Levélben

Levélben
(Fiktív történet fiktív szereplőkkel. Figyelmeztetés: a történetben főszerepet kap a deresen történő botozás részletes leírása.

Az Úr 1640. évének őszén egy vidéki nemesúr pergament terített szekreterjének kihajtott írólapjára, és szobája magányában levelet fogalmazott jó barátjának, akivel idestova négy évtizede részt vettek Alastarin király hadjáratában. Kastélya álmos nyugalmában egyhangúan teltek a napok, régi barátaival történő levelezés azonban felüdítette a szürke hétköznapokat.

Belemártotta a meghegyezett lúdtollat a kalamárisba, és hamarosan cirkalmas sorok borították a sárga pergament.

„Üdvöz légy, drága Alphonse barátom, remélem levelem egészségben talál, és éppúgy várod már, mint ahogy én várom mindig a te hírvivődet.

Megleptél ajándékoddal, amit némi megfontolás után használatba is vettem. Be kell valljam, az utóbbi hónapokban elhanyagoltam ama testrészemet, melyet a harcos időkben időre időre bottal illettek a deresen, és talán másfél éve is megvan annak, hogy megcsapattam magam.

A bot, amit küldtél azzal, hogy vágassak vele jó huszonötöt ülepemre, meglepett, ám be kell valljam, felülmúlta várakozásomat. Most nehezemre esik az ülés, és így lesz még néhány napig, de hisz te is tudod, drága barátom, ez a botozás velejárója.

Mint említettem, az utóbbi időben inkább csak nézője voltam az ilyetén eseményeknek. Az ispánom gyakorta alkalmazza a lusta, részeges parasztok, vagy gonosztevők megbüntetésére a derest, és öröm nézni, hogy meghunyászodva fogadkoznak a deresen, hogy megjavulnak, szorgalmasak lesznek, és a jövőben nem lesz szükség a botra ezen cél eléréséhez.

Emlékezhetsz barátom, hányszor fogadkoztunk mi is, amikor katonai felettesünk úgy döntött, hogy ifjonti hévből fakadó fegyelmezetlenségeink gyógyszere a deres és a bot. Máig emlékszem azokra a botozásokra, és emlékezetem szerint te már akkor is jobban bírtad, mint szerénységem.

Ezek a gondolatok mind megfordultak a fejemben, amikor megkaptam leveledet, és a szép mívű mahagóni botot. Megtapogattam, végigsimítottam sötét, sima lakkozásán, és rendben lévőnek találtam.

Megírtad, hogy a botból kettő is van, a másik nálad maradt, sőt mi több, már ki is próbáltad, és módfelett elégedetten keltél fel a deresről.

Kérted, hogy számoljak be önnön tapasztalataimról. Nos, tegnap a könnyű estebéd után sort kerítettem rá, hogy összeismerkedjünk.

A várudvaron a vén diófa árnyékába vitettem a derest, és utasítottam az ispánt, hogy válassza ki a pribéket, aki bemutat mahagóni botnak. Miután ez megtörtént, és az ispán jelentette, hogy minden készen áll a botozáshoz, szolgáim levetkeztettek, és némi tétovázás után felhasaltam a deresre. Hamarosan leszíjazva, fenékemelő párnával az ölem alatt vártam, hogy elpáholjanak. A pribék közölte, amit ilyenkor szokás, hogy huszonöt botütésben fogok részesülni, és megkérdezte, hogy kezdheti-e. Nagy levegőt vettem, és biccentettem, mire mellém lépett, és a következő pillanatban megkóstolhattam a botot.

Meglepetésemben felkaptam a fejem, és megszorítottam két kézzel a deres lábait, miközben kiadós nyögéssel köszöntöttem a fenekemet gyötrő eszközt. A pribék kérdésére, hogy „hogy ízlett?” azt feleltem, hogy igen kedvemre való botütést kaptam, mert valóban így is volt. Ezt követően folytatta az összeismertetést, lendületesen nyögdeltetett a bottal, és hamarosan megkaptam az utolsót is, melyet mély sóhajjal nyugtáztam.

