Az első elfenekelés

Nem tagadom, mindig is izgatott az elfenekelés gondolata. Kamaszként gyakran megjelent a fantáziámban, hogy milyen lehet egy nőt elfenekelni? Talán nem csoda, hogy kedvence filmem a Sörgyári capriccio lett… Néha úgy éreztem, hátrányban vagyok emiatt, hiszen azon túlmenően, hogy ilyen vágyaim voltak (vannak) ráadásul engem nem is a vékonyabb, manöken alkatú lányok, hanem a teltebb, duci csajok vonzottak. Őrjítően szexinek tartottam (és tartom ma is) ha egy nőnek vaskos a combja, nagy a feneke és a melle. Számomra ez maga a paradicsom… Természetes, hogy ilyen alkatú lányokat kerestem. Sokáig csak álom volt, hogy találok olyat, aki minden szempontból megfelelő számomra (tehát azt is megengedi, hogy kiporoljam a hátsóját).
De ahogy a mondás tartja, ami késik, nem múlik. Javában a húszas éveimben jártam már, amikor megismerkedtem egy lánnyal. Nagyon jó volt a társaságában lenni, és az alkata is pont megfelelt nekem. Ahogy mondják: ágyban-asztalnál megértettük egymást.
Még az együtt járás időszakában történt, hogy épp ott voltam nála, a szobájában. Meztelenek voltunk mindketten, beszélgettünk, mikor a lány valamit mondott, mire megkérdeztem tőle, hogy nem fél-e attól, hogy ezért elfenekelem. Mire azt felelte, hogy nem, mert attól jobban szeretem, hogy ilyesmit megtegyek.
– Ez igaz! – mondtam – Tényleg nagyon szeretlek.
Ugyanakkor belém bújt az ördög is. Mintha súgta volna, hogy most kell lépned. Most megteheted. Én pedig hallgattam rá.
– És ha most azt kérném, hogy feküdj hasra, megtennéd? – kérdeztem.
Erre már nem szólt semmit, csak hasra fordult, kezeit összekulcsolta, és fejét oldalra fordítva ráhajtotta a karjára. Arckifejezése mintha azt tükrözte volna: itt vagyok, mire vársz?
Szívem a torkomban dobogott: úristen, itt van ez a lány, aki számomra a tökéletes nő, és csak arra vár, hogy elfenekeljem. Nem szabad megvárakoztatni!
Azzal melléfeküdtem, jobb karommal lefogtam a derekánál, bal kezemmel pedig rácsaptam a pucér hátsójára. Mivel nem volt mazo hajlamú, arra vigyáztam, hogy az ütés akkora legyen, hogy megérezze: ez nem simogatás, de ne is legyen túl nagy. Majd jöttek egymás után a csapások. Úgy a huszadik tájékán már kezdett szép rózsaszínre váltani a bőre az ütések helyén, de tovább folytattam. Végül az ötvenedik után abbahagytam, és felengedtem. Nem kelt még fel az ágyról, csak rám nézett és annyit kérdezett:
– Számoltad?
Kár lett volna tagadni.
– Igen – feleltem – Miért, te is?
Ő is igenlő választ adott.
– És mennyi volt? – kérdeztem.
– Ötven
Jó pár évig tartott a kapcsolatunk, és ezt követően rendszeresen elfenekeltem. Volt, hogy huszonötöt, volt hogy ötvenet kapott, de ezt átlagban hetente egyszer megkapta.