A vizsga 1.

Evelin izgulós típus volt, mindig izgult. Természetesen "akkor" is, de főként az egyetemi vizsgaidőszakban. Minden negyedév előtt megfogadta, hogy ezúttal rendszeresen, óráról órára készül, de sose tartotta be. Mindig az utolsó pillanatra hagyta a készülést. Ma délután pedig elérte lustasága eddigi csúcsát: jóformán teljesen felkészületlenül ment el vizsgázni.
Nem volt egyedül azzal a véleményével, hogy ez az évfolyamon tanulható legunalmasabb tantárgy. Ráadásul az egész kar, de talán az egész egyetem legsármosabb tanára oktatta. A végletek néha találkoznak.
Evelin úgy remélte, hogy majd mindenkit előreenged, és amíg ők vizsgáznak, lesz egy-két órája átnézni (ha megtanulni nem is) néhány tételt. A harminc tételből ugyanis csak hatot tanult meg valamennyire, a másik huszonnégyről halványlila segédfogalma sem volt. Ez a 80%-os bukási esély pedig nem kecsegtetett sok jóval. Pechjére azonban csak két másik hallgató várakozott a tanár szobája előtt. Fél óra plusszal pedig semmire se megy.
Hamar elrepült a fél óra, és torkában dobogó szívvel átlépte a küszöböt. Elhaló hangon köszönt, mosolyt erőltetve az arcára, és lélekben felkészült arra, hogy perceken belül úgy fog égni álmai férfia előtt, mit a Reichstag.
Az asztalon, cseppet sem hívogató módon feküdt a harminc vékony papírcédula, színükkel lefelé, mellettünk pedig decens távolságra egy kulcscsomó. A lány nem tudta felemelni a tekintetét az asztalról.
- Kérem húzzon egyet! - mondta a tanár. Ahogy átsuhant az elméjén a régi favicc, miszerint most azt kellene mondania, hogy "Húúú", önkéntelenül is elmosolyodott egy pillanatra. Csak a szája széle mozdult el, és tényleg csak egy tizedmásodpercre, de a férfi vizslató tekintetét nem kerülte el.
Evelin hosszasan, halálosan izgulva és félve bámulta, szuggerálta a papírcetliket. Maga se gondolta volna, de morbid módon tetszett neki ez az érzés. Már majdnem kiválasztotta a tizenharmadik fecnit balról, amikor hirtelen leesett neki: a tanár nem azt mondta, hogy "húzzon egy tételt", csak annyit, hogy "húzzon egyet". És mi a csudáért rakná ki a lakáskulcsát az asztalra a cetlik mellé, ha nem azt akarná jelezni, hogy az is egy opció.
"Na, ebből nem eszik! Sosem voltam ingyenkurva, és most se lehetek az" - súgta neki az egyik énje. Egy másik belső hang azonban azt mondta: "Legalább nézz a szemébe!"
A tanárra emelte a tekintetét. Volt valami határtalanul vonzó abban a vidám, kíváncsi, de tekintélyt parancsoló szempárban, ami leplezetlenül stírölte. Hozzá pedig az a flegma félmosoly, mintha azt üzenné: "Csak bátran!"
Hiába feküdt harmincegy tárgy az asztalon, hiába üvöltözött egyre elkeseredettebben a "jobbik énje", tudta, hogy igazából csak egy választása van. Nemcsak ő bűvölte a papírokat, de valami (vagy valaki) elbűvölte őt is.
Egy határozatlan, de hirtelen mozdulattal megragadta a kulcscsomót...
(folyt. köv. ?)