Be kell valljam, alig bírtam felkecmeregni a deresről a kiadós verés után, és szolgáim segítségével jutottam el szobámig, ahol sziszegve tűrtem, hogy gyógyírral kenegessenek azokon a helyeken, ahol a legjobban sajgott. Dicsérték, hogy milyen szép mintákat alkotnak a vörös csíkok, és kifejezték abbéli reményüket, hogy jólesett a botozás. Megjegyezték, hogy régebben gyakrabban csapattam magam, és csak az utóbbi időben hanyagoltam el. Valóban így volt, hiszen régebben két-három havonta kívántam a botot, csak az utóbbi másfél évben kényelmesedtem el, és persze az is közrejátszott, hogy a legutóbbi alkalommal ötvenet kaptam, minekután tíz napon át nyomtam az ágyat, hát nem csoda, hogy jó ideig csak néztem mások botozását.

A véleményemre vagy kíváncsi, mint írtad, és ígérted, cserébe megkapom a te véleményedet is, hogy szolgál a magad mahagóni botja. Nos, igazi férfiak számára felüdülést jelent, ha aláhasalhat, szinte megfiatalodtam, és ismét a katonai táborban éreztem magam, ahogy nyögdeltetett.

Hálás vagyok ajándékodért, és biztosra veheted, drága barátom, hogy e bot kedvéért a jövőben is meghasalom a derest. Várom a te beszámolódat mihamarabb. Igaz barátod, Hieronymus.”

A hírvivő még aznap indult a levéllel, és négy nap múltán Hieronymus uraság kezében tarthatta a barátja míves betűivel fogalmazott válaszát.

„Üdvözöllek, kedves barátom,
Leveledet korábbra vártam, hiszen kemény férfinek ismerlek, aki nem riad vissza egy alapos botozástól, és az írás tudásával is rendelkezel. Ám az egy hét múltán érkezett választ visszafogottnak találtam.

Azokban a háborús időkben, amikor a katonai tábor legalább annyira megszokott képéhez tartozott a botozás, mint a menetelés, fegyverforgatási gyakorlatozások, akkoriban még részletesebben beszéltél érzékleteidről néhány kupa burgundi után. Mindig megbeszéltük egymással a botbüntetést, és közben káromkodtunk is eleget, hiszen sajgott az ülepünk.

Akkoriban te, kedves barátom, a deresen is bőbeszédűbb voltál, miközben szórványosan szőrös alfeleden táncolt a bot, fogcsikorgatva szitkozódtál, és a pokolba kívántad a büntetés eme formáját, noha még mindig jobban esett mindkettőnknek, mint a kiköttetés.

Hozzád hasonlóan, barátom, magam is gyakran szemlélője vagyok az udvarházamban történő botbüntetések végrehajtásának, sőt rákaptam arra, hogy egy kupa borral kínálom a megcsapott gonosztevőket, mielőbb kiakolbólintom a várból őket. A finom nedű mellett megoldódik a nyelvük, hiszen szárazra nyögdelték torkukat a kiadós verés közben.

Meséltetem őket arról, hogyan élték meg a büntetést, alkalmasint más alkalmakkor, más várudvarokon kapott botozásokkal összehasonlítva milyen véleménnyel vannak a most kapott botról. Kérdéseim célirányosak, minden férfitől azt kérdezem elsőként, hogy mikor mutatták be első ízben a deresnek és a botnak.

Általában húszas éveik elején kapták az első huszonötöt, ám voltak, akik már a harmincat is betöltötték, mire először feltessékelték őket a fekpadra. Idősebbek osztották meg velük tapasztalataikat, példának okáért, hogy tanácsos meglazítani a gatyamadzagot felhasalás előtt, hogy a hajdú könnyebben leránthassa fenekükről a nadrágot, valamint hogy előtte feltétlenül pössentsenek. A bátortalanabbakat a hajdúk fektetik fel, ám gyakorta fekszenek fel erőszak alkalmazása nélkül, mert így kényelmesen el tudnak helyezkedni.

