A Gépírókisasszony és egyéb mesék - 1.fejezet (Sadie Blackeyes)

Szomorú helyzet - reménysugár

A világ és Blackfriars legeldugottabb zugában, London egyik külvárosában van egy kis házikó; bájos falusi lakok és normandiai házak stílusában épült. A kis ház kétemeletes. Utcára néző homlokzatát csöpp kert ékesíti, benne muskátli, rezeda, jácint és tulipán. A kapu két oldalán lila akác omlik alá. A takaros, tiszta és minden jel szerint a luxust hírből sem ismerő ház valamiféle tisztességet áraszt magából. A fogadószoba és a konyha ablakait fehér, piros kockás függöny díszíti, az ablaktáblákat viszont friss zöldre festették, a fa-keret gerendái újak. Egy szó, mint száz, takaros kis ház, puha fészek; valósággal kínálja magát, hogy beleképzeljük a képes családi albumok fiatal házaspárját és lármás kisgyermekét, aki hol versenyt nevetgél egy paprikajancsival, hol maga a megtestesült kétségbeesés, lévén hogy türelmetlen anyukája jól elfenekelte. Megnyikordul az ajtó, feketébe öltözött, blúzán aranyláncot viselő idős hölgy lép ki az előkertbe. Szép, kedves arc; az élet megpróbáltatásai mély árkokat vontak az orra két oldalán, szemében az a fajta lemondó kifejezés, ami sohasem tűnik el azoknak a szembogarából, akiket legyőzött az élet. A derék hölgy átmegy a kerten, résnyire nyitja az utcai kaput, s figyelmesen kiles előbb jobbra, aztán balra. Nyilván vár valakit. Az utcán egy csíkos mellényes, lábszárvédős istállófiú lovakat vezet az itatóhoz. Hatalmas termetű rendőr mereng a fal árnyékában. A napsütésben galambok totyognak egy halom lócitrom körül, fejük olyanképpen rezeg, mint fölöttébb tiszteletre méltó uraké. Miután az öreg hölgy megnézte az utca mindkét felét, úgy dönt, hogy visszavonul. Ebben a pillanatban fiatal lány alakja tűnik fel a sarkon. Csinosan öltözködő, elragadóan szép, ifjú szőkeség; friss arcocska, cseresznyepiros száj, hosszú metszésű, szelíd, kék szem, finom orrocska, egyszóval valóságos ékkő. Egyszerű szabású, tengerkék kosztümöt visel. Jóllehet, keble és csípője elragadóan gömbölyű, alakja mégis sudár, elegáns; járása kecses. Igazán óvatlanok az olyan szülők, akik engednek szabadon járni-kelni a hatalmas London utcáin egy ilyen aranyos kislányt, aki arra termett, hogy felfalják a friss zsákmányra éhes, a külső kerületekben szegény és védtelen szép lányokra leselkedő farkasok.
A lányka odamegy a kertes házacska kapujához, és becsönget; az idős hölgy ajtót nyit neki.
- Soká elmaradtál, Dolly!
- De nénikém, el kellett mennem a Piccadillyig, s nem volt pénzem buszra. Találkoztam Mrs. Cramppel... Hú, de fáradt vagyok! Elmondok mindent, csak leteszem a kalapomat.
Beszéd közben Dolly bement a fogadószobába; a holland tisztaságú helyiségben bőrtámlájú székek álltak, a falon, a tálaló körül ódon csempeborítás, a nagy falióra sárgaréz ingája ütemes lengésekkel mérte az időt. Dolly levette fekete bársonykalapját, letette az asztalra, s leült a nénikéjével szemben, aki az odaadó és gyöngéd lények szerető pillantásával nézte; szeme nedvesen csillogott. Imádta a fiatal, szinte még gyereklányt. Dolly apja és anyja Indiában halt meg pestisjárványban. Apja az afganisztáni seregben szolgált mint tiszt. Az ötesztendős árvát, Dolly Grayt, Gray kapitány nővére, a család egyetlen életben maradó tagja vette magához.
Az anyás természetű, finom érzésű vénkisasszony valósággal bolondult a kisbabákért, aminek az volt a magyarázata, hogy valamikor boldogtalan szerelemre lobbant egy anglikán lelkész iránt, akivel azonban a család nyomására kénytelen volt szakítani, s neki így nem lehetett gyermeke.
