Tükröm, tükröm mond meg nékem!

Szép tavaszi napunk volt. Egy fekete hajú lány elmélyülve szemléte a rakpartot. „Mikor lesz már nyár?” - kérdezte önmagától. Van valami annyira leírhatatlanul megnyugtató a nyári időszakban, ami a lány figyelmét évek óta változatlanul rabul ejti.

Ez a megnyugtató érzés számára a biztonságot jelenti. Még hogyha minden járókelő őt bámulná is, akkor sem venné észre. Olyan ez mintha valaki egy meleg, puha, csábítóan selymes takarót terítene rá, mely alatt egyszer csak az ember felismeri milyen erős, mély hatása van ennek az állapotnak.

Lehetséges, hogy ez számára a kapcsolódásról szól. Egy lehetőség a kapcsolódásra valódi énjével. Neki minden más elhanyagolható, csak eszköz a cél eléréséhez. Bármi történjék is, ő ettől biztosan izgatottá válik. Ez az izgatottság érzés bársonyosan öleli körbe. Vigyáz reá, sóvárogva meg akar nyílni ennek az érzésnek. Ott a lehetőség, hogy ma valami újat fedez fel. Ki akarja használni szinte minden pillanatát, mintha minden egyes perc ajándék lenne. Lehet, hogy holnap már nem lesz ott köztünk és örökre elvész a varázs.

Valaki oldalról megérintette a lányt. „Hééé Doro, figyelsz te egyáltalán rám?” Dorot fájdalmasan hirtelen érte a felismerés. Nem is tudja, mióta nem figyel arra miről beszél randi partnere. Ugyanis ez egy kibaszott randi. Mióta minden áldott nap megmondják, hogy hogyan is kéne érezned magad és mekkora a rettegés szintje a társadalomban elég nehéz normális férfit találni. Szerencsésnek és hálásnak érezte magát, hogy itt van neki ez a srác.

„Bocsáss meg Olivér, csak annyira átszellemültem attól, amit mondtál. Több ilyen őszinte és szenvedélyes srácra lenne szüksége a világnak, igaz szerelmem?”

Doro és Olivér már vagy három hónapja randizgatnak. Egyikük sem sürgette a másikat. Az új időkben a romantika reneszánszát éli.

„Köszönöm nyuszifül! Nem is tudod mennyit jelent ez nekem. Hogyha már az őszinteségnél tartunk, valamit régóta el akarok neked mondani.”

„Valóban? Mondd csak bátran! A te szádból minden egyes szó erősebben és erősebben lobbantja lángra szívemet.”

„Doro, te mindig biztattál, de el kell mondanom, hogy kicsi a farkam és puha, mint egy réti csiga. Nem tudok dugni. Soha nem foglak átdugni egy másik tudatállapotba. Szerinted nyelvel és ujjal ez menni fog?”

Doro szemeiből patakokban kezdett el folyni a csalódottság és reményveszettség. Arcát kezeibe temette és megszűnt számra a külvilág.

„Minden rendben kicsim? Nincs zsepid talán?”

„Ha lenne zsebkendőm se adnék neked te anyámasszony katonája!”

Doro felpattant és el akart futni, de Olivér elkapta a kezét és erősen magához húzta. Doro ezt nem igazán értékelte és heves veszekedés robbant ki közöttük. Egy dalia arra járván meglátta, hogy Olivér láthatóan kényelmetlen helyzetbe kényszerít egy rendkívül dögös kis macskát.

„Héhéhé” – monda a dalia. „Tesó, ne bántsd a csajszit, vagy velem gyűlik meg a bajod, hallod-e?”

Olivért váratlanul érte a helyzet. Egyszerre kellett megküzdenie szerelmért és elhárítania egy külső beavatkozást. Tudta, hogy nem lesz gyalog galopp a színvallás, de erre ő sem számított. Úgy döntött, most kiáll magáért. Nem lesz nyámnyila és megmutatja, hogy ő egy igazi domináns alfa hím.

***Hádizs dizs dizs*** Doro úgy osztotta a sallereket a daliának, mint annak a rendje. Olivér köpni-nyelni nem tudott. Még sosem látta ilyennek lányt. Valójában még soha sem látott így embert pusztítani. Márpedig a legjobb leírás erre a pusztítás volt.

Levente - így hívták az öreg rókát- rendőr volt a legjobbak közül. Hosszú lábait az asztalon pihentette. Mikor ide került még úgy hitte barna bőrcipőjétől és hosszú, lófarokba kötött hajától majd oda lesznek a csajok. „Ideje lenne már végre szerezni egy jó kis kurvát.” – gondolta. Elsősorban az egyik tiszthelyettes bugyiját próbálta benedvesíteni ékesszólásával. Mindig kereste az árulkodó jeleket a nőn. Vajon mikor árulja el magát, hogy ő végre akcióba lendülhessen? Kénye-kedve szerint akarta használni a ribanc testét. Magabiztos volt, hiszen nála jobb rendőr nincs a környéken. Viszont ezzel egy időben pont annyira volt bizonytalan, hogy ne merjen vakon lépni. Meg akarta várni, míg a mindent elsöprő vágy és alázat bárminemű jelét nem sikerül felfedeznie a nőn.

Sámson gyalog futott be az irodájába. „Levi, baj van. Egy ember holtan fekszik a rakparton. Mennünk kell!”

Az ég beborult és leszakadt az ég. A tavasz napsugarai és a nyár melegsége helyett a tél illatát magával hozó hűvös szél vetette meg a lábát.

Sietősen érkeztek meg a helyszínre. Levi átfurakodott a tömegen és egy férfit látott a földön heverni. „Hányan voltak?” – kérdezte azonnal. „Egyedül volt. Egy nő, Doronak hívják!” – mondta erre egy jóvágású, de mégis gondterhelt férfi. Később, mint megtudta Olivérnek hívták.

Levi tágra nyitotta a szemét és megmeredt. Látta a holtan fekvő férfi puha, halványarany haját, sápadt, csókolni való arcát, mely legalább olyan sima volt, mint a legnemesebb üveg. Milyen lehetett ajkainak érintése? Tán oly forró és könnyed akár a gyertya lángja?

Valami elpattant benne. Tűz és hangáradat járta át testét felszakítva legmélyebb lelki sebeit. Sámson szemébe nézett, majd kiénekelte őket. Szeme szürkületében tisztán lehetett látni a belül örvénylő hangokat, melyek úgy robbantak ki belőle, mint ahogyan a madársereg száll föl az égbe.

„Elkapom a ribancot!”

Doro futott, ahogyan csak bírt. Futott, meg tett mindent, hogy maga mögött hagyja démonait, de azok csendben és kérlelhetetlenül kísérték őt. Meg kellett állnia. Hagyta, hogy a fájdalom elhatalmasodjon lelkén és testén egyaránt. Ahogy a kín átjárta, elméje kiüresedett és lélegzetéből pókhálót szőtt maga köré, mely kiöblösödött és ezüstlángra lobbant felemelve testét a levegőbe. Mely korábban lélegzete volt, átváltozott egy megtört dal három hangjává és elment játszani a zuhogó esőbe.

Doronak mosoly ült ki az arcára. Ilyen felemelő érzés a fájdalom és szenvedés szülte szabadság? Európa leghírhedtebb dominája született meg ezen a napon.

Mikor leközelebb tükörbe nézett végre meglátta azt a nőt, aki valójában mindig is volt.

Doro Úrnő.

Nem volt több kérdése. Még egyszer sírva fakadt, utoljára.