Értekezés 2. (folytatás)

Értekezés (folytatás)
(Kitalált történet, fiktív helyszínekkel és szereplőkkel, egy elképzelt feudális királyságban.)


A Doktor elgondolkodva nézegette a vele szembe ülő pribéket, akit a beszélgetésre invitált, és két aranyat ígért neki, ha értékes gondolatokat jegyezhet fel Értekezésébe.

- Hogyan jutott arra, hogy pribéknek áll? – kérdezte.

- Jó kérdés, már magam is feltettem magamnak – mosolyodott el a középkorú, szakállas férfi. – A jó kereset, hogy hasznos a munkám, és tisztelnek. Igen, ez mind.

- Ezt is tanulni kell?

- Hogyne! A pribékek két éves képzésen vesznek részt, és vizsgázniuk is kell. Egy évig tanuljuk a kínzásokat, hiszen egy pribéknek sokféle módon kell tudnia meggyötörni a keze alá kerülő férfiakat. Szégyellném is, ha nem értenék a szurkáláshoz, égetéshez, vagy a karóba ültetéshez.

- Ezeket mind tanulják? – álmélkodott a Doktor. – Meséljen erről!

- A szurkálás tűvel való vallatást jelent. A delivens feneke a terület, megtanuljuk, hogyan szúrjunk bele tűket jobbról és balról. A börtönökből kapjuk az alanyokat, és rajtuk gyakorolunk. Amikor ezt tanultam, egy rablónak súgtak valamit, és nem volt szabad elárulnia nekem. Huszonhét tűt szúrtam bele jobbról és balról, mire végre megtört, és elárulta. Később a börtönben Sündisznónak nevezték, ami teljességgel érthető, hiszen annyi tű állt ki a fenekéből a tortúra végére, és majdnem ő nyert, hiszen harminc tűm volt mindössze, ezeket szúrtam felváltva jobbra és balra.

- Az égetés igencsak fájdalmas lehetett.

- Igen, erre gyilkosokat kértünk, akiket addig pörköltünk, míg sikoltozni kezdtek. Persze, nem okoztunk maradandó nyomot.

- A karózást is ki kellett gyakorolni?

- Nehezen is találtak olyan bűnözőt a tömlöcökben, aki feltette a kezét, hogy vállalkozik a karózásra. Mert első körben mindig önkénteseket kerestek. Tompa végű karót nyomtunk fel a fenéklyukba, és meg kellett tanulnunk, milyen mélyre mehet sérülés nélkül, és mikor kell csavarni a karón. A vizsgán négy embert karóztunk, és utána másnapig nem is vettük ki belőlük.

- Térjünk rá a verésre – indítványozta a Doktor.

- A verés. Sokféle módon el lehet látni valakinek a baját. Faluhelyen egy-két embernek kenyeret ad, hogy mestere a szíjnak, botoknak, pálcáknak, vesszőknek. Szép házat visznek, melynek egyik helyiségében fogadják azokat, akiket erre ítélnek, vagy saját maguk érzik szükségét a verésnek. Sok nyugtalankodó paraszt kijajgatja magából a feszültséget, ha korbáccsal kezelik. A verést fél évig tanuljuk, míg bármilyen eszközt megbízhatóan tudunk kezelni. Az utolsó fél évben csak azt tökéletesítjük, amit választottunk. Ki a karózást, ki a szurkálást, ki a pálcát. Kettőt kell választanunk, és így lettem a szurkálás és a botozás mestere.

- De itt nem gyakorolhatja a szurkálást – nézett rá a Doktor. – Beéri, hogy botozhat?

- Hát igen, de majd eljön az idő, amikor ezt a tudásomat is elővehetem – válaszolta vidáman a pribék.

- Hogyan vizsgázott?

- A vizsgabizottság tagjai sorsot húztak, egyet tűkkel kellett kidíszítenem, a másikra huszonöt jó botot mérnem. Nem volt igazi kihívás, hiszen két év alatt rengeteg fenékkel találkoztam.

- Ezek nem rabok voltak. Másképp állták?

