negyven-hatvan alkalommal bizonyára.

- Mégis úgy viselkedik, mintha most mutatták volna be először neki. Pedig hallottam, hogy a szobájába rendelt néhány eszközt, és kóstolót is kapott kora délután.

- Igen, uram, megkóstoltam mindegyiket – ismertem be.

- Akkor hát tudhatta, hogy mire számíthat. Talán nem kapott megfelelő erősségű ütéseket kóstolóba? – hajolt közel arcomhoz.

- De igen, uram, a pribék alaposan kitett magáért. Úgy alámvágott minden alkalommal, ahogy annak rendje-módja.

- Mégsem sikerült felkészülnie a botozásra? Úgy viselkedett, mint egy anyámasszony katonája! Szégyellje magát!

- Igenis, uram! – pironkodtam a katonatársak nevetésétől kísérve.

- Most vegye be a kúpokat, és szedje össze magát! – intett, amikor meglátta a belépő felcsert. – Nem mutatkozhat előttem ilyen… - legyintett, és elhagyta a deresszobát.

Világéletemben feszélyezve éreztem magam a kúpoktól, és ezen nem segített a katonatársak kíváncsi tekintete sem. Nagyot lélegeztem, és a felcser ügyesen felnyomta az elsőt.

- Milyen? Nem túl hideg? – kérdezte, miközben tövig nyomta belém legdaliásabb ujját.

- Pont megfelelő – szusszantam, és felkészültem a másodikra.

- Nem szokták szeretni – nyomott újra a felcser.

- Aha – morrantam. – Elhiszem.

- Most térdeljen fel, és nyomja erősen a fenekét – utasított.

Megtettem, amit kért, és karjaimra támaszkodva négykézláb helyezkedtem a deresen hosszában. Beillesztette az utolsó kúpot, és erősen megnyomott. A felcser erős ember volt, és sikerült neki hasra nyomnia engem a deresen, de én sem voltam gyenge. Lassan, nyöszörögve felemeltem újra fenekemet, és visszanyomtam a kezdeti helyzetbe, miközben keményen nyomta belém ujját.

Katonatársaim megtapsoltak, és én büszkén emeltem fel a fejem. Amikor cuppanva búcsúzott fenéklyukamtól az úr, megnyaltam a számat, és közöltem a nézősereggel, hogy igen finom falatokban volt részem.

Aznap este a kantinban a katonatársak körbevettek, egymás után fizették az italokat, és érdeklődtek, hogy esett a botozás, merjék-e ők is megpróbálni a félelmetes botot, és milyen volt ott hasalni, és nyögni, miközben a pribék keményen botozott. Megdicsőültem ültem hurkás fenekemen, és az italok fogytával egyre bátrabban bocsátkoztam részletekbe.

Végül valamennyien ittunk urunk egészségére, és még éjfél előtt visszatértünk szálláshelyünkre.

Vége