A karmazsin szoba

A karmazsin szoba
Fiktív történet fiktív környezetben és szereplőkkel. A korai középkorban játszódik.


- XY uraság audienciára jelentkezik! – jelentette be a kamarás a potrohos férfit, aki köpenyét hátravetve belépett a király fogadótermébe.

- Áhh, jöjjék beljebb! – intett neki a király, és elgondolkodva simogatta ősz szakállát. – Vajh, milyen híreket hozott?

- Király uram – mutatott be a férfi egy pazarul kivitelezett pukedlit, majd a keresgélte az előre begyakorolt szavakat. – Uraságod bizonyára értesült arról, hogy…

- Igen. Kudarcot vallottál, talán nem volt eléggé érthető, hogy mi a feladat?

- Grácia… vált bíborpirossá a férfi arca. – Mindent… megtettem…

- Korántsem mindent, hiszen nem jártál sikerrel. Alkalmatlanságod bebizonyosodott, így nem ért célt legutóbbi büntetésed.

- Uram, én… - hebegte a kövérkés férfi, és megborzongott a kellemetlen emléktől.

- Talán azt akarod mondani, hogy a büntetéseddel megbízott szolgák nem végeztek alapos munkát?

- De, hogyne – dadogta a férfi.

- Vagy már elfelejtetted, milyen volt megszégyenülni a karón?

- Dehogyis felejtettem, először ültettek karóba, jó uram! – kapott fenekéhez. – Az az érzést sosem feledem!

- Mást kell kitalálnom, hogy elnyerd méltó büntetésed, egyúttal le is váltalak a posztodról. Kétszer senkit sem karóztatok meg, mert másodszorra már nem kínlódik meg annyira a karó befogadásával, mint először. Van ötleted?

- Kaloda? Szégyenketrec? – sorolta verítékezve az uraság.

- Valami másra gondoltam – a király elgondolkodva nézte a félelmében remegő uraságot, majd megrántotta a csengettyűzsinórt. A belépő palotaőröknek csak két szót lökött oda:

- Karmazsin szoba!

Az uraság észrevette, hogy vége az audenciának, ezért hajbókolni kezdett búcsúzásul, de a király már nem figyelt rá, a boltíves ablakhoz lépett, és már el is feledkezett róla.

Erős karok ragadták meg kétfelől, és a méltatlankodó uraságot kivezették a király fogadóterméből, végig a folyosón, le a lépcsőn, aztán újabb folyosó, lépcső következett.

- Hová visznek? Mi az a karmazsin szoba? – kérdezgette, de a palotaőrök nem válaszoltak.

Képzeletében egymást váltották a képek.Kegyvesztett lett. Megfogadta, hogy elvonul vidéki birtokára, ahol ő a kiskirály. A palotaőrök hirtelen megálltak egy kétszárnyú ajtó előtt, és kitárták a rettegő uraság előtt. Lehunyta a szemeit, majd lassan nyitotta ki, félve, vajon mit fog látni.

A szoba berendezése mindössze egy deresből állt, melyet a közepére helyeztek. A nemes hitetlenkedve fordult az őrök felé, hogy tévedés lesz a dologban, amikor két pribék kinézetű ember lépett elő az ajtó mellől, és beinvitálták.

- Lesz szíves befáradni, és alávetni magát a büntetésnek, uram! – szólt az egyik.

Az őrök belökték, és becsukták utána az ajtót. Meg mert volna esküdni, hogy kárörvendő grimaszt látott az arcukon.

- Tévedés lesz – hebegte, mire a beszédesebb pribék megrázta a fejét.

- A karmazsin szoba azt jelenti, hogy uraságod megcsapatik.

- De én… - próbált erőtlenül tiltakozni, noha már tudta, hogy hiába.

- Uraságod nem az első a nemesek közül, aki megismerkedett a karmazsin szobával.

- Ne aggódjon, innen még senki sem távozott úgy, hogy ne köszönte volna meg a szolgáltatást – szólt a másik pribék, aki eddig csendben volt. – Rajta, vegye le a köpenyét, és feküdjön fel uraságod!

- De… - a nemes remegő kézzel kikapcsolta köpenye csatját, majd félredobta.

A király parancsának engedelmeskednie kellett, a hazafelé vezető út a karmazsin szobán keresztül vezetett. Megadóan megoldotta nadrágját, hiszen tisztában volt vele, hogy a féltett feneke kapja a botot, és hasmánt a deresre dőlt. Mostanában nem részeltették ilyen büntetésben, ám volt idő, jó húsz éve katonáskodása alatt, hogy megismerkedhetett ezen alkalmatossággal. Akkoriban még könnyedén feküdt végig rajta, és saját maga tolta le a nadrágját, hogy felkínálja a fenekét, de azok az idők már elmúltak. Ráhagyta a két pribékre ezt is, akik nem sokat teketóriáztak vele, lerántották térdig a nadrágját, majd hamarosan deresre húzva válogathatott az elébe tartott botok között.

