Leckék

Leckék
(Kitalált történet, mely egy fiktív feudális birodalom kastélyában játszódik.)


A pálcásfiú hasmánt az asztalra dőlve, csupasz fenékkel várta, hogy az úrfi rossz feleletei nyomán a tanító használatba vegye a tanulás elősegítésére szolgáló pálcát. Minden délelőtt három órát töltött ebben a pózban, és minden órában csak egyszer kelhetett fel.

Az úrfi unottan, kevés érdeklődést mutatva tanult, így szinte minden órán szerzett néhány pálcaütést a fiúnak, aki ilyenkor megnyikkant, felkapta a fejét, vagy fájdalmas fintor suhant át az arcán. Feneke megvonaglott, lábát meg-megrázta, behajlította, majd elnyugodva sóhajtott, és ismét ellazította fenekét.

A mostani órán még csak egyszer riasztotta fel a tanító egy jól irányzott pálcaütéssel, ami váratlanul érte a fiút, és keserves képpel tapogatta a nyomát. A tanító megvárta, míg elveszi a kezét, megszemlélte a lángolóan vörös csíkot, és ismét megcsapta a pálcával. A fiú erre már felkészült, lehajtotta a fejét, és szaporán lihegett. Feneke meg-megfeszült, de ez alkalommal nem kapott többet.

Az úrfi tovább silabizálta a szöveget, és csak néha szorult pálcás segítségre. Ilyenkor a fiúra pillantott, aki helyette kapta az ütéseket, és kárörvendően konstatálta, hogy annak megrándul a teste.

A tanító jó munkát végzett, és a karja sem fáradt el. Tizenegy pálcaütés kellett ahhoz, hogy az úrfi elolvassa az egy oldalnyi latin szöveget. Kissé zavarta azonban, hogy a pálcásfiú sokat izeg-mozog, sőt az ütések után hangos szuszogással zavarja az órát. Alkalmasint elbeszélget erről az úrfi apjával. A gróf talán átgondolja a dolgot, és másik parasztfiút szerez ehelyett, aki nem tud rendesen viselkedni pálcázás alatt.

A tanító ezt a tizenhat-tizenhét éves fiú korából adódó fegyelmezetlenségének tudta be, hiszen hálás lehetett, hogy felvették a kastélyba, ráadásul a gróf egyetlen fiúutódjának szolgálatára. Rendes ételt kapott, ráadásul nem kellett a szolgaszálláson hálnia azóta, hogy egy éjjel az úrfi elkódorgott, mert kapott egy kis szobát. Miután megtalálták az úrfit – a konyhában, hát hová is szökött volna le éjnek évadján, ha nem torkoskodni egy kicsit? – hát időbe telt az álmos pálcásfiút is előkeríteni, és bevinni a tanulószobába.

A szolgák rálökték az asztalra, egyúttal felfedték pőre fenekét is, és a fiúnak csak annyi ideje maradt, hogy megkapaszkodjon az asztal túlsó szélében. A türelmetlen házitanító, aki minél előbb szeretett volna végezni a feladattal, és visszabújni ágyába, nekiállhatott elverni.

Gondosan kimért tíz ütést, miközben a pálcásfiú ásítozott, és látszott, hogy nem viseli meg különösebben a dolog. Miután megpihent a pálca, felemelkedett, és kérdőn nézett hátra a pálcára, majd a házitanítóra. Két kezével bátortalanul megtapogatta elvert fenekét, közben kissé széthúzta. A szégyentelen. Ismét rásandított, hogy készen vannak-e, majd miután a tanító türelmetlen mozdulatot tett, leeresztette alváshoz használt térdig érő vászoningét, és elhagyta a szobát.

Munkájából adódóan a középkorú házitanító gyakran megpillantotta az elvert fiúk meztelen hátsójának vágatában rejtőző ráncos szélű apró lyukat. Akkor azonban, miközben az úrfinak magyarázta, hogy ez jár azoknak, akik megrémítik szökdösésükkel a szüleiket, ráadásul torkosság bűnébe esnek, először gondolt arra a gyér szőrzet között rejtőző kis nyílásra, melyet a pálcásfiú egy-két pillanatra felfedett előtte.

Amikor jelentést tett az ablakon kifelé néző, daliás termetű, negyvenöt év körüli grófnak, nem feledkezett meg arról, hogy a pálcásfiú szégyentelen tettre ragadtatta el magát fenéklyuka hivalkodó mutogatásával, és ő, mint az egyház által küldött házitanító, szükségét érezné, hogy a fiú szentgyónás alkalmával vallja meg bűnét, hiszen csak ez az egy esélye, hogy feloldozást nyerjen.

Ám hiába jelent meg a riadt pálcásfiú a kastély kápolnájában, nem is emlékezett erre, úgy kellett a szájába adni a szavakat, úgy elmondatni vele. Ezt meg is tette, és így, mint első alkalmat, megúszta tíz miatyánkkal.

Ám a gróf mégis elgondolkodott, hogy miképp figyeljen oda jobban a pálcásfiúnál alig fiatalabb utódja gondos nevelésére, és egy napon tanítási időben megjelent a tanulószobában.

A szoba berendezését az asztal uralta, melynek egyik végén az úrfi ült könyveivel, a másik végén dőlt rá hasmánt a szóban forgó renitens pálcásfiú, akinek vászoningét ő, vagy a gondos házitanító a nyakáig felhúzta, nadrágja pedig bokáihoz csúszott.

