Életem szerelme

Alig vártam hogy újra lássam Őt! Hosszú utat tettem meg ismét, immár második alkalommal, rokonlátogatást színlelve azért hogy újra Ő várjon a peronon. Messziről fel lehetett ismerni, jellegzetes hosszú kabátjával és jéghideg szemével messze kitűnt a várakozó tömegből. Egy a millióból ember. Igyekeztem nem vigyorogni. Nem leleplezni lelkesedésemet, rajongásomat iránta, csak higgadtan, saját lábaimban nem el akadva odalépdelni Hozzá, mint egy profi. Ő halványan mosolyog. Én kitartok, nem húzom mosolyra a számát. Csendes sziák cserélnek gazdát, majd mintha egy cseppet sem érzékelte volna zavarom, megfogta a kezem és elindultunk. Első találkozásunkból még sejtettem az utat, tudtam, hosszú séta következik. Ő is szereti a hosszú sétákat. Hatalmas léptekkel suhantuk a város legbelsejébe, rövidlábú halandó nem bírta volna a mi tempónkat, de mi mégis, mintha tökéletes összhang lett volna köztünk, olyan tempót diktáltunk egymásnak amivel rendkívül gyorsan jutottunk el célunkhoz. Buszra szálltunk, ami kivitt a városon kívülre. Egy mindenről távol eső megállóban szálltunk le, sötét volt már, hisz tél volt. Az úrta ugyan nem emlékeztem, de tudtam, itt is hosszú séta vár ránk, puha, homokos talajon.
A végcél egy fák között megbúvó tágas tanya volt. A szomszédok messze, a házat akácok veszik körbe, olyan természetközeli és barátságos hangulatot sugárzó otthon volt ez, ahol a magány és a természet kőfalként oltalmaz a civizált világ zajától. Ott bent béke vár, és Ő.
Beléptünk a hálószobába. Egy öntöttvas kályha ropogó tüze melegítette a levegőt. Az illata, semmihez sem fogható. Sosem volt teljes a sötétség a szobában, mert a tűz fénye egy résen át mindig kiszökött hogy táncot lejthessen a rücskös falakon, bevílágítsa a magasan húzódó mennyezet egy apró szeletét.
Végre, hosszú rohanás után most először szembe fordultunk egymással. Közelebb húzott magához és én újra érezhettem a bőre bódító illatát, amit bár nem mondtam el neki, de az volt az első, ami miatt belé szerettem.
Sürgetően bontottuk le egymásról a kabátot. Mint legutóbb is, most is ragaszkodott hozzá hogy Ő vegye le rólam a ruhát, de most valahogy egészen más volt mint legutább. Most nincs benne nyoma óvatosságnak, sem bizonytalanságnak. Kezeimet durván szorítja, mozdulni nem hagy, nem mintha mernék, de kezd ijeszteni tehetetlenségem és a döbbenet, hogy mennyivel erősebb nálam. Kezei lassan kúsznak, egészen a torkomig. Először csak simítja őket, majd egyre mohóbban, erősebben kezdi szorítani, s mint egy bábmester, úgy kezd el játszani velem. Nem értem az egészet. Csak szorít, egyre jobban, s egyre durvábban bánik velem. Legutóbb még finom volt, odafigyelő, mintha legnagyobb gondja az lett volna hogy hajam szála se görbülhessen. Azt hiszem, fel kéne pattannom és kirohannom innen, ki a sötét éjszakába, haza, vissza, csak el innen, hisz bánt engem! Bánt és szeret. És szeret. Szeret. Maradok. Végig csinálom. Csöndben, hagyom hogy tegye, amihez kedve van, s összeszorított foggal szolgálok. Túléltem az estét. Mert bár fáj amit tesz, de ott van, kapaszkodhatok belé, életemben először érzem azt hogy szeretve vagyok.
Másnap reggel, bódultan ülök föl az ágyban. Egyedül vagyok, Ő biztos kimenet cigizni. Hallom kint a motozását. Az ágy szélére ülve egy hatalmas tükörben nézegetem magam. A bal szemem külső fele bevérzett, hatalmas vörös folt terebélyeskedik rajta. Nézem a foltot és mosolygok. Sose láttam még ilyen szép foltot. Sose voltam még ilyen szerelmes. Kavarog bennem minden, hisz ez annyira más volt mint amit a szerelemről képzeltem! Mi volt ez az egész?
Pár perc után belép Ő is a szobába, cigifüst lengi körül, s hatalmas mosollyal az arcán mellém vágódik az ágyra, megcsókol, majd mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, megkérdezi:
-Reggelit?

Most, évekkel késóbb, már tudom mi volt ez. Akkor, 18 évesen még nem tudtam hogy Ő lesz a társam egy életre.