Abban is megegyeztek ezek a vallomások, hogy mély lélegzetet kell venni a csapatás kezdete előtt, és ajánlatos kapaszkodni a deres lábaiban. A helyes viselkedéshez tartozik, hogy engedjék magukat deresre húzni, hiszen a szíjak azt a célt szolgálják, hogy minimális mozgásra legyenek képesek, ami elősegíti, hogy gyorsan átessenek a büntetésen.

A legtöbben beszámolnak arról, hogy több udvarházban is hasaltak már, ám eltérő véleményeket hallottam arról, hogy melyik deresen esett jobban a bot.

Általában huszonötre fekszenek fel, de ritkábban előfordul az ötven is, ezekre meglett, középkorú parasztok és bűnözők emlékeztek, akiknek már meg se kottyant a huszonöt.

Megszégyenülésük nem elsősorban lemeztelenített hátsójuk miatt, inkább annak okán következik be, hogy rosszul bírják a botot. Kezdeti fegyelmezett nyögéseik hamar jajgatásba, könyörgésbe, panaszkodásba váltanak, később szégyellik az óbégatást.

Abban is egyetértettek a beszámolók, hogy illően meg kell köszönni a kapott ütleget, bár abban eltértek a vélemények, hogy fizetnek-e a csárdában érte egy kupa italt az őket elverő pribéknek, vagy sem. Véleményem szerint illendő kifejezni a hálát, hiszen a hajdú mindent megtett a megjavulásuk érdekében.

Egyként zavarta őket a nagyszámú nézőközönség, inkább egy üres cella meghitt félhomályában csapatták volna meg magukat, de az udvarházban oly kevés alkalom nyílik bálra, mulatságra, így ezek az események mindig nagyszámú bámészkodót, gúnyolódót vonzanak. Aki azonban meg tudja fizetni, azt félreeső cellában tanítják móresre, amiért igencsak hálás, alkalmasint könnyen megválik eldugott aranyaitól is. A nézőközönség gúnyolódása nélkül adja a pribékek kezére magát.

Nos, mivel a saját beszámolómra vagy leginkább kíváncsi, így rátérek.

Idestova három hónapja egyik közös barátunknál, Joachim atyánál tettem látogatást. Néhány napig vendégeskedtem nála, és ittam a jó borát, ettem gazdagon terített asztalánál. Nem sok időbe telt, míg rátért arra, hogy a nyájtól eltévelyedetteket megfékezi, és visszatereli egy alapos botozás. Felhívta a figyelmemet arra, hogy magam is ritkán látogatom a templomot, nem látott még nagyobb ünnepeken sem a miséken, ezért az a véleménye, hogy nekem is kijárna a bot.

Zavartan vallottam be, hogy nagy tisztelettel adózom annak, aki kitalálta eme fekpadot, ráadásul nemcsak szemlélni kellemes a pribék buzgólkodását egy-egy megtévedt bűnösön megjavításán, hanem alkalmasint magam is élek a lehetőséggel, így nem lenne ellenemre, ha a nekem járó, említett botokat megkapnám. Talán ha móresre tanítanának, gyakoribb látogató lennék isten házában.

Joachim atya elgondolkodva simogatta szakállát, majd azt felelte, ő is úgy véli, hogy épülésemre szolgálna egy kiadós huszonöt, megteszi az előkészületeket, hogy még aznap délután meghasaltassanak. A szobámba küldött imádkozni, valamint készüljek fel a botozásra.

