A házitanító büntetése

A házitanító büntetése
Fiktív történet fiktív szereplőkkel és helyszínekkel. Színhely egy vidéki kastély valamikor a középkorban.


A házitanító negyvenes éveiben járó, kövérkés, gyér hajú férfi volt. Az elkényeztetett úrfi tanítása sok gondot okozott neki, sokadik volt már ebben a kastélyban a házitanítók sorában, akik okítani igyekeztek a problémás csemetét. Az uraság nem volt elégedett vele, és most szobájában várta büntetését.

Nem először történt házitanítóskodása hosszú évei alatt, hogy bemutatták a pálcának, botnak, ezért higgadtan várta, mi fog történni. A jó élet, a szállás, étel és némi fizetség ellentételeként maga is helyesnek tartotta, hogy ha nem elégedett vele az uraság, akkor nem habozik deresre húzatni. Azon töprengett, vajon szobájában vagy az udvaron kell majd felkínálnia fenekét, és miközben levetkőzött, hogy csak a hosszú ing maradjon rajta, meg-megdörzsölte hátsóját.

Voltaképpen maga is belátta, hogy rászolgált a büntetésre, és igyekezett ráhangolódni. Fiatalabb korában jobban bírta a botot, akkoriban két-három havonta találkozott a deressel, ám ahogy korosodott, egyre inkább berzenkedett tőle. Felemlékezte, hogy mikor kapott utoljára a feneke, és belátta, hogy már ideje újra megmutatni a botnak, hiszen mióta három hónapja elfoglalta mostani hivatalát, kóstolót kapott belőle, azóta az uraság türelmesen várt, és csak most parancsolta meg, hogy húzzák deresre. A gömbölyded férfiú elsápadt, amikor az uraság kiadta az utasítást, de hálásan megköszönte, ahogy illett, és peckesen távozott.
Talán nem is annyira a bottól tartott, pedig minden alkalommal alaposan megcsapták, hanem a gúnyos megjegyzésektől, melyeket kapott mellé. Hogy nehezen tudják rendesen deresre húzni, mert csak a leghosszabb deresszíj éri át derekát, hogy panaszos nyögdelésére megfeddik, hogy ennyi idős korára már igazán jobban fogadhatná a botütéseket, és hiába tudta, hogy igaza van a gúnyolódóknak, mégsem tudta úgy átadni magát a büntetésnek, ahogy fiatalabb korában tette.

Akkoriban még nem hájasodott el, volt tartása, és nem ódzkodott attól, hogy megfeküdje a derest. Egyik gazdája minden hónapban elküldte a büntetőházba, ahol sorstársai között várakozott, míg szólították, és a gazdája által előre kifizetett havi adagját nem mérték a fenekére az egyik deresszobában. De akkori tanítványai már mind felnőttek, ő megpocakosodott, és egyre jobban tisztelte a botot, amivel időről időre büntették. Akkor is, ha tudta, hogy rászolgált, hogy móresre tanítsák, nehezen vette rá magát, hogy a deres láttán magától érthetődően lazítsa meg nadrágját, és az utóbbi években egyre kínosabb lassúsággal hasalt le.

Kopogtak, és ő nehéz sóhajjal nyitott ajtót.

- Lesz szíves velem jönni uram a dereshez, hogy urunk parancsára huszonöt botütésben részesítsék! – szólt a palotaőr.

Eljött hát az idő. Borzongott fehér gyolcsingében, ahogy végigmentek a folyosón, le a lépcsőkön és a deresszobába értek, melyet a nemesek céljaira alakítottak ki, akik akár tréfából, akár komolyan előszeretettel küldtek egymásnak huszonöt botot, majd részletesen kifaggatták a károsultat, hogy mint élte meg az eseményt.

A pohos házitanítót nem vigasztalta, hogy az uraságot is ezen a párnázott deresen páholják el alkalmanként, amikor hasmánt elhelyezkedett rajta. A palotaőr ott maradt, hogy felügyelje a büntetést, és két pribék munkához látott. Deresre húzták a szuszogó férfit, majd egyikük leemelt egy botot a fali akasztóról, a többi közül, megsuhogtatta, és kisvártatva ügyesen megkínálta vele a hájas feneket.

