Látogatás a várbörtönben (4)

Csak a fiatalabb paraszt gondolta azt, hogy nem figyelnek rá s ezért az mászni kezdett, négykézlábon, az asztalok takarásában az ajtó felé.
A mester s a segédei kezdetben nem is vették észre ezt. A mester arra koncentrált, hogy a fogollyal mi történjen. Parancsot adott a segédeinek, hogy az idősebb paraszt által a fém béklyóitól megszabadított fogolyra adjanak bőrből készült, szélesebb nyakörvet és arra csatoljanak egy pórázt, majd annál fogva egy, a plafonról lelógó kötélhez kapcsolta a póráz végét és lassan kezdte meghúzni a kötelet, míg csak az meg nem feszült s a fogoly lassan kezdett lábujjhegyre állni. Elég kényelmetlen helyzet lehetett, mert a póráztól a feje félre billent s eléggé bizonytalan volt a helyzete is.
A mester elengedte a kötelet, hátrébb lépett, hogy jobban lássa áldozatát. Ekkor ötlött eszébe, hogy segédei az előbbi, egyik, kétértelmű parancsát nem teljesítették a fogollyal kapcsolatban. Rájuk rivallt:
- Mit parancsoltam nektek, ti trehányok, hogy „A fogolyról vegyétek le először a köpenyét, majd nyissátok ki a csuklóinál és a nyakánál a szorító vasakat és vegyetek le róla mindent utána!” – idézte magát. – Mindent teljesítettetek? – kérdezte meg és már végig is vert rajtuk a lovaglóostorral, amit azonban rögtön egy bivalybőr, hosszú, font korbácsra cserélt s már azzal is – nógatásképpen – újabbakat ütött rájuk.
- Ez fáj, nagyon fáj! – üvöltöttek a segédek fel és óbégattak csak, de nem hajtották továbbra sem végre a mesterük parancsát, mert értetlenkedtek helyette, hogy a foglyon már nincsenek a fém béklyói.
- Azt parancsoltam, hogy „… vegyetek le róla mindent utána!” – idézte újra korábbi parancsát a mester, mialatt tovább ütötte-verte segédeit.
Azok végre kapcsoltak és durván nekiestek a fogolynak, hogy lecibálják róla a rajta lévő öltözete darabjait.
- Finomabban hékás! S ne rángassátok azokat a finom anyagokból készült öltözet-darabokat, hanem figyelmesen, lassan, óvatosan vegyétek le róla és összehajtva tegyétek a köpenyéhez! Előbb a selyem nyakbavalóját, majd a batiszt ingét, a finom, selyemből készült bugyogóját, harisnyáját, cipőjét, és utoljára a selyem alsóját! – szólt rájuk a mester, de közben nem hagyta abba a segédei gyepálását a bivalybőr korbáccsal.
Azok végre, nagy nehezen, mert nem voltak ilyen finom anyagokhoz és bonyolult szabásokhoz szokva, lemeztelenítették a foglyot csupaszra. Ott állt előttük pőrén, de még így is büszkén, kihúzott mellkassal, behúzott hassal, egyenes háttal és felemelt” fővel (igaz ebben sokat „segített a feszes póráz is).
Most nézte csak végig a mester a foglyát, vizslatóan, de alaposan. Az mez-telen volt, végig hófehér, hibátlan bőrrel, de azt gesztenye szőke, hullámos testszőrzet fedte mindenhol, különösen a mellkasán, ágyékánál. Most figyelt fel jobban arra is, hogy a fején a haja is, hasonlóan gesztenye szőke, göndör, hullámos volt, félhosszúra nyírva.
(A mester magában elgondolta, hogy ez a test hogyan fog kinézni a „kezelése” után, megtörve, sok sebtől vérezve. , de mit tehetett a kapott parancs, parancs volt az Urától, az uraságtól.)
Míg a mester meggusztálta a foglyot, a segédek nem nagyon törődtek azzal, annak szépségével, az nem hatott rájuk, hanem unatkozva nézelődtek. Ekkor vették észre az asztalok takarásában mászó fiatal parasztot az ajtó felé. Természetesen azonnal utána vetették magukat és elkapva azt agyba-főbe verték azzal, amit kézbe kaptak, rugdosták lábbal, ahol csak érték.
A mester is felfigyelt erre, majd megtudván az okát, elrendelte a fiatal paraszt megcsigáztatását, szabad kezet adva segédeinek annak végrehajtására.
