A gépírókisasszony és egyéb mesék ( SADIE BLACKEYES)

NEGYEDIK FEJEZET

Hogyan büntetik Angliában a gépírókisasszonyokat

Dolly boldog volt, úgy érezte, napról napra közelebb kerül álmai beteljesüléshez. Vidámság költözött a kis lakba, ahol nagynénjével lakott; munka után, estefelé a lányka nem fogyott ki Miss Fanny Dover jellemének, szépségének, jóságának, eleganciájának, egyszóval megannyi erényének lelkes magasztalásából.
- Ó, hogy örülök neki - mondogatta a jó nénike -, mindig tudtam, hogy találsz végül
magadnak egy jó állást. Meg is érdemled, de vigyázz, járjál mindenben a kedvében
ennek a nagyszerű hölgynek.
- Ebben biztos lehetsz, drága nénikém.

És valóban, amióta Dolly az amerikai lánynak dolgozott, megtett mindent, hogy kivívja elégedettségét, ami különben nem volt nehéz, hiszen a komoly lányka jól ismerte a mesterségét.

Időnként azonban mégiscsak el-elkövetett apró hibákat, ami igazán érthető.

Miss Fanny kedvesen megfenyegette az ujjával, s ezt mondta:
- Figyeljen, kedvesem, figyeljen, ha még egyszer elfelejti pirossal aláhúzni a címeket, meg fogom büntetni, mint egy figyelmetlen diáklányt.

És elnevette magát.

Dolly igazán nem ijedt meg, ő is nevetett, s attól fogva vonalzóval húzta alá a címeket, nagy buzgalmában kiöltve rózsaszínű nyelve hegyét.

Az első hónapban a gépírókisasszony munkája abból állt, hogy átírta a leveleket, s letisztázta a Fanny útinaplóját.

Fanny egy szép napon úgy ítélte meg, hogy Dolly már eléggé tisztában van a ház szokásaival, s bejelentette, hogy hozzákezdenek a nevezetes dolgozathoz, már ami a leánynevelő intézetekben alkalmazott testi fenyítéseket illeti.
- Látni fogja - jelentette ki Miss Fanny Dover -, hogyan nevelik a lányokat Amerikában. Szigorúbb fegyelmet tartanak, mint itt maguknál. Ezt levelek igazolják; a munkát azzal kezdjük, hogy rendezzük azokat a dokumentumokat, melyekre dolgozatomat alapozom. Sajnálom, hogy maga nem járul vallomásával, érdekes lett volna...
De elég a fecsegésből, diktálni fogok.

Boston, j. 24-én

Asszonyom!

A gépírókisasszony ujjai táncolni kezdtek a billentyűkön. Fanny, kezében a dokumentummal, folytatta, s a szeme sarkából figyelte, hogy a diktandó milyen hatással van az izgulékony, érzékeny lánykára.

Kérdésére, hogy milyen testi fenyítéseket alkalmaznak az iskolákban a lányokkal szemben, engedje meg, hogy elmondjak egy esetet, melynek hitelessége vitán fölül áll. A későbbiekben tanúvallomásokkal is szolgálhatok, ha tetszik, s ha szükség lesz rá. Van egy nagy lányom...

