Próbatétel

Próbatétel
(Kitalált történet kitalált szereplőkkel egy elképzelt feudális birodalom egyik kastélyában.)


Tizenhat falu tartozott az őrgróf fennhatósága alá, melyek adójából fényesen megélt még azután is, hogy évente elküldte a fényesen csillogó aranypénzekkel megrakott ládikát királyának. Határmenti kastélyában mégis gyakran járkált azon tűnődve, hogy miért nem boldog.

A falvak adójához tartozott néhány fiatal legény is, akik egy éves szolgálatra költöztek fel az őrgróf kastélyába azzal az ígérettel, hogy a szolgálat leteltével busásan megjutalmazza és elengedi őket. Valahogy mégsem működött a dolog. A kisebb vagyon ígéretével lelkesített ifjak rendre nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Volt, akit az elején kirostált, mert nem tartott elég szépnek. Olyan is, aki az első alkalommal elmenekült, amikor megtudta, hogy miben áll a szolgálat. Néhányan mégis maradtak, próbáltak igyekezni is, hogy kedvére tegyenek, de hamar rájuk unt. Az évet eddig senki sem szolgálta ki, és az ötvenes éveiben járó őrgróf végül mindig egyedül maradt. Aznap már csak az utolsó adóból származó két fiú szolgálta a gazdag kényúr vágyait, amikor a különös ifjú megérkezett.

Azzal kereste fel a kastélyt, hogy ő szolgálni szeretné az urat, és hiába akarták elküldeni, egyik falu sem vallotta magáénak, bizonyára messzebbről jöhetett.

A gróf mindenesetre adatott neki egy vacsorát a konyhán, amit a legény örömmel fogadott. Míg elfogyasztotta a forró zöldséglevesből és kenyérből álló vacsoráját, a gróf titokban megleste egy ablakon át, melynek varázsüvege csak egyik oldalról volt átlátható. Felkeltette érdeklődését a mocskos fiú, aki nem falt, hanem szépet törögette a kenyeret, és a szegények szokása szerint a tányérból is felitatta vele a leves utolsó cseppjeit. Ruhája rongyos, sáros volt, kócos haja összetapadt, és szalmatörek is látszott benne, de mégis, a gróf megpróbálta elképzelni, milyen lehet, ha kimosdatják.

Parancsot adott a szolgálóknak, akik vacsora után kezelésbe vették a fiatal legényt, aki tán még húsz éves sem volt. Egy dézsa meleg vízben tisztára mosdatták, háromszor öntötték ki a fekete szennylét, mire ez sikerült. Gondosan leborotválták arcáról és ágyékáról a gyér szőrzetet, nyakba hulló gesztenyeszín haját is szálldosóra mosták, kifésülték, megigazították. A fiú csodálkozással vegyes jó érzésekkel tűrte a mosdatást, és nem tiltakozott az ágyéka borotválása ellen sem. Illatos olajokkal kenték be halványbarna bőrét, és ráhúztak egy hófehér vászon hálóinget, mielőtt egy szép szobában aludni térhetett volna.

Másnap kora délelőtt finom kelméből készült, apró öltésekkel varrott kék gyapjútunikát húztak rá, és az őrgróf asztalához vezették. A hosszú asztal két végén ültek. A szolgálók feltálalták az egyszerű, de finom étket.

- Mit akarsz tőlem? Kém vagy? – kérdezte az őrgróf, mert határmenti kastélya okot adott a gyanúra.

A legény hökkenten meredt rá:

- Kém? Dehogy.

- Szolgálatra érkeztél?

- Igen.

- Tudod, milyen szolgálatról van szó? – az őrgróf felvonta a szemöldökét, amikor a fiú lassú léptekkel hozzá lépdelt, majd az asztal alá bújva fürge ujjakkal kinyitotta az uraság ölén a nadrágot, majd végignyalta az előbukkanó daliás méretű férfiszervet, miközben felnézett a grófra.

- Ahhh, tehát tudod – a gróf megtörölte ajkait kendőjével, majd felkelt, és komótos mozdulatokkal eltüntette nadrágjában a fiú által megnyalt testrészét. – Nem mondom, hogy nem volna kedvem itt és most az asztalra dönteni téged, de…

- …de? – a fiú kimászott az asztal alól, és kihívó tekintettel nézett rá.

- Sokan próbálkoztak már, és egyik sem vált be.

- Kész vagyok bizonyítani, hogy engem vártál.

Ha nem lett volna olyan jóképű, hogy a gróf máris vágyott rá, már parancsot adott volna, hogy dobják ki a kastélyból, de ekkor más jutott eszébe.

- Ha kiállsz egy próbatételt, akkor átgondolom. Ha nem válsz be fájdalomdíjul azért leszophatsz.

- Mire gondolsz, uram? Itt és most kóstolót vehetsz – nekikészült, hogy levegye tunikáját, de a gróf mozdulata megállította.