Mivel hónapok óta nem húztak deresre, és a kezembe adott mahagóni bot is felkeltette kíváncsiságomat, így azt feleltem, hogy istennek tetsző dolog lenne, ha ellátják a bajomat. A fényes lakkozású, hüvelykujjnyi vastag eszköz alkalmasnak tetszett arra, hogy magamfajta konok férfit buzgóbb hitgyakorlásra nyögdeltessen a deresen.

Joachim atya még megemlítette, hogy a mahagóni botokat azon nemesi származású barátai számára rendelte, akik gyakorta megszállnak nála, és tudja róluk, hogy nem idegenkednek a derestől. Többen is voltak, akik némi berzenkedés után hajlandónak mutatkoztak a hasalásra, hiszen megtiszteltetés nyögni egy ilyen különleges botnak. Felemeltem vörösboros kupámat, és azt feleltem, hogy ezek után alig várom, hogy bemutassák a fenekemnek.

Alkonyattájt, midőn a délutánt a nap kínzó sugaraitól távol töltöttem szobámban a rám váró botozásra hangolódással, értem küldetett Joachim atya azzal az üzenettel, hogy előkészítették a derest, és csak rám várnak.

Joachim atya jóindulatú mosollyal invitált a szép művű alkalmatosságra. Meglazítottam nadrágom övét, majd feltérdelve ölem alá igazítottam a lószőrrel tömött párnát, és térdig letoltam nadrágomat, majd elégedett sóhajjal végighasaltam a deresen. Valóban kényelmes fekvés esett rajta, ami igen fontos számomra.

Miután deresre húztak, arcom elé tartották a hüvelykujj vastagságú, pácolt botot, hogy könnyű csókot lehelhessek rá. Meg is tettem, hiszen az egyház által megszentelt botnak ez kijárt.

A következő percekben minden elhomályosodott, eltűnt körülöttem, csak a deres maradt, amibe szánandóan kapaszkodtam, és a pribék, aki az ütéseket mérte rám. Tőlem szokatlan módon nyihogtam, és rángattam a szíjakat, miközben csapattam magam. Valamikor a felénél kitisztult előttem a környezet, Joachim atya megállította botozásomat, és megkérdezte, hogy valóban szükség van arra, hogy így viselkedjek?

Ettől magamhoz tértem, és ígéretet tettem arra, hogy uralkodom magamon, annál is inkább, mert nem először kaptak le a húsz körmömről. Elnézést kértem a jelenlévőktől, és Joachim atya intett, hogy folytassák.

A további ütéseket már valóban jobban bírtam, úgy is mondhatnám, be lettem törve. Nyögve válaszolgattam a botnak, melyet ütésről ütésre jobban tiszteltem.

Joachim atya értékelte, hogy összeszedtem magam, és áldást osztó kezét felemelve megállította a kioldozásomat kezdő pribéket. A jelenlévőkkel megnézte a fenekemen a nyomokat, megbeszélték a kezdeti jajongásom utáni fegyelmezett nyögéseimet, és arra a megállapodásra jutottak, hogy megrepetáztatnak tíz gondosan kimért ütéssel.

A tanácskozásukat felemelkedve hallgattam, de ezt hallván visszaereszkedtem, és mély sóhajjal rábólintottam, egyszersmind megköszöntem figyelmességüket.

A mahagóni bot újra nyögdeltetni kezdett, ám magam is beláttam, hogy rászolgáltam a büntetésre, mert az első tucatnyi ütésnél igen rosszul viseltem magam.

Joachim atya ismét tanácskozásba merült a jelenlévőkkel, többször is megnézték a fenekemet, és tőlem is megkérdezték, hogy megfelelőnek érzem-e kapott ütleget. Azt feleltem, hogy véleményem szerint alaposan ellátták a bajomat, és immár megpihenhetne a bot.

Nehezen kecmeregtem fel a kiadós verés után a deresről, hol voltak már azok az idők, amikor elegánsan felkeltem, és felrántva a nadrágom sajgó ülepemre hálálkodtam.

