Mihály napi történet (1)

Nem tudom mennyire közismert, hogy az őszi, Szent Mihály napon kívül tavasszal, május 8.-án is van Mihály névnap. Nagyapám és Keresztapám is ezen a napon tartották meg a névnapjukat. Mindig ezen a napon kerestem fel Őket személyesen s sajna most már csak a temetőben. Idén egy nappal hamarabb, nem szombaton, mert akkor más programunk volt. Igaz ezen a napon még csúnya, hideg, „őszies” idő volt, fújt a szél s lógott az eső lába is, így kellően, melegen fel voltam öltözve, mondhatnám kiöltözve.
A nagy, budai temetőből már kijöttem s busszal jöttem le, be a városba. Kezdetben még nem, de a BAH csomópont környéktől már kezdett megtelni a busz utasokkal. Szerencsémre én a forgó utáni első ajtó mögötti székre ülhettem s mellettem félig nyitva volt az ablak, így friss levegőt is szívhattam.
A BAH csomópont utáni megállóban kevesen szálltak le, de sokan fel, így hosszabban időztünk a megállóban. Ekkor figyeltem fel rá, a „futóra”, aki” elsöpört” az álló busz mellett. Tempósan, de jó ritmusban futott. Kecsesen, mint egy gazella. Harmincas évei elején járhatott. Jó 190-195 cm magas srác volt, de alig nyomhatott 70-75 kg-ot. S feltűnő is volt a sok „szürkébe”, vagy inkább még inkább feketébe öltözött nép között. Ugyanis feltűnő, sárga színű testhez, pontosabban lábra (vádlira, combra) simuló spandex, hosszú futónadrág volt rajta; felül pedig szintén testre simuló, tapadó, vörös színű felsőrész tartozott hozzá, kapucnival, szorosan a fején. A lábán pedig világoskék színű, jó márkájú futócipő volt. A derekára volt csatolva egy kis, fekete övtáska, amiben lehetett a mobilja, igazolványa.
A busszal folyamatosan „versenyzett”, mert hol mi voltunk előrébb, hol pedig Ő, míg mi a megállókban vesztegeltünk. Mikor előztük egymást összenéztünk s már többször is rám mosolyodott, rám villant a szeme. Végre a Hegyaljai úton, lefele megelőztük, tartósan.
Gyors elhatározásból, jeleztem, majd a megállóban szinte „kirobbantam” a buszból a járda közepére és telibe talált, ahogyan el akart mellettem sliszkolni. Elkaptuk kölcsönösen egymást, átöleltük, így pár lépést tántorogtunk együtt, de nem estünk el, végre stabilan álltunk a lábainkon. Mind a ketten elnevettük magunkat s szinte egyszerre mondtuk ki a bocsánatkérés szavait. Majd elengedtük egymást, elköszöntünk s Ő tovább indult, de pár lépés után mégis megállt, hátrafordult és jobban megnézett. Először a velúr kalapomat csodálta meg, majd végignézett a teveszőr kabátomon, az alóla kilógó pantallómon, ami élesre volt vasalva s a nyakamban lévő kasmír, hosszú sálamra. Végül szeme megakadt a fényesre suvickolt, elegáns bőr cipőimen. No meg végül még a régies, fa esernyőmet is meggusztálta.
- Szép. - mondta, elegáns.
Én csak álltam s vártam ott a kőfal mellett, míg végez a „felmérésemmel”, majd kissé félénk mosollyal megkérdeztem tőle:
- Elégedett vagy akkor a látvánnyal? Megfelelek, megfelelnék Neked? 
Ő is elmosolyodott, elismerően biccentett s megszólalt:
- Igen, természetesen, tudnék mit kezdeni…. – kezdte, de megakadt, nem fejezte be. Lehajtotta a fejét és láttam elpirult.
Azt gondoltam nem tudta, hogy visszategezhet-e, vagy magázzon, ezért akadt el.
- Csak nem? Én is! – incselkedtem vele s cukkoltam tovább: - Kölcsönös. Tegezz csak nyugodtan Te is! – szólítottam fel.
- Mi? – kérdezett vissza.
- Hát, az elismerés, s talán a vágy is. – tettem hozzá még és a szemébe fúrtam a nézésemet.
