Párizsi élmények a manzárdtető alatt (8)

A terv azonban csak terv maradt, mert mikor délután a Vásárlátogatást befejezve kb. 17 órakor visszaértem a standunkra s leültem fáradtan a napi programom teljesítése után, már hozta is – Mihael, a stewards-unk – a jó erős feketés csészémet, s míg átadta rám nézett jelentőségteljesen. Nem nagyon értettem a jelzését, de hamarosan, mikor a számhoz emeltem a gőzölgő kávéscsészét, megéreztem a Calvados kellemes illatát is benne. Ekkor visszamosolyogtam Mihael-re, köszönet képpen. Megittam a kávét és miközben elvette a csészémet, egy kis cédulát a kezembe csúsztatott észrevétlenül, de mutatta, hogy úgy olvassam el, mikor egyedül vagyok.
(Mihael-ről éjjel Péter is szót ejtett, hogy szerinte meleg, s figyeljek rá s még annyit is mondott, hogy Emile-nek volt egy elejtett megjegyzése a bdsm buliban, hogy egy „ismerősünk” nagyon fájlalja, hogy nem találkozhatott ott velünk.)
Sikerült elolvasnom a cédulát magányomban, az állt rajta, hogy a party után várjam meg őt, mert el kell vinnie valahova még az után, így ne menjek a többiekkel vissza a szállodába. Ott lesz valaki, aki feltétlen szeretne még velem ma este találkozni, akit ismerek már, találkoztam vele korábban, de a nevét hiába írná le, arról nem ismerném fel. Ma személyesen is keresett itt a standon, de sajnos nem voltam itt.
Kicsit csodálkoztam s utolsó estémen sétálva akartam elbúcsúzni Párizstól, de azért kíváncsi is voltam, hogy ki az, aki még ma este látni akar s miért. Így a party végén – úgy fél kilenc tájban – elköszöntem a többiektől, hogy én még sétálok egyet az esti Párizsban, s megvárva míg taxiba szállnak, integettem nekik, majd szétnéztem Mihaelt keresve, mivel ő nem volt ott a partyn.
Hamarosan meg is láttam a közelben s találkozva már együtt mentünk, majd utaztunk a metrón. Én meg közben faggattam őt, hova, kihez megyünk, de nem válaszolt, csak sejtelmesen mosolygott. Még azt is elmondtam neki, hogy búcsút szeretnék venni a várostól, Párizstól ma este - lefekvés előtt – mire azt válaszolta, hogy arra is lesz még idő.
Közben már kiszálltunk és sétáltunk, majd egy ház előtt megállt s felcsöngetett. Nyílt a kapu, be- és felmentünk a lépcsőn a hatodikra, mert ebben a házban az volt a tetőtér szintje. Ahogy felérve kiszuszogtuk magunkat, vettük észre, hogy nyitva az ajtó, így Mihael után beléptem, majd ő behúzta s kulcsra zárta az ajtót, mögöttünk. Az előszobából egy kisfolyosón vezetett végig, majd az utolsó ajtón – kopogás nélkül – benyitott.
Ez egy tetőtéri szoba volt, franciaablakkal, ami a plafontól földig ért, s amelynek nyitva voltak az ajtajai a rácsnál, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a városra. Kicsit kibámultam azon s gyönyörködtem a pazar látványban s csak később vettem észre, hogy a nyitott ajtók melletti sarokban, összegömbölyödve s összekötözve fekszik valaki, nekem háttal. Jobban megnézve ismertem fel a tegnap esti szolgát, akivel a másik helyen bemutatóztam. Ekkor már kezdett derengeni nekem valami, s bizonyossá is vált, ahogy a másik sarokba néztem. Ott térdelt egy másik pasi, tök mezítelenül, tarkóján a kezei, s jól kihúzva magát, a testét, ami ámulatosan szép volt, így a félhomályban. Kellően izmos, szőrös. Ráismertem: ő volt a tegnapi mester, aki szolgálni akart nekem. 
Élvezettel nézegettem a sarokban térdeplőt, s reménykedtem, hogy lehet vele dolgom, szolgálhat ma és itt nekem. Hátranéztem, hogy erről Mihaelt is megkérdezzem, de már Mihael is mez-telen volt mögöttem és ő is úgy térdelt ott, de nem mutatott olyan jól, mint a mestere.
Megértettem.
Mihael a másik szolgája a mesternek, aki azonban ma szolgálni akar – előttük is – nekem.
