Nemesek egymás közt

Nemesek egymás közt
(Fiktív történet a középkorból.)

A két nemes még ifjúkorából ismerte egymást, amikor ugyanannak a lovagnak az apródjai voltak. A barátság távolba vesző szálai egy időre megszakadtak, ám úgy gondolták, újra összebogozzák őket. Az estebéd után sétára indultak a kertben, és elnehezülve a jó ételektől, finom boroktól letelepedtek az egyik fa alatt várakozó padra.

- Uraságod igen szép helyen él – bókolt a vendég.

- Király urunk toldotta meg az őseimtől örökölt birtokot, így most már kétszáz falu tartozik hozzá – dőlt hátra elégedetten a várúr.

- Semmiben sem szenved hiányt?

- Nos, úgy is mondhatnám, hatvan éves koromra elértem, hogy jólétben, nyugalomban élhessek.

Ekkor két hajdú jelent meg, egyikük odalépett a két nemeshez, és tisztelettel kérte, hogy beszélhessen, míg a másik egy középkorú, jól megtermett szolgára vigyázott.

- Nos, beszélj! – adta meg a szót a kastély ura.

- Ez a szolga ellopott két ezüstkanalat, amikor leszedték az asztalt. Visszavettük tőle. Mi legyen a büntetése?

- Hozzátok ide! – parancsolta az úr.

A hajdú intett társának, aki odavezette a lopáson kapott szolgát.

- Mondd, miért loptál meg? – szegezte neki a kérdést az uraság.

- Nem fordul elő többet! – fogadkozott a szolga.

- Mi szükséged volt a kanalakra?

- Az árából… a csapszékben egy hónapig ihattam volna – bökte ki a bűnös lehajtott fejjel állt, és fel-felpillantott.

- Adjatok neki huszonöt botot – utasította a hajdúkat. – A derest a kőfal mellé tegyétek, hogy halljam, amint elnáspángoljátok.

- Igenis! – kapták vigyázzba magukat a hajdúk.

- Neked nincs szavad rá? – szegezte a kérdést a szolgának az úr.

- Köszönöm alássan! – sunyta le a tekintetét ismét a szolga.

A pad közel állt a kőfalhoz, csupán a mögöttük lévő fa választotta el tőle. Hamarosan hallották, hogy a masszív deres puffan a porban, ahogy a hajdúk letették. Érdeklődve figyelték a hangokat. A szolga nehéz sóhajjal adta át magát a büntetésnek. A hajdúk hamarosan megkezdték a büntetést. A következő percekben csak bot munkálkodása és a csattanást követő visszafogott nyögések hallatszottak.

A két uraság csak akkor folytatta a beszélgetést, amikor a büntetés véget ért, és a hajdúk elvitték a derest, a szolga pedig nehéz sóhajjal elballagott.

- Nos, mi a véleménye uraságodnak? – kérdezte a házigazda. – Rendben lévőnek tartja a büntetést?

- El kell ismernem, egy jókor kapott huszonöt csodákra képes. Meg kell hagyni, jól bírta a botot ez a szolga.

- Nem mindenki képes ilyen visszafogottan nyögni, az már bizonyos – helyeselt a vendég.

- Netán arra céloz uraságod, hogy a botütések nem voltak megfelelő erősségűek?

- Nem gondolnám, hiszen hallottuk, hogy csattan a bot a bőrén.

- Jöjjön velem, kedves barátom, útközben folytathatjuk ezen beszélgetést.

Hamarosan újra a kastély folyosóin jártak.

- Tehát az a véleménye uraságodnak – állt meg egy ajtó előtt a várúr – hogy egy időben kapott botozás csodákra képes?

- Így gondolom, igen – bólintott a vendég. – Helyre teszi az embert.

- Emlékszik, miről vitáztunk ebéd közben?

- Hogyne, arról, hogy én helyeseltem, hogy király urunk a nemesektől is adót kíván követelni a jövőben, míg ön ragaszkodott hozzá, hogy a parasztok munkájából kellene élnie a királynak is, és a nemeseket csupán a hűbéri szerződés fejében kiállított lovas katonákat követelhetné.

- Pontosan így gondolom, uram – biccentett a házigazda – Éppen ezért szeretnék segíteni önnek, hogy szintén erre a véleményre jusson. Sokba kerülhet, ha ilyen káros nézetek kezdenének elharapózni a birodalomban.

Belökte az ajtót, és a vendég megpillanthatta, amit ő már tudott: az egyszerűen berendezett szoba közepén egy deres állt.

- No de mire véljem ezt, uram? – hökkent vissza a vendég.

- Nem maga mondta, hogy egy kellő időben kapott huszonöt csodákra képes? Ne kéresse magát.