- Annyi idős, mint maga - vetette közbe Fanny, s Dollyra nézett.
Van egy nagy lányom, aki Mrs. D... intézetébe jár. Egy nap a lányom dúlt arccal, könnyes szemmel jött haza. Sürgetésemre az alábbiakat mondta el. Valami jelentéktelen okból, ami persze büntetést érdemel, a tanárnő az egész osztály, vele egykorú lányok előtt megvesszőzte. Megdöbbentett, hogy így büntetnek egy nagylányt, s a részletekrőlfaggattam. Szoknyán, netán nadrágon keresztül vesszőzték meg? A valóság fölülmúlt minden képzeletet. A tanárnő a térdére fektette, fölhajtotta a szoknyáját, széthúzta a nadrágja hasítékát, úgyhogy egészen kilátszott a meztelen tompora, és nyírfavesszővel virgácsolta meg a büntetésre szánt, húsos fertályt. A lányom meg is mutatta a nyírfavessző dúlását. Szegény kis teste dagadt volt, tele hurkákkal; fara félgömbjein karcolások mutatták, hogy a vére is ki serkent. Az a véleményem, hogy az alapos elfenekelés egy felnőtt lánynak sem árthat meg. Na de kell-e ehhez vessző; szükséges-e arra kényszeríteni egy kisasszonyt, hogy a veréshez meztelenítse le részben az alfelét; ennek nincs jelentősége egy kislánynál, ám mélyen sérti egy nagylány szemérmét! Fogadja, asszonyom...

Dolly a levél legépelése közben lassacskán olyan piros lett, mint a bazsarózsa. A jelenet, amit akarva, nem akarva elképzelt, őszinte felháborodással töltötte el. Ügyes ujjai egyre bizonytalanabbul verték a gépet.

Fanny hátradőlt a fotelban, s élvezettel ízlelgette a látványt; kéjes öröm járta át a lányka érzékeny arcocskáján híven tükröződő belső zavarodottságtól.
- Adja ide a másolatot, el akarom olvasni.

Dolly reszketve, fülig pirulva nyújtotta át a papírlapot.


- Ejnye! Hát ez meg! - kiáltott fel olvasás közben.
Aztán Dollyra nézett, s összevonta a szemöldökét.
- Ma nagyon figyelmetlen, drágaságom, s ha így folytatja, nem jutunk előre. Hogy írják azt a szót, hogy tompor?! Tudja egyáltalán, hogy mi az, hogy tompor... válaszoljon!
- Ó, kisasszony... ez... illetlen.
- Illetlen? Nevetnem kell. Magának is van tompora, mint mindenkinek, s mivel szépen gömbölyödik, mintha vesszőre teremtették volna, nekem kedvem is volna megvesszőzni, mert ez az összecsapott munka büntetést érdemel. Úgy bizony, örömmel elverném a tomporát, hogy egyszer s mindenkorra megtanulja, mi is az, hogy tompor. Emlékezni fog erre a szóra, ha majd így beszél magában: „Jól megvesszőzték a tomporomat; Miss Fanny alaposan megtáncoltatta a tomporomat."

Szegény lányka arca festő ecsetjére kívánkozott eme dörgedelem közben. Nagyobb hatást az sem tehetett volna, ha a sátán személyesen jelenik meg egy fiatal apácának.

Ájtatos, puritán neveltetése kelt ki a szóloklat ellen. Azzal, hogy az amerikai hölgy szántszándékkal többször is kimondott egy bizonyos szót, ami Dollyt a zavar mélységes örvényébe vetette, tüzes vasat forgatott meg emberi méltóságában, ha szabad így mondanunk.

A minden kétséget kizáró, aprólékos gonddal leírt büntetés, amit egy vele egykorú lányra mértek, mélyen sértette Gray kisasszony emberi méltóságát és szemérmességét.

Lelki szemeivel látta magát, amint ő is a szégyenteljes pozícióba görbed. Ezért történhetett, hogy amikor Miss Fanny Dover csengő, dallamos hangon azt mondta: ..Meggondoltam a dolgot, Gray kisasszony. Maga megbocsáthatatlan hibát követett el. Mivel én a mamája vagyok, alaposan el fogom verni a fenekét, egy jó kis verés a popójára rendet fog csinálni a fejében, biztos vagyok benne", a lány felpattant ültéből; sápadt arcán felháborodás és megvetés tükröződött.