- Igyekeztek figyelni arra, amit művelek a hátsójukkal. Akit összeszurkáltam, saját maga mutathatta meg, hogy hová kéri a következőt, felváltva jobbra és balra, és tanácsokat adott közben. Elmondta a tapasztalatait a bizottság többi tagjának. Mind a harminc tűt megkapta, és egy rajzoló meg is örökítette, ahogy háttal áll, és hátrafordulva gyönyörködik a fenekében. A többi vizsgáztató mind megszemlélte a tűket, a szúrások irányából és mélységéből következtettek arra, hogy milyen érzés lehet, végül a legjobb osztályzatot kaptam.

- A botozás hogy ment?

- Erre nehezebb volt rávenni a delikvenst, mert éppen a vizsgaelnök húzta, aki már elmúlt hatvan. Amíg behozták a derest, zavartan jegyezte meg, hogy nem gondolta volna, hogy ma még megcsapják, és mezítelenre vetkőzött, mielőtt felfeküdt, hogy deresre húzzam. Pályafutásom alatt talán ő bírta a legjobban. Minden ütést megbeszélt a vizsgáztató társakkal, és felhívta a figyelmemet arra, hogy mennyire fontos megalázni gúnyolódó megjegyzésekkel azt, akit balsorsa botozásra ítélt. Nem vertem el túlságosan, de nem is ez volt a lényeg, ezért hálás is volt, hiszen ő javasolta a kitűnő vizsgajegyet, miközben tűnődve a fenekét tapogatta.

- Hogyan talált munkát?

- Néhány évig különböző földesuraknál szolgáltam, ahol a lusta parasztokat botozgattam mindannyiunk megelégedésére. Aztán meguntam a vándorlást, és jelentkeztem a király seregébe pribéknek, hiszen itt mindig akad büntetésre szoruló baka. A cirka hatszáz bakából jó háromszázötvenet már húztam deresre, hogy ellássam a baját. Tizenegy éve nevelem őket a bottal, és sokan már többször is tapasztalták, hogy milyen tőlem kikapni.

- Milyen korú bakákat szeret jobban elverni? Mert gondolom, szereti a munkáját.

- Ezt csak szívvel lehet csinálni, ezt tanítom a fiatalabb pribékeknek is. Nem lehet meghatározni, milyen korú férfi a legalkalmasabb arra, hogy elpáholják. Kihívást jelent egy fiatal, ruganyos fenék és egy inas, szívós fenék botozása is.

- Nagyobb vagy kisebb fenék jobb botozás szempontjából?

- Persze, hogy a nagyobb, azon több ütés fér el, és sokkal szebben rajzolódik ki a nyoma. Egy kisebb fenéknél fennáll a veszély, hogy azért kínlódik a gazdája, mert több ütést kényszerülünk ugyanoda mérni. Persze van, aki a combjait is botoztatja, de ez a ritkább. Akkor jobban el lehet osztani az ütéseket a felületen. Ki hogy szokta meg. Mindenesetre egy kövér hátsó mindig jobban botozható.

- Melyik deres az optimálisabb? Az egyenes, vagy a fenékkiemelős?

- Itt láttam először ilyen kiképzésű derest, én még a hagyományoson tanultam. Annál nagyobb lehetősége volt a botütést kimozogni a delikvensnek, de itt csak kevés, ezért nem húzzuk szorosan deresre. Hiszen valamennyire mozognia kell.

- Volt, hogy valakit munkaidőn túl is elvert?

- Mire gondol, Doktor? Előfordul, hogy a csapszékben fogadásokat kötnek, kártyáznak, és a vesztesnek meghatározott számú botütést kell kapnia. Szerencsére a csapszékekben tartanak botot. Így kikísérem a vesztest az intézmény mögé, és ott megkapja, ami jár. Utána visszamegyünk, és folytatódhat tovább az este. Sokan csak másnap szembesülnek vele, amikor kijózanodnak, hogy sajog a hátsójuk, és csak halványan emlékeznek arra, hogy elvesztettek egy fogadást. Volt, aki utóbb felkeresett, és megkérdezte, hogy tényleg elvertem-e, és nagyon szégyellte a dolgot.

- Milyen magas rangú katonatisztet botozni?