- Nos, a próbatételre a kertben fog sor kerülni, ahol sétára indulunk. Indulás előtt mezítelenre vetkőzöl, és egy pribék fog kísérni bennünket egy pálcával. A feladatod, hogy mikor intek neki, akkor úgy helyezkedsz, hogy kimérhesse az általam intéssel jelzett számú ütést a fenekedre. El kell titkolnod előlem, hogy vernek, sőt számolnod is kell, méghozzá úgy, mintha el akarnád titkolni előlem, de én mégis értsem. Végig kell beszélgetnünk, kérdezek, te válaszolsz. Huszonötig kell elszámolnod.

- Tessék? – a fiú beletúrt hajába, és lassan kezdte összeszedni ujján a feltételeket. – Mezítelenül, úgy fordulni, hogy megüthessen, eltitkolni, számolni, ejha, ezt aztán kitaláltad! Kapok egy kis időt, hogy felkészüljek?

- Hogyne, egy órát kapsz!

- Ühümm – a legény gondterhelt arccal lassan bólintott. – Kitalálom.

- Ha nem sikerül, akkor leszophatsz, mielőbb kidobatlak a kastélyomból – a gróf gúnyosan megveregette a legény arcát, és távozott.

Nem egészen egy óra elteltével a szolgálók és a szolganép közt már elterjedt a különös próbatétel híre, ezért leskelődtek a kertre nyíló ablakokból, és a kert fái, bokrai közül. Fogadásokat kötöttek, vajon meddig bírja a legény. Szinte valamennyien ismerték a pálcát, mert a kastély férfiszolgái között előszeretettel osztogatta a gróf ezt az büntetést.

Eljött a perc, a fiú mezítelenül kilépett a kertre nyíló kapun, és kisvártatva a pribék is megérkezett, aki leplezetlen gúnnyal nézett rá.

- Nem hiszem, hogy ötnél tovább bírod – jegyezte meg. – Fogadtam rád, tehát nem simogatni fog a pálca.

- Gondoltam – nézett aggodalmasan a fiú a pálcára, melyet a pribék megsuhogtatott.

Ekkor megérkezett a gróf, fekete tunikában, nadrágban, hollószín köpönyeggel a vállán.

- Indulhatunk? – kérdezte, és szája sarkán gúnyos mosoly ült.

- Induljunk – vett nagy levegőt a fiú.

- Hát nem szép? – a gróf körbemutatott a fákon, bokrokon, selymes füvön, majd alig észrevehetően intett a pribéknek.

A pribék odalépett a pálcával a fiú mögé, és meglökte kissé a vállát, mire az előrehajolt. Az első csapás épp csak meglegyintette, felegyenesedett, és fenekét simogatva szólt:

- EGY szép napon nekem is lesz egy ilyen kertem.

- A kertészek bizony sokat gondozzák. Szeretnél a kertedbe ilyen fát? Puszpángfa, és meglehetősen ritka – a gróf ismét intett a pribéknek.

A fiú lehajolt, és a pálca ismét megcsapta. Ezúttal fintor futott át arcán, ahogy felkelt az ütés után, és nagy levegőt vett:

- Az én kertemben KETTŐ ilyen fa is lesz – jelentette ki kisvártatva.

A gróf továbblépdelt, a fiú és a pribék követte. Innen-onnan kuncogás hallatszott, de úgy tettek, mintha nem vettek róla tudomást.

- Ha elfáradtál, lesz arrébb egy kis pad – biztatta a gróf, és ismét intett.

A fiú előrehajolt, és a pribék ismét lesújtott a fenekére. Keserves sóhajjal dörzsölgette az ütés nyomát, miközben felkelt, és utolérte a grófot az ösvényen.

- Az ideúton alaposan elfáradtam, hiszen HÁROM napig tartott – mesélte aztán, és megszagolt egy virágot. – Az utamon nem volt pad, hogy megpihenjek.

A gróf nem hitt a szemének. A fiú hibátlanul játszotta a szerepét eddig. Intett a pribéknek, hogy kínálja meg ismét azt a feneket. A fiú ezúttal egy fának támaszkodott, fenekét óvatosan hátratolta, a pálca kíméletlenül lecsapott. A fiú térdei megroggyantak, ajkát keserves nyögés hagyta el.

- Mi történt? Tehetek érted valamit? – kérdezte somolyogva a gróf, amikor a fiú elengedte a fát, és óvatos léptekkel indult feléje.

- Oh, semmiség, csak eszembe jutott, hogy NÉGY éven át sínylődtem egy iskolában, ahová igen ritkán sütött be a nap.

- Te jártál iskolába? – vonta fel a szemöldökét a gróf, mert nem tudta, hogy csak a játék kedvéért mondja a fiú, vagy valóban igaz.

- Nem hiszed? Pedig tudok írni és olvasni is. Bármikor leírom a nevem – dicsekedett.

- Lássuk! – intett a gróf, és a legény letérdelt, előrehajolt, majd egy ágdarabbal a kezében belekarcolta az ösvénybe, hogy "Renulf".