De torkán akadt a szó. Csak egy „óh!" szakadt ki előle tiltakozásképpen, ami csöppet sem zavarta a fiatal amerikai lányt, aki kéjesen ízlelgette áldozata viselkedését.
- De igen, de igen, s utána még meg is fogja köszönni.
- Kisasszony - hebegett Dolly -, bizonyára megérti, hogy az elhangzottak után egy pillanatig sem maradhatok ebben a házban.
- Mit mond?! Elment az esze? Meg fogom magát vesszőzni, pontosabban, el fogom fenekelni, s maga nem fog elmenni, higgye el. Amerikában így büntetik a figyelmetlen gépírókisasszonyokat, s a gépírókisasszonyok nem hagyják ott, ripsz-ropsz, az állásukat, ha elfenekelik őket egy kicsit... Gyerünk, aranyoskám, emelje fel a szoknyáját, lebbentse föl a fátylat a kimondhatatlanjáról, s emelje magasba kis kerek holdját.
- Istenem... Istenem! -jajongott Dolly.

Aztán kitört belőle a zokogás.
- Engedjen elmenni... hagyjon, haza aharok menni a drága nénikémhez; el fogok mondani neki mindent.
- Maga nem fog hazamenni a nagynénjéhez, s nem fog elmondani semmit, ami kettőnk közt történni fog. Miért vallana meg egy megalázó dolgot? El tudja képzelni, amint elbeszéli, hogy a munkaadója felhajtana a szoknyáját, lehúzta a bugyiját, hogy eltángálja a meztelen fenekét...? Nehéz ezt elmondani. Ezért jobb, ha az egész kettőnk között marad. Hogy egészen biztosan meg fogom vesszőzni, annak két oka van. Az első, hogy sokkal erősebb vagyok, mint maga, s erővel is a térdemre tudom fektetni. A második nem kevésbé érdekes a maga számára. Ha nem engedi meg, hogy azt csináljak magával, ami nekem tetszik, ki fogom tenni magukat az utcára, lévén hogy az enyém az az ingatlan, melyben maga és a nagynénje lakik... ehhez mit szól?
- Ó, miss, irgalom, ne tegye ezt velem, miss - rimánkodott Dolly -, engedelmes
leszek... csak ezt ne, irgalmazzon egy szegény lánynak, aki ugyanolyan jó nevelést kapott, mint maga.
- Az nem zárja ki, hogy megvesszőzzék - válaszolta Fanny. - Úgyhogy követelem,
tolja le a bugyiját, különben... beváltom a fenyegetésemet. Gondolja meg.

Gondolkodni! A szerencsétlen, összetört, zokogó gyermek már azt sem tudta, mit gondol. Mintha forgószél ragadná fel. A parkett mintha megnyílt volna a lába alatt. Két dolog közt választhatott: vagy beváltják az aljas fenyegetést, vagy elszenvedi a megalázó büntetést. A kis lakot nem hagyhatja el... nem, nem, ez képtelenség! Az életét is habozás nélkül odaadná, de annak még a gondolatát sem tudta elviselni, hogy azt kívánják tőle, meztelenítse le gömbölyded testének legilletlenebb fertályát.
- Rajta, miss, gyorsabban - ripakodott rá az amerikai lány, s elővett egy korbácsot.
- Kisasszony!
- Le a bugyival!
- Irgalom!
- Öt percet adok, ha addig nincs meg, felhívom az ügynökömet, és kiadom az utasitást

Az éles hang a kis aranyos szívét hasogatta

Felhúzta egy kicsit a csípőhöz simuló szoknyát; mozdulatában az ösztönös, naiv egedelmesség bujkált.

Fekete selyemharisnyába bújtatott, elragadó lábikra, formás, gömbölyű térd vált láthatóvá.
- Magasabbra... és gyorsabban.

Dolly imádnivalóan kecses mozdulattal elfordította az arcát, s magasra emelte a szoknyáját; a bugyi előtűnt.
- Ostoba liba! - kiáltott fel Miss Fanny, látván, hogy az ifjú hölgy képtelen rászánni
magát, hogy leoldja utolsó ruhadarabját. - így sohasem érünk a végére.