- Ők általában már idősebbek, és sok közöttük vaskos, nagy fenekű. A botozás alkalmával büntetlenül lehet őket gúnyolni, hát meg is jegyezzük mindig, hogy ez aztán a fenék, és hogy még nagyobb, mióta utoljára érte bot. Lehet még gúnyolni őket azért, mert kemény tiszt létükre jajgatnak, szitkozódnak, és felemlegetik az összes szenteket. A kemény katonák között van, akinek már a deres láttán megbicsaklik a lába, és olyan is, aki a kódexnek megfelelően visszafogottan nyögdel, és elégedett sóhajjal köszöni meg a végén a kapott ütleget. Egyikük még azt is pironkodva vallotta be, hogy ha minden ütés olyan lenne, mint a hetedik vagy tizenhatodik, akkor nem is bánná, hogy időnként meg kell hasalnia a derest, mert ezek különösen ízletesek voltak számára.

- Kit verne el szívesen, de még nem volt alkalma rá?

- A parancsnokot. Mióta kinevezték, azóta csak a király adhatná utasításba, hogy elverjük, de ő nem tesz ilyet. Jó húsz éve hasalt utoljára, de előszeretettel csapatja a beosztottjait.

- Történtek kellemetlenségek botozás közben?

- Mire gondol? Persze, hogy előfordul, hogy egy katona elfelejt előtte vizelni, és botozás közben könnyít magán. Ez nem is olyan ritka, mint hinné. Pályafutásom alatt nagyon sok katonát fingattam, ilyenkor kivártam, hogy kirecsegjék magukat, és utána folytattam a botozást. Néhány esetben összecsinálták magukat, ez a legkellemetlenebb. A katonának és nekem is, hiszen nekem kell feltakarítani. A katona igen restelkedik, hogy kiengedte a béltartalmát a deresen, és engem sem vigasztal, miközben az erős vízsugárral letisztítom a katonát és a derest, hogy másnap eldicsekedhetek azzal, hogy a szart is kivertem belőle. Mert addig sem kelhet fel, a szabály az, hogy le kell a vízsugárral mosni, és folytatni a botozást. Itt a seregben is van néhány katona, akit már összeszarta magát a bottól, és hiába vitézkednek a gyakorlótéren vagy vállalnak több őrjáratot, mégis sokáig gúnyolódnak rajtuk, akár évekkel az eset után is.

- Ez tényleg kellemetlen lehet. Sok botozást láttam már, és a vizelést és fingást fel is írtam, de még sosem láttam, hogy valaki összecsinálta magát egy kiadós botütéstől.

- Hisz mondtam, hogy ez azért ritka. A katonák többsége rendesen viselkedik, és utána mind megköszöni, kivéve azokat, akik a sírástól nem találják a hangjukat. Ők másnap, harmadnap keresnek fel azzal, hogy kifejezzék hálájukat, kifizessék a munkámat.

- Meséljen a hangokról.

- Hát igen, senki sem bírja ki hang nélkül a botozást, ez olyan igaz, mint hogy ilyen igazságos királyunk nem volt még. A legtöbben eleinte nyögdécseléssel, utána jajgatással, aúzással reagálnak a jól bevitt találatra. Van, aki végigbeszéli az egészet, minden botütésről kifejti a véleményét. Olyan is, aki dacosan szitkozódik, és fogadkozik, hogy legközelebb jobban bírja majd. Persze sosem sikerül betartaniuk a fogadalmukat.

- Melyik a legjobb?

- A nyögős katonák. Egy botütés, egy nyögés. Így felelgetnek egymásnak a bottal, mondhatni nyugtázzák a kapott ütést. Fél kezemen meg tudnám számolni, hogy a több száz katona közül hányan bírják így. Előszeretettel botozom a nyögdécselőket is, akik a kapott ütéseket fél percig, vagy annál tovább nyögik, és sokat fújtatnak közben.

- A legrosszabbaknak kiket nevezne?

- Akik folyamatosan szitkozódnak, káromkodnak, sajnálgatják a feneküket, és folyton megkérdezik, hogy hánynál tartunk. Akik nehezen veszik rá magukat, hogy felhasaljanak, és akik alig tudnak felkelni utána.

Kopogtak. A Doktor kiment, majd egy perc múlva visszatért, hogy a pribéket keresi egy katona, nem tudja elküldeni. A pribék kiment, hogy beszéljen vele. A Doktor nem tudta megállni, hogy ne hallgatózzon.

- …most? De most nem dolgozom – mondta a pribék.

- Nem szeretnék várni – vinnyogta a katona. – Hoztam botot is.

- Mennyi?

- Öt… elég lesz – a fiatal katona majdnem sírt.