A segédek örömmel teljesítették a mester ezen parancsát. Először a feje fölött kötözték össze a fiatal paraszt csuklóit és kapcsolták a csigakötélre és azzal rántották fel, majd ejtették le a magasból és mivel – szerintük – nem jajgatott, óbégatott eléggé, ezért egy golyóbist is a bokáihoz kötöztek, majd így folytatták tovább a csigáztatását. Mikor így már megunták, megint leejtve és elterülve a földön, átkötözték. A csuklóinál megoldották a kötést, hátra húzták a kezeit a teste mögé, majd úgy kötötték újra a csigakötélre. Most így rántották fel a földről s mivel ezzel szinte kificamították a karjait, a fiatal paraszt ordítása is hangosabb, panaszosabb lett. Így sokáig ilyen módon – a kezei kificamítása nélkül már – nem tudták csigáztatni. Leengedték, újra átkötözték a földön az előtti módozatra és felhúzva ott hagyták a plafonról lelógva, majd először a lovaglóostorral csapdosták meg mindenhol, de különösen a mellkasán, hasán, de nem kihagyva a lógó farkát és golyóit sem, majd megpörgették és a fenekét látták el alaposan a lovaglóostorral, annak is a bojtjával. Mikor már szép csíkos volt mindenhol s szinte elhaló, kifulladó hangon tudott már csak „ordítani”, akkor abbahagyták a vele való foglalkozást, de nem engedték le a földre, hanem hagyták lógni a kötélen.
A mester odanézett és arra utasította a segédeit, hogy engedjék le, majd vigyék fel a várudvarra és kötözzék a pellengére ki, így meztelenül a fiatal parasztot, hogy mindenki lássa és okuljon abból. (Persze volt egy hátsó szándéka is ezzel…) Még el kellett távolítani az idősebb parasztot is a várbörtönből. Magához intette azt, lekevert neki – köszönetképpen a közreműködéséért – pár taslit, majd elengedte, hogy menjen, Isten hírével s ne kerüljön vissza hozzá, mert akkor sokkal rosszabbul jár majd. Mikor az idősebb paraszt kiment hálálkodva, betette utána az ajtót, de rá is zárta. Így már kettesben maradt a foglyával. Ezt akarta elérni. 
Most odament hozzá s hangosan ezt mondta: - Most kettesben maradtunk. Azt teszek Önnel, veled, amit csak akarok. Tetszel nekem, nem szívesen roncsolnám a szép testedet, ezért tégy meg nekem valamit s nem lesz bántódásod! Mondd el ki vagy s miért kerültél ide, hozzám!
A fogoly nem szólt semmit erre, de mintha megrántotta volna a vállát. A mester bedühödött erre és két hatalmas pofont kevert le a fogolynak, csakúgy csattant s ráüvöltött:
- Meg fogod te még ezt bánni, de akkor már hiába akarsz beszélni. Nem beszélni fogsz, de üvölteni a fájdalomtól, a kíntól. – fenyegette meg és belemarkolt az előtte álló testbe.
Alaposan megcsavargatta a kezei közé fogott mellbimbókat, majd belerúgott a szinte csak lábujjain álló fogolyba ott, ahol fészkel az agy. Az erre felordított s összegörnyedt volna, de mivel nem tudott, így csak próbálta felhúzni a lábait védve a nemesebb testrészét az újabb rúgástól. A mester felkapta a bivalybőr korbácsot a földről és meglendítette, de ütni már nem tudott, vagy nem mert, mert alaposan megdöngették az ajtót és kintről hallatszott a korábbi tiszt hangja:
- Azonnal nyisd ki, parancsolom! – kiáltotta s nagyon dühösnek hallatszott az.
- Iparkodj, siess, mert széttöröm a csontjaidat! – sürgette hangosan a tiszt az ajtón kívülről a mestert.
Az letette a korbácsot, elmenve a fogoly mellett ennyit mondott: - Tartsd a szád, ha jót akarsz! És ment ajtót nyitni. A tiszt félrelökte a kinyílt ajtóban a mestert, beviharzott és megrökönyödve megállt a középen álló, felkötött, mezítelen testet meglátva. De azt is látta rögtön, hogy kínzásnak, verésnek semmi nyoma annak a testén.
Kicsit megnyugodott belül, de kifelé ezt nem mutatta. A mesterre ordított:
- Mit tettél a fogollyal? Sorold azonnal, de előtte engedd le onnan!
- Még semmit. – kezdte a mester s lépett, hogy leengedje a kötelet, majd a pórázt is levette, a nyakörvet is, majd a sarokba sietett s a fogoly ruháit középre vitte, a kezébe odatartotta annak, hogy elvegye s felvegye.
- Szerencséd! – mondta a tiszt és megvárta, míg a fogoly felöltözött, és előre engedve kitessékelte a várbörtönből fel a vár udvarra.
(vége)