A fiatal amerikai lány gyors kézzel kitapogatta deréktájon a nadrágot tartó pertlit, s megoldotta; a könnyű holmi aláhullt, hólepelbe burkolva a megsemmisülő Dolly apró lábát.
- Feküdjön arra a székre... mozgás... mozgás...

Fanny lefogta a törékeny nyakat, s szemügyre vette áldozatát; Dolly immár teljesen elernyedt, nem tanúsított ellenállást, mintha elalélt volna. Hagyta, tegyenek vele, ami tetszik; inkább ráejtette, mintsem ráfektette a hasát a szék párnájára; lába a földet érte. keze a szék keresztrúdját markolta.

Szinte nem is érezte, amikor Fanny felhajtotta a szoknyáját a hátára; akkor sem kapálódzott, amikor a lány megkötözte kezét, lábát, kiszolgáltatván őt kényre-kegyre. Mintha elillant volna belőle az élet, szeme kimeredt a borzalomtól és a felháborodástól, résnyire nyíló, bíborpiros szája roppant érzelmi zavarodottságról árulkodott.

Fanny Dovernak a kéjes gyönyörűségtől fejébe szállt a vér. Felhajtotta Dolly ingét, lemeztelenítve a legédesebb popot, amit ember csak álmodhat. A rózsa halovány színét az ing nyers fehérje és a szoknya fekete háttere foglalta keretbe.

Az ifjú amerikai hölgy műértő szemmel nézte az ékszert, a rózsaszínű leánypopót, s elragadtatását csak fokozta, hogy Dolly fara két egyenlő részre hasadt alma alakjában domborodott fel, s hajolt szűzi szemérmetlenséggel az orsó alakú combok és a fekete tokba bújtatott lábikrák fölé.

Amikor Dolly megérezte a friss levegő érintését az alsó arcán, elnyújtott jajszót hallatott, behunyta a szemét, és elernyesztette a testét. Egymáshoz szorított térdei össze-összeverődtek, bársonyos bőrén szétáradt az, amit a nép egyszerű nyelvén libabőrnek hívunk.

Fanny Dover, amikor elmerült az ostorozás vagy ahogy ő nevezte, a fennekölt művészet érdekességeinek a kutatásában, gyakran látott és tanulmányozott asszonyi ülepeket, s ezek közt némelyek finom vonalzata megérdemelte volna, hogy ércbe öntsék, vagy, mint a tizenötödik században, magasztaló ódát zengjenek róla. Ám ezek közül egyetlen hátsó arc sem versenyezhetett Dolly kecses fenekével. Az elragadón kamaszos popsi nem volt sem túl húsos, sem túl keszeg, asszonyosan telt, puha hajlataiban megrögzült valami zsenge, fehér, enni való báj. A látomásban a megszentségtelenítés csúcsosodott ki, s ez igazán kedvére szolgált az erős érzésekre vadászó ifjú hölgynek. Olyasmi tárult fel Miss Dover szeme előtt, amit még senki sem látott. A felismerés heves érzésre ragadtatta, miközben műértő módján gyönyörködött a felhajtott szoknya és alsószoknya bizarr látványában, a szűziesen tiszta asszonyi gömbölyűiét misztériumában.

Fanny érzései annyit sem tartottak, ameddig leírja őket az ember, a bájos Dolly pedig még össze sem tudta húzni a fenekét, amikor az erős kézzel meglendített korbácsszíjak belemartak a húsába, vagy tíz rózsaszínű csíkot húzva bársonyos, tejszerű bőrén.
Dollyt tejben-vajban fürösztötték. El sem tudta volna képzelni, milyen az, ha az embernek istenigazából megvesszőzik a fenekét. Felsikoltott, megpróbált kiszabadulni, de már le is sújtott rá a második ütés; szinte megfulladt tőle, lévén hogy épp abban a pillanatban készült kiszakadni belőle az újabb kétségbeesett sikoly.