- Uraságod választhat, ezek mind megbízható botok – ajánlgatta egyiket a másik után az egyik pribék, miközben a másik megigazgatta a fenékdomborító párnát az öle alatt, és megpaskolta terebélyes fenekét.

- Úgy látszik, mostanában nem kapott – szólt oda társának. – Elpuhult fenék, de egy jó bot csodát tehet vele.

Az uraság elvörösödött szégyenében, és felkönyökölt, hogy megtekintse a következő elébe tartott botot.

- Való igaz, jó régen csapattam meg, és elszoktam tőle. Amikor katonáskodtam, vagy két évtizede, gyakran részeltettek benne, persze akkoriban még nem volt ekkora a fenekem.

- Tehát akkoriban volt alkalma megismerkedni a deressel, de azóta elhanyagolta a fenekét? – paskolta meg újra a háta mögött lévő pribék a hájas testrészt. – Annál inkább ráfér egy alapos botozás.

- Az… khm… jónak látszik – választott végre a szégyenkező uraság, és figyelte, hogy a többi bot visszakerül a fali tartókba.

- Remek választás, uram! – egyenesedett fel az, aki eddig a fenekét paskolta. – Meglátja, elégedett lesz az eredménnyel.

- Mennyit kapok? – sóhajtott a férfi, és megmarkolta a deres lábait.

- A katonaságnál mennyit mértek egy alkalommal a fenekére?

- Ööö… huszonötöt, és emlékezetem szerint elég jól bírtam.

A két pribék egymásra nézett.

- Uraságod most ötvenet fog kapni, de ekkora fenékre kell is ennyi. Meg se kottyanna huszonöt bot – nézegette a pribék a nemes csupasz hátsóját. – Mit gondol, készen áll rá?

- Ötven? – az uraság nagyot nyelt. – Ennyit még nem kaptam egyszerre, hiszen a katonáskodásom alatt lóra kellett ülnöm utána. Megtennék, hogy utána segítenek kimenni a hintómhoz? Lenn áll az udvaron, és nem tudom, lesz-e erőm délcegen távozni ötven botütés után.

- Nem is kellett volna kérnie, uram! Valaki a segítségére lesz, ha nem mi, akkor a palotaőrök berakják a hintójába.

- Bár már ott tartanék! – sóhajtott a nemes, és néhányszor összeszorította és ellazította a fenekét.

- Uram, szíveskedjék átvenni a király büntetését, huszonöt botütést! – szólt az egyik pribék, majd a deres mellé lépett és hogy kényelmes távolságot vegyen fel, rátette a botot a nemes fenekére.

Ebben a pillanatban ismét kinyílt az ajtó, és egy piperkőc udvaroncot tuszkoltak be a palotaőrök.

- Oppácska, nem tudtam, hogy foglalt! – szólt a piperkőc, amikor becsukódott mögötte a kettős ajtószárny.

- Uraságod ismét vétett az udvari etikett ellen? – kérdezte a másik pribék, és gúnyosan felnevetett.

- Csak egy picinykét, de urunk királyunk igazságos – a piperkőc bánatos képpel megtapogatta a fenekét. – Ötven bot, amikor legutóbb huszonöttel jutalmazott fegyelmezetlenségemért.

- Kívánja végignézni? Már éppen elkezdtük volna.

- Hogyne, élek az alkalommal. Addig is igyekszem ráhangolódni a büntetésemre – a piperkőc tovább simogatta fenekét. – Ötven botütés – sóhajtotta.
-
A deresen hasaló nemesúr látott már sok piperkőcöt, de ennek látványa már önmagában véve is mulatságos volt. Harmincas férfiember létére előszeretettel viselt csipkét, hímzett holmikat, és nyávogó hangja sem emlékeztette egy kemény férfira.

A botozás elkezdődött, a nemes nagyokat szusszanva csapatta fenekét. Míg az egyik pribék botozta, a másik fennhangon számolt. A nemes örült, hogy nem neki kell számolnia, és így az ütésekre figyelhetett. Meglepte, hogy ma is olyan jól fogadja a botot, mint annak idején, amikor ifjan hasaltatták deresre. Érezte, hogy a pribék nagy gyakorlattal rendelkezik, és tudása legjavát beleadja. Ismét fiatalnak érezte magát, és amikor meghallotta, hogy az első huszonöt már meg is volt, magában elismeréssel adózott királyának azért, mert ötvenet rendelt neki. Fegyelmezetten nyögdécselt, és időnként hátrasandított, figyelte, ahogy lecsap rá a bot, és lehunyva szemét elégedetten fújta ki a levegőt.

- Jólesik? – kérdezte a pribék, aki észrevette, milyen jólesőket nyög és sóhajt a botütésektől a delikvens.

- Meglehetősen – vallotta be a nemes, és újra felnyögött, elismerés volt hangjában. – Lejjebb, ha kérhetem!