A gróf megszemlélte az ízlésesen csíkozott feneket, és megjegyezte a házitanítónak, hogy tetszik a mintázat, szépen sorakoznak a vörös csíkok. Aztán közölte, hogy nem akarja zavarni a tanulást, folytassák csak, és leült a tanulószoba kandallójához húzott karosszékbe, ahonnét kényelmesen rálátott szemben ülő fiára, és a türelmesen várakozó pálcásfiú fenekére is. A fenék tulajdonosa loppal hátranézett rá, de egyébként feladatának megfelelően várta a szórványosan érkező csípős ütéseket.

Ezeket a hideg szobákat szinte sohasem lehetett átfűteni, és a tanulószobával sem volt kivétel, bár itt éppen megjelent egy szolga, és dobott még fát a tűzre, majd kisvártatva hozott még egy ölnyi felhasogatott tűzifát. Tisztelettudóan meghajolt a gróf, majd az úrfi felé, a tanítót is főhajtással üdvözölte, azonban a pálcásfiúra egy pillantást sem vetett. Számára hozzátartozott a szoba berendezéséhez.

A gróf figyelte, ahogy fia erőlködve olvassa a nehéz latin szöveget, és meg volt elégedve az eredménnyel, hiszen fia köztudottan nehézfejű volt, eddigi házitanítói alig jutottak el addig, hogy megtanítsák neki a betűket. Most pedig olvasott. Igaz, döcögve és el-elakadva, de a szavak összeálltak mondatokká.

Két alkalommal történt meg, hogy nem ismerte fel a következő szót, de a házitanító átsegítette ezen. Odalépett a pálcával a kezében a csupasz hátsójú kölyökhöz, kinézte annak fenekén a következő ütés helyét, majd szép ívű lendítéssel odacsapott. A pálca suhogása a grófban rossz emlékeket ébresztett, mert felidézte iskolás éveit, ahol nevelői gyakorta éltek ezzel a fenyítő eszközzel.

A második alkalommal a pálcásfiú hátranyúlt, és megtapogatta a friss ütés nyomát, miközben fújtatott. Ahogy a gróf előtt is felvillant a világos szőrzetben megbújó szerény lyuk, tekintete felvillant, és akaratlanul is öléhez nyúlt. Nem is volt tudatában, hogy a nadrágon keresztül dörzsöli éledező lőcsét. Lehunyta a szemét, és folytatta az öntudatlan simogatást, mire a szemfüles és tapintatos házitanító gyorsan kiterelte az úrfit a szobából azzal, hogy ma hamarabb fejeződik be az óra. Ő már sejtette, mi következik.

Benn a pálcásfiú magára maradt a gróffal, aki hollószín ruhájában föléje magasodott, és szemlátomást észre sem vette, hogy mikor szabadult ki nadrágjából büszkén ágaskodó férfiszerve, de gyorsan a kezében találta.

A fiú riadtan felemelkedett, de a gróf a hátára tenyerelt, és ettől visszadőlt az asztalra.

- Ne… kérem – próbált kiszabadulni, de már késő volt.

- Incselkedtél… velem – hörögte a gróf, majd a meglepett fiúhoz dörzsölte magát, amitől még keményebbé vált.

- Uram – szűkölt fel a fiú, amikor megérezte a hús nyomakodását.

A házitanító a folyosón várakozott, az úrfit leküldte a konyhába valami nyalánkságért. Pontosan látta maga előtt lelki szemeivel, mi történik. Az erőteljes behatolást a szégyentelen csak gyors, szaggatott jajdulásokkal jelezte.

A gróf lendülete elsodorta a fiút, aki könnyeit nyelve sziszegett, majd halkan lihegve fogadta a rohamot. Meg kell hagyni, a gróf már sok ilyen csatát megnyert, voltaképpen a kastélyában jó néhány szolgalegényt maga alá gyűrt, és azok éppen úgy nem mertek tiltakozni, mint ez a bűnös legény. A grófné sohasem szította fel ennyire vágyait, de a papok csak összeimádkozták az utódot.

Többször is gyorsított, ahogy rohamra indult, és a pálcásfiú nyomorú helyzetében arról képzelgett, hogy ő a gróf lova, akivel körülvágtázza a kastélyt és a környékbeli hegyeket, völgyeket, mezőket. Már nem tiltakozott. Abbéli igyekezetében, hogy a gróf tovább maradjon a nyeregben, eleresztette az asztal szélét, és felkönyökölt. A gróf addig űzte, míg mély mordulásokkal telepumpálta nedvével, majd szorosan ráfeküdt, és a hajába szuszogott.

Kinn a folyosón a szelíd, szent életű házitanító szemei felpattantak, észrevette, hogy ujjai táncot járnak férfiszervén, egyelőre a csuhán keresztül. Néhány perccel később csillogó szemmel kapott el egy gyanútlan szolgafiút, és az ablakmélyedésbe lökve tépkedni kezdte a ruhát annak fenekéről.

A legény már nem először került ilyen helyzetbe, de sohasem gondolt arra, hogy az eddig szelídnek és istenfélőnek hitt házitanító fogja meglovagolni, miközben kapkodó lélegzettel a kifelé lejtő ablakpárkány rácsába kapaszkodva nézi az udvaron folyó eseményeket. A csuhás mégis megtette, és bár a szolgafiú önkéntelenül is megállapította döfölés közben, hogy a lőcs elmarad a sasorrú gróf daliás fegyverének méretétől, azért meglehetősen jól használja.

Megnyalta ajkát, amikor a sötétkék bársonyfüggöny takarásában a házitanító egyre bátrabban kezdte döfölni.

Vége