Az utolsó betűnél hátrasandított a pribékre, aki észbe kapott, és ügyesen megcsapta a fiú fenekét. A legény felkelt, majd meg-megrázva a lábát követte a grófot.

- Talán bizony tüskébe léptél? – érdeklődött a gróf, ahogy látta a lábrázást. – Errefelé vannak tüskés bokrok.

- Köszönöm kérdésed, de a saját ostobaságomnak köszönhetem. Már vagy ÖT tüskébe léptem bele, és mezítláb vagyok.

A gróf elhűlve nézett rá, de egyre jobban tetszett neki a legény.

- Mi a véleményed erről a diófáról? – kérdezte. – Még a nagyapám ültette.

A fiú felvonta a szemöldökét a három intés láttán, de ellenkezés nélül nekitámaszkodott a fának, és a pribék odalépett a pálcával.

- HAT… - szisszent a fiú, és várta a következő ütést. – HÉT… - a pribék ismét lecsapott. – Esetleg… - a harmadik ütés után ellökte magát a fától. - …NYOLC méter magas is lehet… ez a diófa.

- Meghiszem azt! – felelte az őrgróf, és bevárta a fiút, aki legyőzve a fájdalom okozta kínt, ismét beérte. – Látod ezt a gyümölcsfát? – mutatott egy másikra, és ezúttal öt intés követte a mozdulatot.

A fiú felcsuklott, majd bólintott. Lehajolt, és a pribék elkezdte kiszámolni rá az öt ütést. Az őrgróf figyelte, ahogy közben erősen gondolkodik azon, mit fog majd mondani, ha megkapta. Nem kellett soká várnia. Renulf, már ha tényleg így hívják, megdörzsölte az orrát, miközben beérte, és szemei furcsán csillogtak. Talán sírni fog? A gróf szinte sajnálta, hogy ilyen hamar fel kell adniuk a játékot. Ám az ifjú újra meglepte:

- Idefelé TIZENHÁROM ilyen gyümölcsfáról szedtem édes barackot, mindet megdézsmáltam, a végén már tőle fájt a hasam – vágta ki.

Az őrgróf el volt hűlve. Odaértek a padhoz, és az őrgróf letelepedett rá.

- Hogy volt merszed eljönni hozzám, miután tudomást szereztél, hogy bánok a fiúkkal? – ezúttal emelte a tétet, hetet intett.

A fiú bólintott, ránézett a pribékre, és a pad támlájára hajolt, hogy sajgó feneke megkapja a további ütéseket. A pribék, aki már elveszítette a fogadást, újra és újra megcsapta, míg a hetet ki nem mérte. Akkor a fiú felemelkedett, és a grófra nézett:

- HÚSZ éves koromra már tudom, hogy mit akarok. Meg… akarlak… kapni – fejezte be, és letörölte kicsorduló könnyét.

- Engem? – zökkent ki a gróf.

Ilyet ritkán mondtak neki a fiúk, akiket eddigi élete folyamán hágott, sőt lehet, hogy sohasem. Pedig voltak, akik még hálásak is voltak, hogy kiélte rajtuk vágyait. Mondjuk többen voltak, akiket csak a beígért vagyon megszerzése hajtott, de lelkiismeretfurdalás nélkül gyűrte maga alá azokat is.

Renulf letörölte a könnyét, és szélesen elmosolyodott.

- Téged – felelte egyszerűen.

A grófot nyugtalanság kerítette hatalmába. Mit tudhat ez a fiú, amit azok nem? Ki küldhette hozzá, már ha küldte valaki?

Felkelt, és a keze ismét intésre lendült. A pribék és a fiú várakozón nézte.

- Halljátok a vadludak gágogását? Lassan elhúznak délre – bökte ki végül, mert utoljára olyan témát akart feldobni, amire nem tud megfelelni az elvert fiú. Kezével ötöt intett.

Renulf a pálcára pillantott, majd tenyereivel a padra támaszkodott. A pribék munkához látott. Amikor az ötödik ütés után leeresztette a pálcát, mindketten kérdőn néztek a legényre, aki felkelt, és keserves sóhajjal megtapogatta a fenekét.

- A vadludak… éppen HUSZONÖTEN vannak ebben a csapatban – pillantott az égre, és utána megkereste a gróf szemét tekintetével. Hangja megkönnyebülésről árulkodott, hiszen megkapta az összes ütést.

A gróf hozzálépett, és rövid tűnődés után megcsókolta. A sok rejtőzködő szolgáló és szolga visszatért munkájához, a pribék is visszalépdelt a kerti kapu felé, hiszen elvégezte, amivel megbízták.

A kert árnyas fái alatt, a padon egy sajgó fenekű, ám boldog Renulf éppen végigjáratta nyelvét a gróf makkján, miközben értezte, hogy a férfi az ő haját simogatja.

Fenn fényesen ragyogott a nap a lombok között.

Vége