Értekezés 1.

Értekezés
(Kitalált történet fiktív helyszínekkel és szereplőkkel, egy elképzelt feudális királyságban.)


A Doktor valójában egyszerű felcser volt, ám mivel idestova másfél évtizede szolgálta a királyt katonai táborokban, elvárta a "Doktor" megszólítást. Sok szabadideje írásra késztette, mert szeretett volna valami nyomot hagyni a világban. Elhatározta, hogy az oly divatos „Értekezés” címet adja művének. Az értekezés témája a botozás volt, mely nemritkán szerepelt a bakák életében. Újonc és sok éves szolgálatot maga mögött tudó magas rangú tiszt is változó gyakorisággal üdvözölhette a derest, és a javító szándékú botot. Csodálkozott is, hogy még senkinek sem jutott erről értekezést írni.

Több oldalról körbejárta a kérdést mindig kiemelve egy-egy érdekességet, és a beszámolók lejegyzése után odaírta saját véleményét is.

Ezúttal annak járt a nyomába, hogy a botozást idővel jobban bírják-e a férfiak, akik már jól ismerik a büntetésnek ezt a formáját, vagy nem. A táborban húsztól hatvan éves korig szolgáltak bakák, és mivel hosszú évek óta békeidő volt, hát idejük jó részét gyakorlatozással, őrjáratozással töltötték. A jó élettől sokan ellustultak, és fegyelmezetlenekké váltak, ezt pedig kiválóan orvosolja egy kellő időben alkalmazott botbüntetés.

Aznap figyelme egy bőven ötvenes korú tisztre esett, aki egy tanácskozáson ágált felettese véleménye ellen. A harmadik ilyen eset után a felettes nem sokat teketóriázott. Közölte az elsápadó századossal, hogy úgy gondolja, itt az ideje annak, hogy meglátogassa a derest, és a fenekére méressen huszonötöt a jobbikból.

A férfit az elmúlt majd’ három évtizedben rendszeresen nevelték bottal, de elfogadta, hogy felettese szerint még ráfér a nevelés. Így vigyázzba vágta magát, és engedélyt kért a távozásra. Elhagyta a szobát, hogy felkeresse azt a sivár helyiséget, amelynek berendezési tárgyait az középen terpeszkedő, masszív deres, és a fali tartókon függeszkedő botkészlet és fáklyák, valamint az esetleges érdeklődők számára a falnál sorakozó székek tették ki. A tágas helyiség magasan fekvő apró, rácsos ablakokkal rendelkezett, emiatt tömlöcre emlékeztetett. A széksor közepe táján most csak a Doktor foglalt helyett, aki érdeklődéssel figyelte az eseményeket.

A százados mélyet sóhajtott, és megrázta a zsinórón függő kis csengőt, mely jelezte a közeli pihenőhelyiségben időző szolgálatos pribékeknek, hogy ismét botozásra várakozik valaki. Kissé megvárakoztatták, hogy legyen ideje ráhangolódni, és találgatták, hogy fiatal vagy idősebb, verték-e már a múltban, vagy most fogják bemutatni a botnak.

A feladat elvégzésére érkező két pribék azonnal felismerte a savanyú ábrázatú, idősebb tisztet, aki zavartan rendelt magának huszonöt jó botot, majd sóhajtva elhelyezkedett a kényelmes fekpadon. Áldotta az asztalos nevét, aki kipárnázta, és fenékemelő résszel is ellátta középtájon a bakák fegyelmezésére szolgáló alkalmatosságot. A fáma szerint ő próbálhatta ki először, és úgy hírlik, igen-igen meg volt elégedve művével, noha hetekig borogatta a fenekét az figyelmességből kapott huszonöt után.

- Mikor is vertem el utoljára? – morfondírozott az egyikük, és megnyomkodta a hasaló tiszt terebélyes, csupasz hátsóját.

- Idestova nyolc hónapja annak, azóta nem kóstoltam botot – fordította hátra a fejét a tiszt, majd aggodalmas tekintettel figyelte, ahogy deresre húzzák. – Az előbb szabták ki rám a büntetést, azonnal idejöttem.

- Helyesen tette, ezt nem jó halogatni, attól csak elgyávul a baka, még ha ilyan kemény katona is – paskolta meg biztatón a pribék újra a kidomborodó feneket mely soha el nem múló halvány pirossággal őrizte az előző alkalmak emlékét.

