Fenekelés kronológiája (1) Dombi

Jó tíz évvel ezelőtt kezdődött nálam, hogy izgatni kezdett a fiúknak a fenekelése. Addig is természetesen, ha a szeánsz/játék közben a subom elkövetett valamit, ami büntetést igényelt, kapott a fenekére kézzel, vagy mással párat, de nem ez volt a fő.
Az akkori subom, aki fiatal, alig múlt húsz éves, alacsony testmagasságú (155 cm magas) és mellé alig 54 kg súlyú, de izmos srác volt, lassan mozgott aznap, vonakodva teljesítette a parancsaimat és még ráadásul néha grimaszolt is, így szükségessé vált a megbüntetése. Magam elé parancsoltam, lerántottam róla a sportnadrágját s kis terpeszbe állíttattam, kissé előre dőlve fogattam meg vele az előtte álló fém szék támláját és úgy kapott a pucér fenekére párat a kezemmel, tenyeremmel.
Nem köszönte meg, hanem kihívóan megjegyezte: - Csak ilyen kicsit tud ütni? Ez semmi!
Így hát kapott még jó párat gyors egymásutánban a fokhagyma-gerezd alakú, feszes, domborodó zsemléire felváltva, de ő csak cukkolt tovább: - Nincs ereje Uram? Vagy máris elfáradt ettől a pár ütéstől? Ez nekem meg sem kottyan! – jelentette ki fennhéjázóan.
Feldühödtem s onnantól kezdve még nagyobbakat és erősebbeket ütöttem, de a zsemléi alig lettek vörösebbek az addigi rózsaszínnél. Viszont feltűnt, ami addig még nem, hogy a farka szinte alig merevedik a csapásaim közben, de a lelógó, nagy zacsijaiban lévő, nem kis golyói, fel- felcsapódnak – érdekes hangok kíséretében – a hasfalának.
Ő ezen nem, de én igen felizgultam. Ez meg is látszott, hiszen majdnem kiszúrta a sportgatyámat elől. Észre is vette, s nem hagyta ki, hogy meg ne jegyezze szemtelenül:
- Nocsak, nocsak. A Mester úrnak, vagy inkább az „ékszerének” ez már tetszik. , míg nekem még mindig csak simogatásnak tűnik, amit kapok, még mindig, Öntől, Uram!
Több sem kellett, ezért felkaptam és kihúztam a farmerjában lévő, széles bőrövet és azt összefogva a csatnál fogva, kezdtem azzal csapkodni a fenekét. Ez már hangosan szólt, elnyomta a hasának csapódó golyói hangját is, de a kis pimasz subom még mindig csak nevetett és cukkolt tovább: - Ez még mindig semmi, bakfitty!  Ha talán másképpen fogná azt a derékszíjamat, másik végét használva ütne, akkor talán „érezném” is az azzal kapottakat. – hencegett mosolyogva.
Ez már sok(k) volt, nekem. Kirohantam a szobából a konyhában térdepelve várakozó – a subommal együtt érkezett, másik subhoz, aki a bent lévőhöz képest majd egy fejjel magasabb, s jó pár kilógrammal súlyosabb volt, talán idősebb is, s ráadásul mikor felállítottam s ott állt előttem már pucéran a konyha közepén, azt is láttam, hogy sokkal nagyobb a „bokra” a farka körül s az egész testszőrzete enyhén vörös színben játszik/látszik. (Kicsit megijedt tőlem, ahogyan meglátott feldühödve berohanni a konyhába, de hamar megnyugodott, mikor kiderült számára, hogy nem reá vagyok dühös.) – Mondd, a másik sub mindig ilyen flegma? Tényleg jól bírja a verést, a fenekelést? Vagy, mi hat rá különösen? Te csak tudod! – hadartam a kérdéseimet neki.
A srác rám nézett és lassan azt felelte: - Uram! Húzd ki a farmerjában lévő derékszíját, az jó széles, de ne azzal verd el, hanem a végén lévő csattal adj neki. De előtte még egy gumival fogd a szíjhoz a csatot és „állítsd fel” a középén lévőt. Őt pedig hasaltasd az ágyra, ami előtt térdepeljen széttett lábakkal, s üsd, ne sajnáld, folyamatosan, attól majd meghunyászkodik.  - adott tanácsot a konyhában lévő sub.
- De hiszen, akkor… akár a fenekébe is szúrhat a csat közepe, vagy máshova is.  - szóltam elképedve, a subra nézve.
Az helyeselt: - Igen, így van, Uram. Azt szereti, mert ő mazoista, nem kicsit, nagyon is az!- erősítette meg, komolyan a konyhai sub.
Ez nekem sok volt, így ráparancsoltam, hogy jöjjön be s tegye meg ő, amit ez előbb nekem tanácsolt.
Így is lett. Mikor beléptünk együtt, s a benti sub meglátta a másik subot mögöttem, elsápadt, mert rájött mi fog következni, ezért rákiáltott: - Ne merd megtenni!
A most belépett sub csak flegmán vállat vont s ennyit mondott: - Itt nem Te parancsolsz! Te tűrsz!  Mert megkapod, amit talán nem is akartál, de ezt sikerült a makacsságoddal elérned, előhívnod.
Majd rászólt, hogy álljon fel kis terpeszben. Mikor az megtette, igaz vonakodva, s ezért kapott is egy taslit a nagyobb subtól, már látszott, hogy még csak félig merev a farka. Ezért rászólt, utasította: - Állítsd csak fel teljesen merevre a farkadat, pár húzással!
Megvárta, míg sikerült s már állt, mereven előre a farka, mikor rákiáltott: Hasalj csak oda az ágyra, de előtte széttett lábakkal elé térdelsz! „Beakasztod a merev farkadat az ágyba! Most megkapod, ahogyan szereted. – hallottam s megvárta, míg a másik teljesíti a parancsát.
Közben nekem meg azt mondta: - Uram, tegyen rá golyós pecket, hogy ne tudjon hangosan ordítani, mert fog!
Majd fel is vette a derékszíjat a földről, elvégezte a szükséges „átalakítását” s lecsapott azzal az ágyra dőlt sub még rózsaszínű, fokhagyma-gerezd alakú zsemléire, majd pár ütés után már a lábai közé talált, mire hatalmas ordítás lett volna a reakció, ha nincs bent a golyós pecek. Így csak a teste rándulásán lehetett érezni/látni a kínt, ami elöntötte. Sikerült eltalálnia az ágynak „támasztott” merev farkát, de mellette a zacsijaiban lévő golyóit is.
Még jó párat ütött a széles bőrszíjjal a fenekére, míg csak a rózsaszín már vörösre s lilára váltott, de a lábai közé is, míg le nem állítottam és el nem küldtem őket.
Szóval így kezdődött.
(folyt. köv.)