Bor és korbács - 1. rész

Álmomban nem gondoltam volna, hogy itt, a nyaraláson találkozom össze Erikkel, akivel még a középiskolában lettünk nagyon jó barátok, és utána is évekig tartottuk a kapcsolatot, egészen addig, míg az élet a kontinens távolabbi pontjaira nem sodort minket egymástól. Reggel elugrottam bevásárolni az apartmanhoz közeli szupermarketbe, és ott futottunk össze egymással. Erik nem sokat változott, ugyanaz a kisportolt alkatú, kopaszra nyírt, kék szemű, mosolygós srác volt, akire emlékeztem, bár a vonásait azért kicsit markánsabbra rajzolta a közben eltelt néhány év. Egyből ráismertem, ahogy éppen a banánok között válogatott. Amint ráköszöntem és felém fordult, ő is egyből megismert, ezek szerint én sem sokat változtam az utóbbi időben. Legalábbis nem a felismerhetetlenségig – gondoltam.
Miután kölcsönösen kiörömködtük magunkat a viszontlátáson, röviden átbeszéltük, hogy melyikünk hogy is került ide, a tengerparti kisváros bevásárlóközpontjába. Ő elmondta, hogy a feleségével nyaralnak itt, szintén nem messze egy négycsillagos hotelben szálltak meg, és még egy hétig maradnak. Én elmeséltem, hogy velem is itt van a feleségem, két napja érkeztünk, és mi egy házat bérelünk a közeli domboldalon futó csöndes kis utcácskában. Ők a mai napra kirándulást terveztek a közeli római kori romvároshoz, és egyéb nevezetességekhez, mi pedig strandolással, napozással akartuk tölteni az időt, legalábbis egy részét. Úgyhogy abban maradtunk, hogy este nyolckor nálunk találkozunk, együtt vacsorázunk a teraszon és egy jót beszélgetünk. Miután mindketten bevásároltunk – én alaposabban, a közeli vendégségre tekintettel –, megadtam a pontos címet, majd vidáman elköszöntünk egymástól.
---
- Aldo, drágám, megjöttek – szólt be Mona, a párom a konyhába, ahol éppen végeztem a vacsora előkészítésével.
- Remek, megyek is – válaszoltam és kisiettem a teraszra.
Erikék éppen kiszálltak a taxiból, amivel érkeztek. A kerti lépcsőn lementem a kovácsoltvas kapuhoz, hogy fogadjam őket.
- Bemutatom a feleségem, ő itt M’édaya – mutatott Erik a mellette álló egzotikus szépségű hölgyre. Csodálatos barna bőr, hosszú, göndör fekete haj, kedves és szép arc, megnyerő mosoly, csillogó sötét szemek, telten vonzó alak – nem lehetett kifogást találni rajta.
- Szia, Aldo vagyok. Örülök, hogy megismerhettem egy ilyen csodaszép hölgyet!
- Oh, köszönöm, kedves tőled – válaszolta mosolyogva, enyhe akcentussal a hangjában.
- Azért te sem panaszkodhatsz – szólt Erik az időközben a kapuhoz érő nejemre mosolyogva –, Mona ugyanolyan elbűvölő, mint amikor legelőször találkoztunk.
- Van annak már jó pár éve, valamikor az egyetemi évek alatt, ha jól emlékszem – válaszoltam.
- Szia, Erik, de örülök, hogy látlak! – köszöntötte Mona és régi jó ismerősként megpuszilták egymást.
Miután a két nő is kezet fogott és bemutatkozott a másiknak, felsétáltunk a lépcsőn a teraszra. Innen csodálatos kilátás nyílt a domb aljában elnyúló óvárosra és a tengerre. Helyet foglaltunk a vastagon párnázott kerti garnitúrán, mindenkinek töltöttem a kívánsága szerint italt. Beszélgetni kezdtünk az elmúlt évek eseményeiről, ki hogyan élt, mit csinált. Erik elmesélte, hány helyen is járt a nagyvilágban a munkájával kapcsolatban, és hogy most melyik városban laknak a feleségével, akit öt éve ismert meg, még egy dél-afrikai útja alkalmával. Közös gyermekük még nincs, csak Erik első házasságából van egy fia, aki az anyjával él egy másik országban. Mona rólunk mesélt, néhány vidám, közös régi történetet a másik nőnek, Eriknek pedig az utóbbi néhány év legfontosabb eseményeit. Éppen ott tartott, hogy a mi két gyermekünk már gyakorlatilag felnőtt, mindketten önálló életet élnek már, amikor hallottuk, hogy csukódik a kertkapu, és léptek közelednek a lépcsőn. Néhány pillanat múlva kibukkant Nina feje, majd teljes alakja a lépcső takarásából. Izmos, vékony testén egy short és egy rövidujjú trikó volt, lábán lapos sarkú szandál, nyakán pedig egy keskeny, fekete, bőr nyakörv, elöl pici karikával. Egyik kezében egy szatyrot lóbált.
- Bemutatom nektek Ninát – fordultam Erikékhez.
- Sziasztok, ugye nem késtem el a vacsoráról? – kérdezte a lány vidám kis mosollyal az arcán. – Nina vagyok, örülök, hogy találkoztunk, Aldo mesélt már rólad, te vagy ugye Erik?
- Szia, igen, Erik vagyok, ő pedig itt a feleségem, M’édaya.