Úgy szerette tehát a kis Dolly Grayt, mintha a saját gyermeke volna, szerény jövedelmét arra áldozta, hogy kiváló gyakorlatias nevelésben részesítse a gyermeket, majd ifjú hölgyet; gyakorlatias nevelésben, hiszen az idős hölgy mindenekelőtt angol volt. így történt, hogy Miss Dolly felnövekedvén olyan elragadóan tökéletes kis háziasszonnyá vált, amilyenről az ember csak álmodhat. Beszélt franciául, ragyogóan tudott gépen írni, s olyan jól zongorázott, hogy leckéket adhatott, és bevezethette a kezdőket e művészetbe. Említettük már, hogy Dolly olyan szép volt, mint a szerelem? A nagynénikéje tudta ezt, s titkon arról álmodozott, egy napon eljön a mesebeli herceg, hogy megkérje az unokahúga kezét, és oltárhoz vezesse. Remélte, hogy a lány ily módon kiemelkedik abból a sanyarú helyzetből, melyben vergődtek, a pénzhiány ugyanis egyre érezhetőbbé vált a kis lakban. Egy végső csapás tette válságossá a pénzszűkét. Gray kisasszony egy hírhedt üzletember tanácsára tőkét fektetett be valami gyarmati vállalkozásba, ami csakhamar csődbe ment. Beköszöntött a nyomor. A derék hölgy jövedelme, ami mindössze néhány fontra apadt, épp csak annak a háznak a bérleti díját fedezte, melyben már harminc éve lakott. Dolly bátran felajánlotta, hogy dolgozni fog. Szükség is volt rá. Próbálkozott ezzel, próbálkozott azzal, végül sikerült elszegődnie francia nyelvtanárnak és zongoratanárnak.
Bár általában nagyon meg voltak elégedve munkájával és neveltetésével, túlságosan fiatalnak tartották, hogysem kellő tekintélye legyen tanítványaival szemben. Nemrégiben talált egy kitűnő tanítónői helyet a City egyik nagykereskedőjénél. Elment bemutatkozni. A kövér, vérmes férfiú az irodájában fogadta, rávigyorodott, és minden teketória nélkül ezt mondta:
- Nem felel meg, kisasszony, sajnálom, hogy idefárasztottam.
- De uram - erősködött Dolly -, biztosíthatom, hogy tökéletesen beszélek franciául.
- Nem kételkedem benne, kisasszony, a tanítványai azonban szinte egykorúak magával. Két lányom van, az egyik olyanforma, mint maga, a kisebbik pedig szörnyen lusta. A nevelőnőjüktől elvárom, hogy büntetésképpen testi fenyítést alkalmazzon, maga azonban, úgy látom, nem volna képes erélyes vesszőzéssel megfékezni tanítványait, akik olyan erősek, mint maga. Dolly fülig pirult, s hebegve kért elnézést a zavarásért. Már az utcán volt, de fülének pírja, ami zavaráról árulkodott, még mindig nem oszlott el. Testi fenyítés! Ez őrület! Dolly jól tudta, hogy mit értenek ezen Angliában, neki azonban még sohasem volt része ilyesmiben; efféle látványosságon sem vett részt sohasem; már a puszta gondolat is mélyen sértette szemérmét. Kétségbeesve tért haza, a nagynénjének nem mondott semmit. De mégiscsak ki kellett zökkenni ebből a kerékvágásból, a szegény kislány tehát nap mint nap fölkerekedett, hogy - okleveleivel és túl nagy szépségével - valami állást kerítsen magának. Ma délután tehát a fogadószobában van, nagy nénikéj ével kettesben. Előzőleg egy hölgynél, egy fiatal özvegynél járt; a kapitány özvegyénél, aki ismerte az ő apját Lahoréból; a hölgynek van egy bájos, tízéves kislánya, és felajánlotta Dollynak, hogy hetente kétszer tartson francia nyelv¬leckét a lánykának. íme hát, találkozhatunk újra Crampné-val; itt jegyezzük meg, hogy szép, huszonnyolc éves hölgy, erkölcse pedig fölöttébb különös. Dolly azonban mindmáig nem ismerte őt. Csak tanítványát, a kis Kateet ismerte, aki, mint afféle gyermek, pajkos, lusta és alattomos teremtés.
- Úgyhogy, édes nénikém - mesélte Dolly dallamos hangon -, Crampnénál voltam, s franciaórát adtam Katenek. Zárójelben jegyzem meg, hogy több ilyen tanítványt nem kívánnék magamnak. Gonosz és szófogadatlan. Pedig azt mondják, hogy az anyja szigorú hozzá; de... de a lecke végén Crampné odajött és gratulált. Azt mondta, hogy talált nekem egy gépírókisasszonyi állást egy amerikai hölgynél, aki újságokba ír. Édes nénikém, mindig is ilyen állásra vágytam! Szívesebben dolgozom annál a hölgynél, mint egy kereskedelmi társaságnál, ahol naphosszat unatkozhat az ember az ügynökök és irodisták közt. Úgy szeretném, ha sikerülne Crampné terve! A hely jónak látszik, a többi már magától megy! Hát ezért jöttem ilyen későn. Nem hiába mondják, hogy összeköttetések és újra csak összeköttetések! Hogy röpülhetnék ki a fészekből, mint mondod, ha nem ismerek senkit?!
-Igazad van, kislányom... de biztos éhes vagy.
A két nő asztalt terít, és hozzálát szerény estebédjéhez.
Ó, Istenem! - gondolta Dolly, az oldalast ropogtatva. - 0, ha sikerülne Crampné terve... a gépírókisasszonyi állás akár öt fontot is hozhat havonta.

Folyt, köv.