Joachim atya érdeklődve nézte, hogy miként viselkedem verés után. Nem sokkal később kettesben a szobájában beszélgettünk a tapasztalataimról, melyekhez hozzáfűzte megfigyeléseit, és tanácsait a jövőre nézve.

Úgy ítéltem meg, hogy más végignézni és a látottak alapján véleményt alkotni egy botozásról, és más meghasalni a derest. Ebben nem egyezett a véleményünk.

Újfent elnézést kértem tőle amiatt, hogy nehezen hangolódtam rá a botozásra. Azzal védekeztem, hogy hiába csapatom meg a hátsómat három-négy havonta, nem tudok hozzászokni az érzéshez. Minden alkalommal, amikor rámarkolok a deres lábaira, inamba száll a bátorságom. Aztán arra is kitértem, hogy a legtöbb bothoz már volt szerencsém az elmúlt évtizedekben, ám ennek most mutattak be, és időbe telt, míg elmélyítettük ismeretségünket.

Nem osztotta véleményemet. Szégyennek ítélte, hogy a mahagóni bottól úgy nyihogtam, mint egy betöretlen csikó. Magamfajta erős férfinek, aki ráadásul nem riad vissza egy alapos huszonöttől, illendően nyögdécselve kell fogadni az ütéseket. Felhozta, hogy többször is felkönyököltem a deresen, fel-felkaptam a fejem ahelyett, hogy fegyelmezetten hasaltam volna. Szerinte a szabályos viselkedést a deresen ennyi idős koromra tudnom kellene.

Megemlítette, hogy nemrég egy fiatal legényt csapatott meg, igaz nem a mahagóni, hanem egy megbízható mogyorófa bottal. A legény tisztelettudó, halk nyögésekkel nyugtázta a kapott ütéseket, és olyan fürgén kelt fel utána, hogy kénytelen volt visszaparancsolni, és megduplázni a büntetését, hiszen világos volt, hogy meg se kottyant neki. A legény arcán átsuhant a kellemetlen hírre egy fintor, de csak annyit kért, hogy megöntözhesse a közeli bokrokat. Miután megengedtem, visszalépkedett a dereshez, felváltva rázogatta lábait, és ismét hasra feküdt. Másik, pihent pribék ragadott botot. A legény szabadkozva nyögdelte végig a második huszonötöt, időnként azzal nyugtázva a kapott botütést, hogy „ezt jól megkaptam!”. Az atya többször megállította a botozást, és az után érdeklődött, hogy ízlik a bot. A legény sóhajtva vallotta be, hogy igencsak meggyötri a mogyorófa bot, pedig máskor is volt szerencséje hozzá. Kérte, hogy a feneke alsó harmada poroltassék ki jobban, mert feljebb már eleget kapott. Az atya ismételt kérdésére, hogy „ugye, azért ízlik?”, keserű sóhajjal bevallotta a valót, miszerint az első huszonöt bizony jobban esett. Ezután az atya intett, és folytatódott a botozás, a legény elégedetten nyögdelte az általa kívánt helyre mért ütéseket, és nem berzenkedett, hogy a pribék a felső harmadot sem hanyagolta el. A második huszonöt után már üdvösen lassabban, nehezebben mászott le a deresről. Miután megköszönte az ütleget és kezet csókolt, mondván, hogy áldja meg érte az úr Joachim atyát, sántikálva, lábát rázogatva távozott, óvatosan tapogatva hátsóját.

Meg is lett az eredménye, azóta a legény soha egy miséről sem marad el, és sohasem mulasztja el a kézcsókot sem, amelyet a nevelő célzatú botozás előtt rendre elfelejtett.