- Ugye, ez valami tréfa? – a vendég uraság arcán a meglepetés sápadtságát felváltotta a harag pirossága. – Élek a vendégjoggal, és visszautasítom.

- Vannak esetek, amikor kivételt kell tennünk.

- Nemrég lakomáztunk, még el vagyok nehezülve a jó étkektől – érvelt tovább a vendég uraság.

- Ne kéresse magát, mert még azt találom hinni, megijedt. Mikor illették utoljára bottal az alfelét?

- Hogy mikor…? Lássuk csak, idestova fél éve is megvan annak, hogy királyunk futárt küldött kastélyomba, és megparancsolta, hogy vágassak könnyű huszonötöt az ülepemre.

- Tehát azóta nem csapatta meg?

- Elég volt nekem a futár jelenlétében kapott bot. Alig bírtam utána felkelni a deresről, és még a köszönőlevelet is az ágyból diktáltam felséges urunknak.

Vendéglátója közben felemelte a vendég nemesúr gazdagon hímzett zekéjét, és összehúzott szemmel megszemlélte annak fenekét a nadrágban. Amikor a vendég ezt észrevette, gyorsan odakapott, és lesimította zekéjét.

- Ön próbára teszi a türelmemet. Ne kéresse magát! – biztatta a várúr. – Huszonöt botot kap! – intett a hajdúknak, akik szolgálatra készen léptek a deres mellé.

A vendég uraság arcából elszállt a düh, és csendes beletörődés vette át a helyét. Belépett a szobába, és magában dohogva gombolgatni kezdte felsőruházatát, miközben a falon sorakozó eszközöket kezdte szemlélni.

- Válasszon, melyikkel szeretné? – biztatta kedves mosollyal vendéglátója. – Vékonyabb vagy vastagabb pálca híve?

- Azt hiszem, ez megfelelő lesz – bökött az egyik, ujjnyi vastag botra elgondolkodva a kérdezett, és meglazította nadrágját.

- Nagyszerű választás! Ha nincs ellenére, itt maradok.

A vendég uraság figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, mert azzal volt elfoglalva, hogy felhasaljon a deresre. A hajdúk megvárták, míg szuszogva elhelyezkedik, és munkához láttak. Lehúzták nadrágját fenekéről, és öle alá csúsztatták a fenékemelő párnát. Ekkor volt alkalma megigazítani vesszejét. Remélte, hogy a veréstől újra fog éledni eme érzékeny büszkesége, miként néhányszor már előfordult. Ezután a hajdúk deresre húzták a berzenkedő nagyurat.

- Meglátja uram, jól fog esni! – telepedett egy karosszékbe a várúr, és a szolgák telitöltötték boros kupáját.

Úgy ült, hogy láthassa vendége arcát, és azon túl annak kidomborított fenekére is vethessen könnyed pillantást. Tetszett neki a látvány.

- Hogy eshetne jól? – tiltakozott a kérdezett, és megmarkolta a deres lábait.

- Ugyan, vallja be, hogy hosszú élete során több alkalom is előfordult, amikor módfelett élvezte a botot. Egyre én magam is emlékszem, amikor a bajvívást követően előhozták önnek a derest, és olyan fürgén hasalta meg, mintha félne, hogy királyunk meggondolja magát.

- Oh, emlékszem – merengett a múltba szája sarkán mosollyal a vendég. – Legyőzettem Sir Merwick által, és urunk rám fogadott, tehát első dühében megcsapatott. Meglehetősen ízlett a bot, és minden ujjam megnyaltam a derekas botozás után.

- Hátha ez is olyan alkalom lesz. Kívánja már? – nevetett a várúr, és intett, hogy ne várassák tovább vendégét.

- Engedelmével – a hajdú a kiválasztott bottal megérintette a mezítelen feneket, majd könnyedén botozni kezdte.

A kemény botütések szabadkozó nyögdelésre késztették az uraságot, aki nem rejtette véka alá, hogy megviseli a bot.

- Ohh – nézett a házigazdára, aki derűs vigyorral iszogatta borát. – Irgalom, hisz nem vagyok már fiatal! – sóhajtotta, majd berzenkedő nyögéssel fejezte be a mondatot.

- Pedig ennyi idős korára jobban kéne bírnia a botot – csóválta a fejét a figyelmes házigazda. – Mégis úgy nyögdel, és rimánkodik, mint ismeretségünk hajnalán, amikor gyakorta tessékelték fel a deresre.

- Auhhh – a megszólított szégyenkezve nyögdelte ki a tizedik botütést.

A vár ura letette a kupáját, és közel hajolt a férfi arcához.