- Látja, tudtam én, hogy szüksége van erre – vágott alá egyet újra a pribék, amivel ismét kicsalt a nemesből egy nyögést. – Máskor ne hanyagolja el ennyi ideig, és ha szükségét érzi, ismét húzassa magát deresre.

- Aohhh – sóhajtotta a botozott férfi. – Megfontolom a tanácsát.

- Az utolsó jön – figyelmeztette a pribék, és megvárta, míg a fenék elernyed, akkor ügyesen kimérte az ötvenediket.

A nemes igyekezett méltósága maradékával felkelni a deresről, verítékes arcán felbukkant az első mosoly.

- Köszönöm, alaposan megbüntettek! – hálálkodott a két pribéknek. – Urunk királyunk igazságos, uralkodjék még soká!

Nadrágját igazgatva a piperkőc felé fordult, aki közben levetkőzött, és szenvedő arccal lépett a dereshez.

- Szegény fenekem! – sóhajtotta, miközben a nemes helyére hasalt, és a pribék az öle alá igazgatta a fenékdomborító párnát. – Nem lehetne holnap? Ma nem kívánom a botot, és a gyomrom is elrontottam.

- Legutóbb milyen kifogást is mondott? Amikor abban a másik szobában kapta a huszonötöt? Ugye, ez is csak kitaláció? – firtatta a pribék.

- Az – sóhajtotta a piperkőc udvaronc, és ellenkezés nélkül hagyta, hogy deresre húzzák. – De lássák be, igen féltem a fenekemet.

- Mindenki félti a fenekét, mégis megfekszik a derest, ha a szükség úgy hozza – felelte a pribék. – Jó lesz azzal a bottal, mint legutóbb? Uraságod meg volt elégedve vele.

A nemes köpenyéért nyúlt, majd érdeklődve figyelte a jelenetet. Kíváncsi volt arra, hogy a piperkőc udvaronc a nyávogó hangjával vajon hogy bírja majd a botozást. Ő is berzenkedett előtte, de azért könnyebben ráhangolódott. Elégedetten tapogatta fenekét, és visszatért az érzés, hogy újra fiatal férfi, aki ruganyosan kel fel a deresről, és megköszöni a kapott ütleget.

Az udvaronc másképp viselkedett. Nem választott másik botot, hiszen már jól ismerte azt, amivel régebben is elpáholták. Feneke két félgömbjén látszottak a régebbi botütések halvány csíkjai, és még vagy kétszer elmondta, hogy nem kívánja a botot, mielőtt elkezdődött a büntetés. A nemes megállapította, hogy kiváló találmány a deres, mert a piperkőc izgett-mozgott, szégyenkezve nyöszörgött, nyávogva panaszolta, mennyire meggyötri a bot, amely még az előtt recsegésre bírta a fenekét, mielőtt az első huszonötöt megkapta.

- Ohh, elnézést kérek, de nem számítottam erre – pirult el zavarában, miközben a két pribék megállt hahotázni.

- Ez a bot máskor is kiérdemelte már a fingató nevet – állt vissza a deres mellé a pribék, amikor abba tudta hagyni a nevetést.

- Mondom, hogy véletlen volt – méltatlankodott az udvaronc, nagyot nyögve fogadta a következő ütést. – Elnézést kérek a fenekem miatt – folytatta, majd ismét nyávogva feljajdult. Hangja mosolygásra késztette az elvert nemest. Nem ismert senkit, aki ilyen hangokat adott volna ki, miközben verték.

- Emlékszik uraságod, amikor egy alkalommal a mély ablakpárkányra behajolva kapott? Olyan váratlanul érte, hogy az udvaron is felnéztek, azt hitték macska nyávog.

- Nem is úgy volt… auhhhh – lihegte a piperkőc, de a következő ütés ismét nyávogásra késztette.

- De igen, hisz uraságod most is nyávog.

- Ez a bot az oka – lihegte az udvaronc. – A következő alkalommal másikkal mérjék a fenekemre a büntetést,

- Uraságod egész jól viseli, pedig már csak három van hátra – biztatta a számoló pribék.

- Nem felejtem el – nyögdécselt az udvaronc, és felemelte a fejét. – Áuhhhh, a vendégeim… a csapszékben… - nagyot nyögött. – Kész? Tényleg kész?

- Ötven – eresztette le a botot a pribék. – Szaván fogjuk, tehát egész hónapban ingyen ihatunk a csapszékben?

- I..gen – a piperkőc felkelt a deresről, és hátrapillantott fenekére. - Köszönöm, uraim - sóhajtotta. – Alaposan ellátták a bajomat.

- Látja, a másik uraság is azt hitte, hogy az ötven sok, és milyen elégedetten kelt fel a deresről.

Az elvert nemes később gyakran visszagondolt a karmazsin szobára, de a piperkőc sem felejtette el.
Vége