Míg ezt hallgattam, felemlékeztem, hogy kaptam-e valaha egyszerre ötvenet, és eszembe jutott, hogy akkor történt, amikor fogságba estünk. Az ellenség táborában húztak deresre vallatáskor, ötvenig fel sem kelhettem. Ám akkor fiatal voltam, sok év telt el azóta, hiszen máskor meg se kottyant egy megfelelő időben kapott huszonöt, most meg tízzel vágtak rám többet, és mégis, egy órával később is reszketnek a lábaim. Arról nem beszélve, hogy hiába kenték be hűvös gyógyírral, meglehetősen fájdalmas az ülepem.

Ezeket azonban nem mondtam el Joachim atyának, inkább megkérdeztem, hogy ő szokta-e csapatni szentséges hátsóját, vagy csak egyik oldalról ismeri a botozás jótékony hatásait, vagyis beéri a látvánnyal?

Azt felelte, hogy már teológus korában igencsak berzenkedett a pálca ellen. Még akkor is, hogy gyakorta előfordult, hogy a pálcás szolga felkeltette éjjelente, hogy forduljon a hasára, mert csak most ér rá elverni a fenekét. Bár ilyen alkalmakkor másnap jobban felelt, mégsem volt hálás a pálcának. A húszfős hálóteremben gyakran már elaludt, mire hozzá ért a pálcás szolga, addig félálomban hallgatta, hogy a többi diák visszafojtott hangon nyög a pálcának, hogy ne ébressze fel az alvókat, majd mély sóhajjal álomba merül. A pálcázást még este kezdték, takarodó után, ám a dormitórium több, boltívekkel elválasztott részre tagolódott, mindben húsz ifjú aludt, és a lámpás gyenge fényénél kapták meg a pálcázást. Joachim is huszonéves kora elején járt, amikor szinte majd’ minden második éjjel felrázta a szolga, és ő felhúzva hálóingét hasra fordult, és a párnába fojtotta nyögéseit. Akkor sem ízlett neki a pálca, később pedig a bot, amikor már felszentelt pap korában megállt mellette a szolga, felmutatta a botot, és neki ki kellett kísérnie az épület mögé, ahol egy pad állt, melyre kívánság szerint ráhajolhatott tenyereit letéve, ráhasalhatott, feltérdelhetett a pad támlájára könyökölve, vagy áthajolhatott a pad támláján, hogy megkapja a szükséges mennyiségű botütést. Ilyenkor fel kellett fognia csuháját is, és míg minden ütés után kinyögte a felszentelt papok által botozáskor ismételt formulát („áldjon meg érte urunk”), minden alkalommal megállapította, hogy nem és nem ízlik neki a gondosan kimért botütés. Ezért mióta kinevezték vezetőnek a monostorba, nem csapatja magát, de előszeretettel vesz részt botozásokon, tanácsokat ad, csókoltatja a kezét, megáldja a bűnösöket, akiket alaposan megnyögdeltet a bot.
De nem, nem kívánja saját hátsóját megcsapatni.

Nem jutottunk egyezségre tehát a botozás közbeni viselkedés megítélésére. Végezetül, hogy helyreálljon a béke közöttünk, és sokéves barátságunkra tekintettel megajándékozott két vadonatúj mahagóni bottal, melyből az egyiket elküldtem neked, kedves barátom. Cserébe megígértem neki, hogy ha a jövőben vendégeskedem nála, nem berzenkedem attól, hogy isten dicsőségére ismét deresre húzasson.

A véleményemet kérdezted a botról, kedves barátom, hát leírtam neked. Megkóstoltam eme eszközt, amely nemcsak szépségével, de hasznosságával is jó szolgálatunkra lehet. Ismersz, mindig jól bírtam a botot, nyögtem már sok deresen az elmúlt évtizedekben, de közel hatvan évesen meg kell állapítanom, hogy még mindig meg tudnak lepni.

Használd egészséggel ajándékomat olyan gyakorisággal, ahogy jólesik, a magam részéről néhány hónapig nem óhajtok lehasalni neki, noha kivívta tiszteletemet.

Barátod, Alphonse”

Vége