Rászóltam Mihaelre, hogy csináljon világosságot a szobában, míg én a korláthoz léptem s csodáltam a látványt. Mikor fény gyulladt a szobában, visszafordultam és behúztam a sötétítő függönyt mögöttem és körbenézve - a sarokban - észrevettem az odakészített eszközöket.
Odaléptem s válogattam közöttük s közben hátraszólva megkérdeztem a mestert, hogy tényleg szolgálni akar-e ma engem, s ha igen, utasítottam, hogy sorolja el a tabuit.
Jó ideig nem kaptam választ, majd hátranézve, ránézve azt láttam, hogy csak térdel, magát a testét kihúzva s néma maradt. Talán gondolkozott. Rákiáltottam:
- Az istenfáját, beszélj! Különben később már nem lesz módod arra, hogy elsorold a tabuidat s el kell viselned bármit, amit kapsz tőlem!
- Igenis, Uram! Így legyen. – hallottam alázatosan tőle s inkább csak sejtettem, de nem értettem a francia válaszát.
- Uram, tolmácsolhatok? – szólalt meg Mihael.
- Kuss, nem kérdeztelek! – csattantam fel és egy felkapott lovaglópálcával végig vágtam rajta. Szegényen. Jól eltalálhattam, mert felszisszent, de más nem történt. A mester azonban azonnal megszólalt:
- Bocsánat, Uram. Kérlek, engem fenyíts s ne a szolgáimat bántsd, ha rám vagy dühös. Ők nem tehetnek arról, hogy a mesterük éppen nem komplett. Dilis.  - fordította somolyogva Mihael.
Ránéztem, majd a mesterhez léptem, a hajába markoltam úgy emeltem fel, rám, a fejét, tekintetét, majd egy futó gondolatnak engedelmeskedve, a szabad kezemmel oda-vissza pofon vágtam. Nem kicsit, de erősen, hogy elengedve a haját eldőlt a földön. Onnan, lentről azonban, gyűlölettel a szemében nézett rám és remegett a teste a visszafojtott indulattól. Ráordítottam:
- Ébredj már fel, térj magadhoz! Ide hívattál, tehát akartál valamit tőlem. Halljam, mond, mi volt az! – parancsoltam rá.
- Oh, igen, Uram! – kezdte, mint aki álomból ébredt, majd így folytatta: - Azt szerettem volna, már ahogyan tegnap is, hogy szolgálhassalak Téged, Neked. Bármit eltűrök, amit teszel velem, alázatos szolgáddal s kérlek, alázz meg, férfi mivoltomban is, itt a szolgáim előtt, ne nézd, hogy a mesterük vagyok. Kérlek, kérlek! – ismételte.
- Ez már más. Rendben. Mihael, mutass valami helyet, ahol átöltözhetek s valamit, amit felvehetek, míg itt vagyok! Másrészt csak ez a szoba van erre a célra, vagy van itt más, berendezett kínzószoba is? – érdeklődtem.
- Nincs, Uram, csak ez. Pár eszköz össze van hajtogatva, ha kívánod, azokat összeállítjuk a másik szolgával, hogy használni tudd. Nem kell tekintettel lenned semmire, itt ordíthatunk, ahogy a szánkon kifér, máskor is itt kapunk mi is, nem hallatszik ki. Ja, bocs, az ajtókat beteszem még. – mondta és átvitt egy másik szobába, ahol voltak még felvehető kellékek.
Kiválasztottam egy bőr-lánc mellényt, feszes oldalán megkötős bőr nadrágocskával, farok takaróval és egy bőr papucsot. Mire visszaértem már majd nem összeállították az András-keresztet és elővették a fabakot, valamint kötelek is lógtak a felül lévő gerendáról.
Elégedetten néztem végig az eszközökön, de azt is megláttam, hogy a mester még mindig ott van négykézlábon, a szőnyegen. Nem mozdult az előbbi helyzetből. Megszólaltam:
- Oldozd el, Mihael a másik szolgát, az ugráljon kicsit, hogy kimozgassa az izmait, majd feküdje csak meg a fa bakot áthajolva, hogy kipróbáljam rajta annak használatát! – hallotta.
- Igenis, Uram! – válaszolta Mihael és tüstént végre is hajtotta az utasításomat.
Közben a mesterhez léptem, megint a hajánál fogva megragadtam, de közben az egyik kezére is léptem s próbáltam elindítani, de persze nem tudott, mert a kezén álltam.  Rászóltam:
- Makacskodsz, köcsög? Menj oda a bak mellé, mert te is kapsz! – utasítottam, de nem léptem le a kezéről.
- Igenis, Uram, mennék, ha tudnék. – nyögte ki halkan, szinte panaszosan a mester.
(folyt. köv.)