- Hogy ízlik? – felemelt kézzel megállította a hajdút a botozás kimérésében, míg várta a választ.

- Úgy gondolom, alkalmas ez a bot arra, hogy megváltoztassam nézeteimet – nézett vissza rá verítékező arccal a nemesúr.

- Akkor tehát a botozás eléri célját – intett a hajdúnak, hogy folytassa.

Újra nyögdeltetni kezdte a bot a koros férfit, amit már nem is bánt annyira. Határozottan jólesett neki a hajdú ténykedése, ezt nem is titkolta régi barátja előtt, aki felfigyelt hálás nyögéseire.

- Megjött a kedve hozzá? Nagyszerű! Látja igaza volt, hogy egy kellő időben kapott huszonöt csodákra képes. Máris úgy viháncol, mint egy szajha.

- Elnézését kérem, uram, ha elragadtattam magam – lihegte a vendég, aki érezte, hogy vesszeje kezd megkeményedni. – Restellem, ha ennyire ódzkodtam a bottól. Meglehetősen ízlik nekem – vallotta be, és elégedetten nyögdelte az utolsó, jól bevitt ütést.

- Nos? Mi is a helyzet a király adózási tervével kapcsolatban? – hajolt ismét arcához közel vendéglátója.

- Uram, teljes egészében ellene kell mennünk a javaslatnak – helyeselt a megbotozott uraság. – Hálás vagyok önnek, hogy a fenekemen keresztül meggyőzött erről.

- Azért látom, elég nehezen kecmereg fel. Netán repetában reménykedett?

- Hogy mondja, uram?

- Hasaljon vissza, és jutalmul kap még… megduplázom a huszonötöt!

- Ha úgy látja jónak uraságod – komótosan visszahasalt a deresre, és intett a hajdúnak. – Végezd a dolgod, ahogy urad mondta!

- Parancsára!

- Most magára hagyom uraságodat, mert kintről szeretném hallgatni. Nyögjön nagyokat!

A nemesurat gyorsan deresre húzták újra, és míg nyögdelte a kapott botütéseket, vendéglátója kinn a folyosón hallgatózva megbontotta nadrágja elejét, és kézbe vette éledező vesszejét. Intett egy arra haladó szolgafiúnak, aki terhét letéve eléje térdelt, és óvatosan szájába vette, közben másik kezével lemeztelenítette fenekét is, hisz tudta a folytatást.

A vár ura előbb a fiú száját, majd az ablakmélyedésbe lökve a fenéknyílását vette kezelésbe. A botozás kiszűrődő neszeinek ütemére alaposan megdöngette a felnyársalt fiút, aki hálásan lihegett az ősz uraság alatt.

Miután az uraság vesszeje ernyedten csusszant ki a fiú fenekéből, az tisztelettudóan meghajolt, megköszönte a figyelmességet idősödő urának, és tovább folytatta útját a folyosón vállára emelve a ládát, amit cipelt. Lába még enyhén remegett, amikor belépett a konyhába.

- Képzeljétek, az uraság méltóztatott megkefélni fenséges vesszejével – újságolta. – Akkora volt, mint régen, amikor felszoptam, és amikor felnyársalt vele… még mindig ég a lyukam.

- Máskor is felélénkült a vesszeje, ha megcsapatott valakit. Bólintott egy vézna fiú, aki épp a tűzre rakott illatozó fahasábokat. Igaz szerencsémre én jártam arra éppen, és pillanatok alatt megülhettem a vesszejét. Hatalmasat vágtáztunk – merengett.

- Ha végzett a botozással a hajdú, akkor menj, és szopd le a nemes urat – utasította a szakácsnő az egyik szobalányt. – Mosd le neki a fenekét, kenegesd be.

- Nem értem én, hogy miért a botozástól áll fel a lőcsük – értetlenkedett egy ifjú lány, és beleharapott egy almába.

- Majd megérted később – nevetett a szakácsné, és a vézna fiúra mutatott. – Ha a vendég uraság nem kérne Ninett szájából, akkor neked kell szopnod. Állj készenlétben. Ha így áll a dolog, előtte bezsírozom a fenéklyukadat, hogy könnyebben bevedd azt a lőcsöt.

- Lizácska néném, mindig olyan figyelmes vagy velünk – dicsérte a fiú, akinek nemrég nyársalták fel a lyukát. – Nem is tudom, mennyire fájt volna, ha nem kensz be előtte, de így remek volt. Még én is élveztem. Képzeld, előtte háromszor vittem ezt a káposztás ládát a folyosón fel-alá, már alig bírtam kivárni, hogy kijöjjön, és leszophassam.

Mind nevettek, és a szakácsné vidáman beletúrt a szolgafiúk hajába.

Vége