Kezdet 1.

Fél hat volt…
…Most kellene találkoznunk. Megbeszéltük, de nem mentem el. Hiába egyeztettünk hetekig, hiába az őrjítő vágy, most mégsem akarom. Illetve mégis, de nem. Nem! De! De mégsem…
Ugyanúgy remegek, mintha ott állnék előtted kiszolgáltatottan, sőt talán rosszabb, hiszen nem vagyok ott, pedig megígértem, saját magam korholom, hogy egy kis rohadék vagyok, egy igazi lúzer, egy senki! Cikáznak a gondolatok a fejemben, nem találom a helyem, fel s alá járok, most minden rossz. Egyszerre van nagyon hideg és döglesztő forróság, amikor már majdnem tárcsázom a számot, hogy bocsássanak meg, csak kések! Hosszan nézem a névjegyet, de nem merem megnyomni a zöld ikont a telefonom képernyőjén. Nincs nálam nyomorultabb ember – mint ember?! féreg! – most a Földön! Mert annak érzem magam, hiszen hazudtam s csalódást okoztam. Ráadásul nem csak másoknak, magamnak is, mert annyira, de annyira vártam a pillanatot, hogy vajon milyen lesz, milyen lehet?! Ekkor megcsörrent a telefont. Ő volt! – nem mertem felvenni, nem csörgött sokáig, de akkor az szinte örökké tartott. Önemésztő gondolataim közepette kapcsoltam ki a készüléket, mely mintegy jelezve a rossz döntést, kiesett a kezemből. Magamba roskadtam. Mintegy űzött vad, úgy ugrottam fel a kanapéról és fogalmam se volt, hogy hová, de útnak indultam úgy, ahogy voltam. Ahogy kiléptem az albérletből, mögöttem a huzat csukta be a biztonsági ajtót, és mivel nem volt nálam kulcs, a telefonom meg a nappaliban volt a földön kikapcsolva, csak még jobban összezavarodtam. A szobatársam csak a jövő hét végére jön vissza, én meg szinte egy szál semmiben álltam a lépcsőházban. Most kellene megnyugodnom, gondoltam és elindultam a közeli parkba. A nyári melegben senki nem törődött velem, hogy mezitláb sétálok egy rövidnadrágban és egy nyúlt-, kissé foltos pólóban. A forró aszfalt után szinte üdítő volt a park hűvöse a talpamnak, aztán leültem egy padra – gondolkodni.
Egy idősebb úr tartott keresztül a parkon, magam sem tudom miért, szinte vonzotta a tekintetem – talán volt is szemkontaktus –, de azonnal el is fordítottam a fejem, pont nem hiányzott egy beszélgetés, amikor megállt előttem és
- Vár valakit? – kérdezte, a világ legtermészetesebb módján.
- Én? – kérdeztem vissza, mintha legalább egy tucat másik ember lenne körülöttem.
- Igen, ön. – válaszolta és leült mellém. – Nem jött el?
- Nem, illetve igen. Illetve nem úgy… - hebegtem össze- vissza.
Volt valami megnyugtató a társaságában, szinte ahhoz hasonló, mint egy rég nem látott, de nagyon szeretett tanár. Esküdni mertem volna, hogy volt dolgunk egymással, olyan ismerős volt a hangja,
- Szóval, akkor mi van?! – kérdezte türelemmel.
- Hááát az őőő úgy volt, hogy őőő nekem most őőő nem itt kellene, illetve máshol… - motyogtam magam elé, kerülve a tekintetét. Mégis csak egy idegen…
- Ez így egy kicsit zagyva, de ha jól értem – vette át a szót – neked most találkoznod kellett volna valakivel, de nem mentél el. Jól mondom? – vágott közbe.
- Igen. – válaszoltam továbbra is szemlesütve, magam elé bámulva. Elképesztően röstelltem magam, a viselkedésem miatt. Bárcsak vissza lehetne csinálni!
Megváltozott a hang és szinte dermesztő ridegséggel ragadta meg a kezem az idegen, maga felé rántott, ahogy fordultam fel- illetve ránéztem és ekkor egy villám sújtott le az idegen felől.
- Te vagy az Sz_olga fiú?!
- Igen Uram – feleltem a legőszintébb természetességgel, annak ellenére, hogy minden eddiginél jobban össze voltam zavarodva. – Ön az a Mester?! – kérdeztem vissza…
- Ugye tudod, hogy most nagyon meg leszel büntetve?! – és ahogy felállt a padról, továbbra is szorítva a csuklómat magával rántott.
- Hová megyünk Uram?! – kérdeztem sírástól elcsukló hangon.
- Ahová nem értél oda, te kis köcsög! – változott még dermesztőbbé a hangja, közben a másik kezével a telefonját babrálta. A füléhez emelte és beleszólt – Szólj a többieknek, hogy előkerült ez a kis fasz, nemsokára érkezünk…
folyt.köv.