- Rendben, tegye szabaddá a farát!

Aztán a Doktor kisvártatva hallotta, hogy a bot csattan, és a fiatal baka feljajdul.

- Emelje fel a fenekét, nem igaz, hogy ötöt sem bír ki előrehajolva! – feddte meg a pribék.

- Elnézést – sírta a katona. – Aúhhhhh – jajdult a következő csattanás után.

- Ízlik? – firtatta a pribék, és újra megkínálta a bakát.

- Aham… - lihegte elcsukló hangon a katona.

- Eressze el, és hajoljon vissza! Úgy!

- Aúúúúú – jelezte az ötödik találatot a fiatal férfi, és a dobogásból ítélve ugrálni kezdett, valószínűleg a kezeivel a fenekén.

- És most kotródjon – a pribék visszatért a szobába, és ivott egy korty bort. – Elnézést, de nem tudott várni.

- Csak úgy, a falnál lehajoltatta, és elverte?

- Hogy másképp? Szánalmasan viselkedett, folyton leguggolt, és markolta a farát. Már az elsőtől kijöttek a könnyei.

- Elképesztő – foglalta össze a Doktor. – Hol is tartottunk?

- A hangoknál. Nem is hiszi el, hogy mennyien jajgatnak, zokognak és átkozódnak, miközben a bot dolgozik rajtuk. Mintha bizony nem lenne az ő érdekük is, hogy alaposan meg legyenek botozva. Ám ezt hajlamosak elfelejteni.

- Mit gondol? Hányan mondanak igazat, amikor a végén kezet szorítanak magával, és azt mondják, hogy jólesett?

- Többen, mint gondolná. Csak amíg a kódexbe nem foglalták bele, addig nem merték volna ezt hangosan is kimondani.

- Honnan tudhatja? – vonta össze a szemét kételkedve a Doktor.

- Ez egyszerű. Másképpen nyög az, aki kínlódik, és másképpen, akinek jólesik a botozás. Az utóbbi hálásan nyögdel, mintha valami ízletesen kapott volna. A kérdés bonyolultabb, mert azok közül is többnek esik jól, akik hánykolják magukat, és jajgatnak. Szégyellik elárulni, hogy ízlik nekik a bot, szégyenükben még hangosabban jajgatnak. Ők soha nem könnyeznek.

- Volt pályafutása alatt, aki a saját döntéséből hasalt?

- Még az elején. Egy elhibázott döntés miatt büntette meg a tiszt saját magát. El is mondta, hogy senki más nem hibás a dologban, csak ő, amíg meztelenre vetkőzött. Alaposan elvertem, ő volt az egyik, aki összecsinálta magát közben. Ebből is látszik, hogy megfelelően kemény ütéseket kapott. Amint lemostam, folytatódott a büntetés. Olyan verést kapott, hogy az eget is bőgőnek nézte, legalábbis zavartan ezt mondta, amikor felkelt a deresről, és megköszönte.

- Mi lehet a megoldás, hogy ne fossanak be? – tűnődött a Doktor.

- Egy megfelelő méretű és formájú dugó, amit a fenéklyukba kell felhelyezni botozás előtt. Ez nem akadályozza a botozást, ám a béltartalmat nem engedi kijönni.

- Ért ennek a felhelyezéséhez?

- Persze, mi sem egyszerűbb. Csak a katonák eléggé idegenkednek tőle. Inkább vállalják a befosás kockázatát – nevetett első ízben a pribék. – Volt, aki többszöri próbálkozásomra sem lazította el a fenéklyukát, így nem sikerült felhelyezni, de általában az én akaratom érvényesül.

- Tehát eddig ritkán volt alkalma kipróbálni, milyen bedugózott lyukú férfit verni?

- De, még a tanulmányaim alatt kezdődött. Ott nem sokat teketóriáztunk a bűnözőkkel, akiket a tömlöcből hoztak gyakorolni. Néhányukon csak a dugó biztonságos felhelyezését gyakoroltuk. Itt vagy tucatnyi katonát kell bedugózni botozás előtt, azokat, akiknél már előfordult a deresen béltartalom-ürítés. Kötelességük előre jelezni, de mi is ismerjük ezeket, és aki nem szól, az sem maradhat titokban. Választhatnak, hogy előrehajolva kérik a dugót, vagy a deresre húzva. Általában lehajolnak neki, és én felnyomom. Néhány perc az egész, mire megszokják az érzést, és akkor nyugodtabban hasalják meg a derest. Volt, hogy a falnál sorakozó székekről tucatnyian nézték végig ezt, és a katona inkább gyorsan ellazította a lyukát, hogy minél hamarabb megdugózhassam. Ettől nem illik jajgatni, nyögni és lihegni szoktak, és rázzák a feneküket.

