Cs. története XII.

Amit addig jóleső, mélyen a torkából jövő morrantásokkal, sóhajokkal kommentált, ahelyett most, hogy elértem a fülét, kétségbeesett szabadságharcba kezdett.
Szemmel láthatóan mindent megtett annak érdekében, hogy meg ne haraphassam a fülét – márpedig nekem kifejezetten ez volt a szándékom.

Kapkodta a fejét és egész testével ellene feszült az enyémnek, mintha az életét védené egy rabló-gyilkos martalóccal szemben.
A Kedves nem volt ugyan egy óriási termet, de a méretek hiányát még nagyobb erőfeszítéssel pótolta. Annyira intenzíven rángatta a fejét, hogy teljesen esélytelennek látszottam a „cimpamajszit” illetően, így hát – szégyen ide, szégyen oda – mindkét kezemet igénybe kellett vennem, hogy a rakoncátlan fejecskét rögzítsem.

Aztán megtörtént a csoda. Képzeljük el, ahogy az oroszok a volokalamszki országút (Moszkva előtt az utolsó védelmi vonal volt) mentén egyszer csak eldobnak kapát-kaszát és ujjongó tömegként egyenesen a Vörös térre kísérik a németeket.
A teste ellazult és csak annyiban feszült meg, amennyire ezt az épp aktuális orgazmusa megkívánta – vagyis nagyon – és halálhörgésre emlékeztető hangok kíséretében esett egyik gyönyörből a másikba.
A megadás annyira nyilvánvaló volt, hogy az egyik kezemet is el mertem venni és lelkes munkálkodásba kezdtem az egyenlítőtől délre.

Megérte!

Az „Ejaculatio praecox” (korai magömlés) állítólag pszichológiai okokra is visszavezethető, ezek között előkelő helyet foglal el a „pénisz elvesztésétől való félelem”.
Nos, ahogy a manuális aktivitást elkezdtem, hamar megértettem, mitől is tarthatnak azok, akiknek ilyen problémájuk van.
Cs. vonatkozó alkatrészei ugyanis önálló életre keltek és úgy habzsolták be az én pimasz, kutakodó ujjaimat, mint anaconda a zsákmányát. Semmi rágás – egészben.
Ettől aztán teljesen elvesztettem a – na, nem a kezem, hanem – a fejem. Őrületes érzés volt. Ajkaimmal kéjesen morzsolgattam a fülét, kezemmel, amely szinte eltűnt a mohó anaconda gyomrában, gyönyörteljesen fedeztem fel a kéjbarlang belső részeit és egész lényemet beburkolta a Kedves szaggatott sóhajtozása.
Ha ez még nem lett volna elég, a sóhajok időnként a Mount Everestet oxigén nélkül megmászó alpinisták légszomjas zihálásába fordultak és a Drágám teste valósággal kígyózott alattam.

Ezen a ponton véget ért minden józan, előre megfontolt szándék és örömszerzési technika. Egy párzó hímgorilla szellemi szintjére zuhantam mindenféle ejtőernyő nélkül. Egész valómat elborította az ész nélküli, őrült kívánás – ha a ház abban a pillanatban összedőlt volna, minket valószínűleg zavartalanul kéjelegve húznak ki a romok alól, észre sem vettük volna, hogy történt valami – és csak birtokolni akartam.

Semmi rafinált póz, a klasszikus misszionárius játszott és – végre – belecsusszantam az úgy áhított mézes bödönbe.
Egy pillanatnyi szünetet tartottam – csak azért, hogy az egész testemet zavartalanul bejárhassa a villámcsapás, ami akkor ért, amikor végre belé hatoltam – aztán gyilkos dühvel döftem belé a dárdát, újra és újra.
Egy villanásnyi időre kinyitotta a szemét, ez elég volt arra, hogy lássam, a tekintete teljesen elborult. Mint fuldokló a halála előtti utolsó pillanatban, hátha van még egy kis levegő, kétségbeesetten megcsókoltam azt az édes száját – és mindennek vége lett.
Utolért a „la petite morte” – a kis halál. Öntudatom utolsó morzsáival még némi elismeréssel adóztam a franciáknak a találó metaforáért, aztán mindent elsöpört a napnál is fényesebb robbanás. (ha véletlenül mégis feltámadnék, folyt.köv.)