Kiválasztott egy botot, majd megkérdezte a feszengő tisztet, hogy felkészült-e? A férfi megfontoltan bólintott, mire a pribék egy kiadós botütéssel üdvözölte. A tiszt keservesen felnyögött, feneke megfeszült és elernyedt, és két kézzel kapaszkodott a deres lábaiba. A pribék ügyesen lecsapott újra, és ezúttal is megnyögdeltette a bakát.

- Ízlik? – kérdezte a pribék, és újra megkínálta a tisztet a bottal.

- Aúúhhh – jajdult a férfi, majd eltűnődött a kérdésen. – Meglehetősen – vallotta be.

- Mintha nagyobb lenne a feneke azóta, mióta utoljára kiporoltam – a pribék lecsapott, mire újabb piros csík jelent meg a szabadkozva nyögdécselő tiszt terebélyes fenéken.

Ha a baka szégyenkezett is a feneke méretére tett gúnyos megjegyzések miatt, az csak az első néhány botütésig tartott. Az idő beszűkült számára, és csak a következő botütésig tudott ellátni. A két pribék közül az egyik mérte rá az ütéseket, a másik számolt, közben megjegyzéseket tettek rá. Nem túl hízelgőeket.

Akkor is restelkedett, ha érezte igazát ezeknek a maró gúnytól csöpögő megjegyzéseknek, hiszen botozásra felkínált testrésze az évek múlásával egyre nagyobb lett, és a botozási póztól még nagyobbnak is látszott.

Voltaképpen ez mindig lerontotta az élményt, hiszen nem tudta teljes figyelmét a botütéseknek szentelni, mert pironkodnia kellett a megjegyzések miatt.

Miközben csapatta magát, még a könnye is kibuggyant, és panaszosan jajgatott, szitkokat mormolt fogai között, pedig most is elhatározta, hogy férfias nyögésekkel fogja csak nyugtázni a kapott ütleget. Hát ez most sem sikerült. Minden egyes ütéstől érzése szerint le tudta volna rúgni kínjában a csillagokat. Érzése szerint alaposan ellátták a baját, ezt meg is jegyezte, amikor lassan lekecmergett a deresről, néhány dicsérő szó kíséretében. Két ezüstjébe került a büntetés, és ezt még ki kellett fizetnie, mielőtt távozott.

Az ilyen eseményeknél gyakorta jelen lévő Doktor követte, és rendelőjébe invitálta.

- Nem lehetne később? – kérdezte a tiszt, de a Doktor megrázta a fejét.

- A friss élményeire vagyok kíváncsi.

- Nem hiszem, hogy túl jól sikerült a mai botozásom. De ez nem a pribékeken múlott – a tiszt ismét letörölt egy árulkodó könnyet.

- Hát hogyan szeretné, ha botoznák? – vonta fel a szemöldökét a Doktor.

- Bánjanak velem tisztelettel, elvégre feljebbvalójuk vagyok. Inkább dicsérjenek, ha jól kinyögdelek egy ütést, mint kinevessenek, hogy milyen rosszul bírom.

- Talán nem érezte jogosnak a büntetést, azért lamentált? – találgatta a Doktor.

- Nem, a büntetéssel semmi baj. Magamfajta durva tiszt csak ebből ért.

- Milyennek találta az ütéseket?

- Azokkal semmi baj nem volt. Remekül kezelik a botot, eddig bármelyik pribék botozott, mind alaposan elvert.

- Valóban ízlettek az ütések? – a Doktor ismét lejegyzett egy mondatot, és érdeklődve nézte interjúalanyát.

- Remekül eltalálták a fenekemet, és nem csúsztak le róla. Némelyik katona szereti, ha a combára is kap, de én nem. Elégedett voltam az ütések gyakoriságával és erejével. Elvégre móresre kellett tanítani engem velük.

- Akkor miért nyögött akkorákat, hogy majd’ leszakadt a plafon, ráadásul hosszasan? Miért jajdult olyan keservesen, és miért sírta el magát?

- A katonai etika engedi, hogy kinyögdeljem a kapott ütést, és csak utána mérjék ki a következőt. Higgye el, utána néztem ennek. Persze az ütések ereje nem áll összhangban a nyögéseim idejével és hangerejével. Amíg az előző botütéstől nyögök, addig pihen a bot.