- Mekkora ez a dugó?

- Szerencséje van Doktor, éppen van nálam egy! – kihúzott a zsebéből egy arasznyi hosszúkás, vaskos tárgyat.

A Doktor kezébe vette, és csuklott egyet:

- Hát, nem is csodálom, hogy berzenkednek tőle. Előbb vékony, aztán vastag, megint vékony, és a szélesebb rész gondolom arra való, hogy ne csússzon be, és ennél fogva lehet kihúzni.

- Így van – röpke pillantást vetett a Doktorra. – Nem akarja kipróbálni?

- Én??? Megőrült? – hökkent meg a Doktor.

- Gondolja meg! Meglátja, milyen gyorsan feldugom magának.

- Hát… voltaképpen… - a Doktor meglepően gyorsan belement, mert erősebb volt benne a kíváncsiság, mint a félelem.

Letolta nadrágját, és hasmánt az asztalra dőlt, egyik kezével széjjelhúzta fenekét.

- Lazítson – utasította a pribék. – Sóhajtson mélyeket!

- Hogy vehetett rá erre – dohogott a jó Doktor. – Negyvenhét évesen ilyenre adom magam.

- Higgye el, a rabok is kibírták, noha némelyiknek csak alig kentük be, szinte szárazon nyomtuk fel. Amikor végre sikerült, volt, aki bevallotta, hogy csillagokat látott a kíntól.

- Mivel keni be? – sandított hátra a Doktor.

- Rá kell köpni, és kész! – a pribék párszor elismételte a műveletet, majd a Doktortól is kölcsönzött nyálat.

- Ó… - nyílt tágra a Doktor szeme, amikor megérezte a dugó nyomakodását fenéklyukán. – Hogy az a…! Mmmmmmm – nyögte.

- Lazítson! – utasította a pribék, és erőteljesebben nyomta.

Alig fél percbe telt, és a nyögdécselő Doktor magában tudhatta a dugót. Felemelkedett, és tágra nyílt szemmel motyogta: - Ez… aztán… feszít!

- De benntart minden nemkívánatos dolgot a beleiben – felelte a pribék. – Valamit valamiért.

- Elhiszem, hogy nem kedvelik. Tudja, mire emlékeztet?

- Vannak sejtelmeim – somolygott a pribék. Ő már tudta.

- Még fiatal voltam, és egy... grófnál dolgoztam felcserként, aki annyi idős lehetett, mint most én. Egy hajnalban arra ébredtem, hogy mögöttem fekszik, és felnyomja a kemény lőcsét belém. Az volt ehhez hasonlatos. Egy rejtekajtón jöhetett be a szobámba, később megtaláltam a falikárpit alatt a titkos járatot. Még tiltakozni is elfelejtettem. A következő három napban tizenegyszer tett magáévá. Mindig máshol, és az sem zavarta, ha látja a szolganép, az őrök a folyosón, akik... úgy tettek, mintha nem láttak és nem hallottak volna semmit. Sosem felejtem el a döngölőjét, amivel férfivá avatott. Aztán... néhány hónap múlva húsz lettem, és huszonkét éves koromig még nővel sem voltam – a Doktor, aki mindig másokat késztetett pironkodásra, most még náluk is jobban pironkodott. - Utána már nem kellettem neki.

- Ugyan, hát megdöngölték, Doktor? – nevetett a pribék. – Akkor ezért volt könnyű megdugózni, hiszen emlékezett az érzésre.

- Pedig ennek sok éve már – motyogta a Doktor. – A fenébe, de jól döngölt! – csapott öklével a levegőbe.

Mindketten felnevettek, majd a Doktor visszadőlt az asztalra, és egy jóleső sóhajjal búcsúzott a dugótól, amely ismét eltűnt a pribék zsebében.

A Doktor ezt az akkordot nem véletlenül hagyta ki az Értekezésből. Mert kihagyta, annyi szent!

Vége