Nina üdvözölte a nőt, majd hozzánk lépett és először engem, majd Monát puszilta szájon. Éreztem Erik hangjában az enyhe csodálkozást, amikor megkérdezte:
- Akkor ő most a lányotok? Azt hittem, hogy a gyerekek nincsenek veletek…
- Neeem – vágott közbe Mona nevetve –, ő nem a lányunk. Nina is családtag, ő a kedvesem, és Aldo szubja. Csak kicsit elkésett, mert délután elment vásárolni magának néhány dolgot.
Aztán átkarolta a lányt és egymáshoz bújva leültek a kerti kanapéra.
Láttam, hogy Erik egy nagyot nyel zavarában, próbálja helyre tenni magában a friss információkat. Felesége is csodálkozva nézett, bár ő jobban leplezte meglepődését, mint az én barátom.
- Tudjátok mit, most menjünk vacsorázni, aztán utána folytatjuk a beszélgetést! – vetettem közbe gyorsan, hogy oldjam egy picit a feszültséget. – Gyertek, bent az étkezőben terítettünk!
Mindannyian bevonultunk a nappalin keresztül az étkezőbe, ahol már ott állt az asztalon az öt teríték. A vendégek és mi ketten, Monával leültünk az asztalhoz, én pedig a lányhoz fordultam:
- Nina, a konyhában már mindent kikészítettem, csak be kell hozni. Tálalj nekünk szépen és hozzál még egy üveg rozét is!
- Szívesen segítek – emelkedett fel ültő helyéből M’édaya –, ne kelljen egyedül csinálnia.
- Nem, köszönöm, nem kell, ez az én dolgom – válaszolta Nina, és a konyha felé indult.
M’édaya csodálkozva és kérdőn fordította felénk sötétbarna szemeit, arcán látszott a ki nem mondott kérdés.
- Ülj csak le nyugodtan, ez valóban Nina dolga és ő nagyon nagy örömmel teszi – nyugtattam meg a nőt. – Különben sem szereti, ha más belekontárkodik a munkájába – tettem még hozzá nevetve.
Nina szorgos igyekezettel, három fordulóval behordta az asztalra amit kellett, majd ő is leült a helyére. Mindenki szedett magának és enni kezdtünk. Lassan elfogyott a második üveg rozé is, Nina hozta a következőt. Az eleinte picit feszült hangulat a finom ételek élvezetétől és a jó bortól újra oldottá kezdett válni, láttam Erikéken, hogy kezdik túltenni magukat az iménti meglepődésen. Ehhez hozzájárult az is, hogy az én drágám ismét felidézett néhány megmosolyogtató és nosztalgikus emléket hármunk közös múltjából, amit M’édaya is kíváncsian hallgatott, néha felnevetve egy-egy vidámabb történeten. Miután befejeztük az étkezést, poharainkkal a nappaliba vonultunk. A teraszra nyíló eltolható üvegfalon keresztül látszott, hogy odakint lassan beesteledett, sorban kezdtek odalent kigyúlni az óváros fényei. Elhelyezkedtünk a nappali kényelmes bőr sarokkanapéján és a foteleken, Nina közben gyorsan letakarította az étkezőasztalt és utánunk jött a nappaliba. Odasétált hozzám és a lábamnál letelepedett a vastag, bolyhos szőnyegre, fejét a combomra hajtotta. Megsimogattam a haját. Erik zavartan megköszörülte a torkát és bátortalanul megkérdezte:
- Aldo, ha nem veszitek tolakodásnak… szóval azt szeretném megkérdezni… illetve, hogy akkor most Nina, meg ti, tulajdonképpen… szóval hogyan…?
- Ugyan, Erik, persze, hogy nem veszem tolakodásnak, és szerintem Mona sem. Te vagy a legrégebbi barátom, annak idején minden dolgunkat megbeszéltük egymással. És azt hiszem, az illendőség is azt diktálja, ha már a vendégeink vagytok és ennyi év után végre újra találkoztunk, hogy mindent elmondjak, elmeséljek nektek. Illetve elmeséljünk, ugye, drágám?
- Igen – folytatta Mona –, Aldonak igaza van, nem tehetjük veletek, hogy meghívunk vendégségbe, aztán láthatóan kellemetlenül érzitek magatokat. Ezt nem szeretnénk.
- Nem arról van szó, Mona, hogy kellemetlenül éreznénk magunkat – válaszolta Erik. – Nagyon örülök, hogy ennyi idő után újra láthatlak titeket! Csak nem igazán értem a helyzetet. És szerintem M’édaya még kevésbé.
- Nagyon szimpatikusak vagytok – folytatta most Erik felesége –, és a férjem is sokat mesélt rólatok, már vártam, hogy egyszer találkozhassunk. És bevallom, kíváncsi vagyok én is arra, ami… nos, ami köztetek van – nézett végig hármunkon.
- Nina, kicsim, hozzál még egy üveg bort és tölts mindenkinek!
A lány felpattant, kisietett a konyhába, majd egy üveg rozéval tért vissza. Udvariasan töltött mindenkinek, természetesen a saját poharába is, majd visszaült a lábamhoz. Kezemmel önkéntelenül is a nyakörvével kezdtem el játszani, kortyoltam a remek borból, majd belekezdtem.
(folyt. köv.)