Az ütések előbb lassan követték egy-i. aztán felgyorsultak. A kilencágú korbács ütemesen lendült fel és csapott le a mártíriumot szenvedő leánypopsira, égőpirosra színezte, égette, hasogatta; és nem menekülés a tűzözön elől.

Dolly azt sem tudta, fiú-e vagy lány, nem tudta. mit tesz, hol van, mit akarnak tőle. A kín elsöpört minden más érzést, feneke immár szemérmetlen táncot járt, félgömbjei hol szétnyíltak, hol összecsukódtak, aszerint, hogy mikor csapott le rájuk a korbács.

Amikor a szíjjak belecsíptek a pirosra gyulladt bőrbe, a fenék teliholdja annyira megfeszült, hogy szinte eltűnt benne a választóvonal; amikor a Fanny karja magasba lendült, az ülep kinyílt, mint mesebeli virág, megmutatván rejtélyes bibeszálát.
- Maga ostoba! - kiáltotta Fanny, miközben egy pillanatra sem hagyta abba Dolly
fenekének a vesszőzését. - Most majd megtanulja, hogyan írják azt a szót, hogy tompor. Itt van a tompora, érzi?! Még egyet! És még egyet neki! De szépen járja! Ha csak egyetlen pillanatig láthatná a tükörben, helyben meghalna szégyenében... Engedelmeskedni fog vagy...

Miközben Fanny beszélt, teljes erőből korbácsolta Dolly fenekét. A fájdalommal szemben semmibe foszlik a legnemesebb ellenállás is. A büszke Dolly a szó szoros értelmében üvöltött; de üvölthetett, hiszen Miss Dover dolgozószobája vastagon ki volt párnázva.

Dolly ordítása zene volt a kegyetlen szépség füleinek; újabb és újabb érintetlen fertályt vett célba, mintha csak azt akarná, hogy az imént még oly fehér far dús, bíborpiros bazsarózsává változzék, pikáns ellentétben a makulátlan combok elegáns orsóival.

Az amerikai lány azonban tisztában volt vele, hogy első fenyítésről lévén szó, nem feszítheti túl a húrt, ha Dollyból óhajainak megfelelő passzív elszenvedőt akar faragni, úgyhogy letette a korbácsot, s kimondhatatlan kéjjel megszemlélte művét, vagyis a kétrét hajló, dagadt hátsófelét magasra tartó szegeny Dollyt.
- Na. kisasszony, ennyi elég volt mára. Egészen jól meg van vesszőzve, a feneke Olyan piros, mint a majomé. Eloldom, s maga meg fogja nézni magát az állótükörben.

Miss Fanny nevetve elvagdosta a Dollyt fogságban tartó köteleket, megragadta a lányt a vállánál, és talpra állította.
- Menjen, nézze meg magát a tükörben.
- Ó, kisasszony, ó! - zokogott Dolly.
- Vagy engedelmeskedik, vagy most mindjárt másodszor is megvesszőzöm a fenekét; de ez csípősebb lesz, mint az első.
- Ne, ne, megyek már... megyek.

Dolly bugyija a bokájára tekeredett, s akadályozta a járásban, úgyhogy odatipegett a tükörhöz. Fenekét a tükörnek fordította, felemelte szoknyáit és az ingét, s fejét hátracsavarva szemügyre vette vörös holdgömbjét; a hetyke vörösség csúfondáros derűt és kicsattanó egészséget kölcsönzött domborodó hátsó felének.
- El fogja mondani a nagynénjének? - csapott le Fanny.
- Ó, nem, kisasszony.
- Fáj?
- Úgy ég, mint a tűz!
- Nagyon helyes. Üljön csak vissza a helyére... ne húzza fel a bugyiját... Oda... emelje fel a szoknyáját... úgy ni, üljön a pucér fenekére. Helyes... Érzi a bőrpárna hűvösséget...? És most levelet fogok diktálni.

Folyt, köv.