A férfi nagyot szusszanva fogadta az ütést, de egyelőre nem nyögött fel. A másik pribék számolt. A botozás folytatódott, és a kínlódó férfi nyögdécselt, fel-felaúzott egy-egy ütéstől. A pribék szerette ezt a visszajelzést hallani, gondosan mérte ki a kemény ütéseket a vaskos fenékre, hol lejjebb, hol feljebb.

A másik pribék rezzenéstelen arccal számolt, és figyelte a kövér férfit, aki egyre jobban izzadt, vöröslő arcát hol a párnázott deresre ejtette, hol felemelte, miközben szégyenkezve egyre panaszosabban jajgatott, miközben kezei erősen szorították a deres lábait. A jajgatás nem befolyásolta a pribéket, aki változatlanul keményen botozta a férfi hájas fenekét, elvégre jól akarta végezni a munkáját. Néhány perc volt az egész, de a házitanító sokkal többnek érezte, amikor végre felkecmereghetett a megalázó büntetés után.

- Váljék egészségére, uram! – a pribék végigtörölgette a botot, és visszaakasztotta a falra, a többi közé.

- Megérdemeltem – felelte panaszos sóhajjal a testes férfi, és remegő testtel lépett az ajtó felé.

Az őr megvetően ragadta meg a karját, és erősen markolva felvezette a lépcsőkön, a folyosókon át a szobájába.

- Nagyon… megkaptam… a magamét – lihegte a férfi, amikor megállt pihenni egy lépcsőfokon, de együttérzést hiába is várt a katonától.

- Uraságod rászolgált, mint ahogy említette. Urunk igazságos.

- Fiatalabb koromban jobban bírtam a botot – szabadkozott szégyenkezve az elvert férfi. – De ahogy múlik az idő, egyre jobban meggyötör.

- Nem fogható a korra, inkább arra, hogy kelmed elpuhult.

- Nem tudom megszokni – panaszolta a házitanító. – Még mindig félem a botbüntetést, noha az utóbbi húsz évben évente négy-öt alkalommal megcsapatnak, ami elfogadható esetemben, hiszen van olyan házitanító, aki havonta megfekszi a derest. Aki ritkábban hasal deresre, az a köztes időben is gyakran kap széktámlán áthajolva néhány nevelő célzatú ütést egy rugalmas pálcával, ezeket illik méltósággal fogadni, hiszen ötnél többet nem mérnek egyes alkalmakkor a fenékre, de még ezektől az alkalmakkor is ódzkodom. Az intés a szék felé a bottal megriaszt, és az is szégyenkezéssel tölt el, hogy miközben nyögve csapatom magam, a termen többen is átjárnak, körbevesznek, gúnyos megjegyzéseket tesznek rám, mintha ők nem nyögnének egy-egy kiadós ütéstől. Akkor is félem, ha elismerem jogosságát.

- Pont ezért hatásos a büntetés, hiszen csak akkor éri el a célját, ha tartanak tőle. Ez a lényege.

- Magán is szokott segíteni?

- Nem vagyok kivétel, magam is félem a derest, urunk parancsára néhány napja hasaltam egyet rajta. Az udvaron kaptam huszonöt jó botot – fintorodott el az emlékre.

- Bizonyára jobban bírta, mint én – torpant meg ismét pihenni a házitanító, már nem jártak messze a szobájától.

- Ami azt illeti, derekasan nyögtem én is, a pribék jól végezte a munkáját. – ismerte el az őr. – Nem először húzott deresre, néhányszor már megnyögdeltetett a bottal.

- Arra nekem sincs panaszom – sóhajtott ismét a tanító megállva a szobája ajtaja előtt. – Úgy megcsapott, mint annak a rendje.

- Magam is elégedetten keltem fel a deresről – vallotta be az őr, kinyitva a szoba ajtaját. – Egészségére váljon, uram!

A házitanító megkönnyebbülten végigfeküdt az ágyán, örült, hogy túl van a botozáson. és Nem sokkal később érezte a légmozgást, ahogy nyílt az ajtó. Egy szolgálólány hűs borogatást tett lángoló fenekére, majd halkan elhagyta a szobát.

Vége