- És mi a helyzet a jajgatással, sírással? Bizonyára nem tartalmazza a katonai kódex, hogy egy tiszteletre méltó koros katonának ennyire hisztisnek kell lenni néhány kemény botütéstől, amelyek saját bevallása szerint is ízlettek a fenekének? – fogalmazta meg a Doktor az ellentmondást.

- Valóban… nem tartalmazza. Ám egy botütés elképesztő hanghatásokat tud kihozni az emberből, belőlem. A hirtelen fájdalom, a rémület, a megaláztatás, a kínlódás összpontosul ilyenkor, és a pribékek sikernek könyvelik el, ha úgy megkínálnak a bottal, hogy jajgatok, szitkozódom és elsírom magam.

- Úgy tudom, ez rendszeresen előfordul – pillantott jegyzeteibe a Doktor.

- Nem érti, Doktor – a tiszt türelmetlen mozdulatával csaknem leverte az elé tett vizespoharat. Aztán ivott egy kortyot, és halkabban folytatta. – A deresen ismét az a diák vagyok, akit sírásig pálcáz a tanítója.

- Hol volt diák?

- Hát a katonai akadémián. Ott aztán jól fogyott a pálca a gyakori használattól. Sohasem kaptam kétszer ugyanazzal. Óra végére mindig megfogyatkozott a tanító pálcakészlete, és szaporodtak a nyögdécselő, könnyeiket törölgető diákok a padokban, akik alig tudtak ülni.

- Higgye el, sokan közülük azért hálásak lehetnek a pálcának, hogy segítségével elvégezték a katonai akadémiát.

- Igen, a hálájukat úgy fejezték ki, hogy rendszeresen feltöltötték a pálcakészleteket.

- Maga is? – a Doktor gúnyosan nézte az öles termetű férfit.

- Bízza rám, hogy mire költöm a zsoldom! – mordult dühösen a tiszt, és kiitta a maradék vizet.

- Tehát igen – a Doktor ezt is feljegyezte. – Mégis hogy lehet, hogy idestova három évtizede szolgál, évente két-három alkalommal biztosan bemutatják a botnak, és mégis képes ekkora hisztit rendezni egy jól megérdemelt huszonöttől? Nem szégyelli magát? Példaképnek kellene lennie, ehelyett a maga könnyeitől lesz hangos holnap a csapszék, ha a szabadnapos pribékek odaérnek.

- Maga nem ért semmit, Doktor – szegezte rá mutatóujját a vörös arcú tiszt. – Akkor okoskodjon, ha megízlelte a botot a deresen. De az az idő sosem jön el. Így csak megszemléli, ha elnáspángoltak valakit, aztán jön az ostoba kérdéseivel. Én egy százados vagyok, érti? Jobban kellene tisztelnie!

- Mivel vívta ki a tiszteletemet? A nyafogásával, és a könnyeivel? Egyébként mit tartalmaz még a katonai kódex a bakák botozásáról?

- Azt okosabb emberek fogalmazták meg, mint maga, szánalmas kókler! – sziszegte a tiszt.

- Mégis, osszon meg néhány fontosabb pontot velem, hiszen én nem olvastam.

- A katonai kódex előírja, hogy a botozáshoz szabaddá kell tenni a feneket. Ezt vagy a nadrág letolásával, vagy mezítelenre vetkőzéssel kell elérni. Ha csak egy váltása van egyenruhából és gyakorló holmiból, akkor így nem kell beleizzadni. Márpedig a botozás megizzaszt, a ruha összegyűrődik a feszengéstől. A kódex szerint jó katona magától fekszi meg a derest, és nem kell kényszeríteni erre.

- Folytassa. Tényleg okos ember lehetett, aki ezeket a szabályokat kódexbe foglalta. Ír a bot méretéről is?

- Igen. A katonák fenyítésére férfihüvelykujjnál nem vastagabb botot lehet csak használni.

- Folytassa!

- A pribék csak botozásban járatos férfi lehet, aki vizsgát tesz abból egy bizottság előtt, hogy jól forgatja a botot.

- Mit ír a kódex a deresen történő viselkedésről?

- A jó katona kellő önuralommal fogadja a botütéseket, és nem tiltakozik ellenük. Figyel a fenekére, és alkalmasint meg is dicsérheti a pribéket, ha egy ütés különösen jólesik neki. De nem hallottam még ilyenről, hogy valaki ezt megtette.

- Ezt meg tudom érteni – bólintott a Doktor, és ezt is lejegyezte.