Megint elpirult s lesütötte a szemét s állt, mint egy cövek.
Megsajnáltam, ezért megkérdeztem:
- Ha már úgy is leálltál, nem fogsz megfázni? Üljünk be oda… - mutattam a nem messze lévő presszó, söröző felé.
- Nem, nem fázom meg…- kezdte, de ekkor elkezdett csöpögni az eső.
Én meg kinyitottam az esernyőmet, ami jó nagy volt, s őt is alá húztam, hogy ne ázzon meg, és még a nyakamban lévő – jó nagy – kasmír sálamat is rá terítettem, de nem vettem el a kezemet a válláról. Elindultunk így a presszó felé.
Egy darabig jött is engedelmesen velem, mellettem, de hirtelen megállt, szembe fordult velem, rám nézett a szemembe s úgy kérdezte meg:
- Ha ráérnél oda beülni a presszóba, arra nem érnél rá, hogy fel gyere hozzám? Ott is meleg van s lenne kávé, sör s talán más is.  - szólalt meg s megint csak elpirult, mert rá jött, hogy kicsit kétértelmű volt az invitálása.
Én elmosolyodtam s úgy válaszoltam:
- De, igen, ráérek s főleg az győzött meg, hogy más is lehet!  - voltam most én kétértelmű.
- Akkor ne a presszóba menjünk, hanem fel a hídra, a buszmegállóhoz, mert át kell mennünk a hegyen! – válaszolta a srác és indult volna is arra. Megállítottam.
- Rendben, de ne busszal menjünk, hanem… - de nem fejeztem be, leintettem egy taxit s beültünk abba. – Mond a címedet! – utasítottam s a sofőrt, hogy oda vigyen minket.
Míg mentünk a taxival, átestünk a bemutatkozáson. Félix-Áron hallatszott.
A túloldalt a Gesztenyés fasor mellett állt meg a taxis, egy házba mentünk be. Nem nagy, de nem is kicsibe. A kerten át felmentünk a házhoz és az oldalbejáraton léptünk be. Onnan, a belső lépcsőn fel az emeletre, majd az előszobába jutottunk.
Ott lesegítette rólam a kabátomat, elvette a kalapomat, esernyőmet és kinyitotta a nappali ajtaját:
- Menj csak be, én is mindjárt jövök, csak gyorsan lezuhanyozom. – mondta s eltűnt.
A szép, nagy nappaliba belépve körülnéztem. Kellemes berendezésű volt, előtte egy nagy terasz a kert felé és szép kilátás az úton túl a Gesztenyés fasorra s a szállóra. Élvezettel nézelődtem s nem is vettem észre, hogy elszaladt az idő. Kint közben elállt az eső és lassan a szmog, köd is tisztult. Ott álltam és nézelődtem a teraszajtónál.
Azt hallottam csak meg, hogy:
- Állj, ne mozdulj, s főleg ne fordulj meg, kérlek! – hallatszott mögülem, majd azt éreztem, hogy valaki mögém áll, hozzám eléggé közel, mert a lélegzetét észleltem a tarkómon.
- Pisztoly is van a kezedben legalább? – kérdeztem meg incselkedve s folytattam: - vagy mással akarsz kényszeríteni? S mire?
- Sajna pisztolyom az nincs, de nem is tudnám használni  , még sohasem volt a kezemben, de kardom az van, még ha most csak a”helyén”, pöttyedten. Úgy is jó lesz? – kérdezte meg nevetve.
- Hát, ha, úgy is tudod ”használni”, célszerűen, nem bánom, úgy is jó lesz.  - egyeztem bele, de tettem másik javaslatot is: - Bár, nekem is van kardom, de az enyém mármost kemény, jóféle és harcra kész, ha „üres és behatolásra kész a kardtokod.  - cukkoltam, de nem számítottam erre a „válaszra”.
Mert erősebben nekem nyomódott hátulról, előre nyúlt, átölelt mind a két kezével, majd az egyikkel megtapintotta, majd meg is markolta a mereven előre álló – bár a szoros alsógatyám által el”nyomott” – farkamat.
Közben éreztem a tarkómon a felgyorsult levegővételét.
(folyt. köv.)