- A jó katona kezet fog az őt megbotozó pribékkel, így jelzi, hogy nem haragszik rá. Ezután egy-két szóval méltatja a nevelési célból kapott verést. Általában a „hálás vagyok” és a „köszönöm, ez jólesett!” igen javasolt, ezekből a pribék is tudja, hogy jó munkát végzett.

- Maga melyiket szokta mondani? Mindig ugyanazt?

- Hol egyiket, hol másikat, mikor melyik jön a számra. De a kódex előírja a hálálkodást.

- Mit ír még az illemkódex? – a Doktor figyelmesen nézte a katonát, aki már a harmadik pohár vizet kortyolta el.

Tapasztalatai szerint a bakák botozás után sok vizet isznak, mert kiszárad a szájuk a nyögdécseléstől, ezért alanyainak mindig újratöltötte a poharát a beszélgetés alatt.

- A legfontosabb pont – a tiszt a kódex végére ért – hogy a megcsapott bakának mindig ki kell fizetnie az ütleget, lehetőleg közvetlenül a botozás után. Köteles minden hónapban elkülönítenie a zsoldja egy részét, hogy egy váratlan botozás alkalmával ne kelljen kölcsönkérnie erre. Huszonöt jó botütés egy ezüstöt ér, és ezt a botozó és számoló pribék is megkapja, hiszen honorálni kell, hogy ezzel a tehetségükkel szolgálják a katonák fegyelmét.

- Miért? Nem alkalmas bármelyik férfi arra, hogy elverjen egy másikat? – a Doktor ezen igen elcsodálkozott.

- De még mennyire, hogy nem! – a tiszt lázasan keresgélte a szavakat, hogy megmagyarázza. – Az akadémián voltak tanítók, akik nagyszerűen forgatták a pálcát, és voltak, akik nem nagyon tudtak eredményeket elérni. Meg aztán… - a katona elrévedt egy pillanatra.

- Folytassa, mi jutott eszébe?

- Egy alkalommal hazafelé tartottam az akadémiáról, amikor az erdei úton rablókba botlottam. Szép ruhám miatt foglyul ejtettek, és váltságdíjlevelet küldtek családomnak. Rabságom alatt rábíztak az egyik rablóra, aki kezelésbe vett. Egy fához kötött ilyen alkalmakkor, és pálcával verte a fenekemet. Hiába kértem, hogy más verjen, őt jelölték ki, és ő elég ügyetlen volt. Amikor kiszabadultam, és otthon megnézhettem a fenekemet a tükörben, hát összevissza keresztezték egymást az ütései nyomai. Szégyelltem is rendesen, féltem, hogy nem tűnnek el a nyomok, míg visszamegyek az akadémiára. Két hétig kellett kenegetnem.

- Hát ez elég kellemetlen történet. Mit tudna mondani a hangokról? Mondta már, hogy a kódex szerint csak a nyögdécselés elfogadott, de milyen hangok szokták még elhagyni a botozottak száját verés közben?

- Erről a pribéket kéne megkérdeznie, Doktor. Ha nem bánja, mennék. Jelentést kell tennem a felettesemnek a botozás megtörténtéről.

A Doktor a kezébe adta a gyógyírt tartalmazó dobozkát, és a tiszt vigyázzba vágta magát, majd távozott. A Doktor még hosszan írogatott, véleményét odafűzte az eddig lejegyzettekhez. Kifejtette, hogy a katonák az idő előrehaladával sem viselkednek másképp a deresen, mint fiatalon, vagyis a botot nem lehet megszokni. Mindazonáltal pont ez teszi alkalmassá arra, hogy féken tartsák a bakákat, hiszen a botbüntetéstől kivétel nélkül mindenki tart.

Itt elmerengett egy pillanatra, hogy vajon mitől tartanak jobban a bakák, magától a botozástól, vagy attól, hogy milyen hírek terjednek el utóbb a botozás közbeni viselkedésükről, és arra jutott, hogy mindkettőtől. Hiszen mindenki tudja, hogy a csapszékben a boroskupák számától függően a pribékek hajlamosak egyre nagyobb túlzásokba esni, és a bakák előszeretettel fizettek nekik újabb és újabb köröket a finom nedűből.

Elhatározta, hogy következő interjúalanya nem egy botozott baka lesz, hanem egy gyakorlott pribék.

Folyt. köv.