A késés - egy másik szemszögből

Nagyon elégedett volt, biztos, hogy tetszeni fog neki. A selymes fekete bársony choker simogatóan siklott a kezébe. Ujjaival a nyakláncon lógó lakattal babrált, különös kapcsolatuk jelképén, és eszébe jutott Zsófi tekintete, amikor először kattant bilincs a kezén. Olyan ijedt volt, ártatlan, de annyira izgatott és kíváncsi. Elmosolyodott.
Az utóbbi hetekben, hónapokban sokat fejlődött a lány, odaadása, alázata, tisztelettudása példa értékű volt, és Dávid nagyon büszke volt rá. Megmelengette jeges szívét, ijedt tekintetét pedig képtelen volt megunni. Az utóbbi hetekben meggyőződött a lány szabálykövetéséről, ezért engedte el ma este, s bár nagyon féltette, és legszívesebben elkísérte volna, megbízott benne. Szüksége volt a lánynak egy kis szabadidőre, mert bár nem panaszkodott, látta rajta, hogy kell neki némi szórakozás. Ezért mondott igent a vendégségre is, és bár a rokonlátogatás nem volt Dávid kedvenc időtöltése, keresztszülei már nagyon szerették volna megismerni Zsófit, ő pedig elérkezettnek látta az időt erre.
Dávid visszarakta a chokert a dobozába, és újra munkához látott, és bár sok mindent tervezett az estére, most a gondolatai visszatértek a negyedéves beszámoló száraz, bár impozáns grafikonjai közé és unalmas, de hangzatos növekedési stratégiai terv megfogalmazásához. Lassan haladt, de nem izgult, időben el fog készülni.
A munkába belefeledkezve nézett fel a régi ketyegős faliórára. Negyed hét. Volt még egy kis ideje, bár kicsit aggódott, gyorsan elhessegette a gondolatot, és a konyhába ment, hogy vacsorát készítsen magának és Zsófinak. Korábban már előkészítette a lasagne-t csak a sütőbe kellett beraknia, amit meg is tett, majd sajtot reszelt, hogy azzal koronázza meg majd művét. Mire végzett mindennel, a terítéssel, a bor kiválasztásával, és a sülő lasagne ellenőrzésével, egyre idegesebb és aggódóbb lett. Nyolc perc múlva hét, ránézett az órájára.
- Hol van már ez a lány?! - morogta magának.
Elhúzva a konyha függönyt, az utcát kezdte bámulni, hátha felfedezi Őt, a haza igyekvők között. Vacak idő volt kint, eleredt! Kinyitotta a konyha ablakot, azonnal a őszi hűvös áramlott be, és hideg esőcseppek hullottak kinyújtott kezére.
- Remélem vitt magával esernyőt?! - hangján egyre inkább az aggodalom ült ki.
Dávid kiment az előszobába, hogy ellenőrizze rossz érzését. Zsófi esernyője pedig ott lógott felakasztva a fogasra. Csóválta a fejét.
Visszament a konyhába, órájára nézett. 19:01, a lány pedig sehol. Telefon után nyúlt, azonnal hívta. Kicsöngött. Hosszan. Nem veszi fel. Gyors egymásutánjában újra hívta, majd még egyszer és újra. Találgatni kezdett, elméleteket állított fel, mi történhetett a lánnyal, egyik rosszabb volt, mint a másik.

Biztos valami történt, más nem lehet, sosem késne, tudja, hogy azt nagyon utálom. És a nap is lement. Mi van, ha elütötte egy autó, vagy megtámadták az utcán. El kellett volna kísérnem, másnem, kint vártam volna kocsiban. Most nem lenne semmi gond. Szépen hazahoztam volna és már a lasagne-t ennék! – gondolta végig.

- A lasagne! - kiáltott fel Dávid, és azonnal a sütőhöz ment, hogy megnézze elégette-e az ételt.
Szerencséje volt, éppen nem. Kivette, de zavartságában rosszul fogta meg tepsit és megégette a kezét.
- A francba, még ez is!
Gyorsan sajtot szórt az ételre, de nem rakta vissza a sütőbe. Újra a telefonhoz fordult, 19:12. Újabb csörgetés, de nincs válasz. Most már megállás nélkül tárcsázott újra és újra, közben az ablakon bámult ki. Aztán egyszer csak az út túloldalán meglátta Zsófit, ahogy sietve, próbál átjutni az úton. Órájára nézett, 19:18.
Óriási kő esett le a szívéről, hogy jól van a lány, de ugyanakkor egy kínzó keserű szájízt érzett, amit úgy neveztek, csalódottság.
Becsukta a konyha ablakot, résnyire nyitotta a bejárati ajtót, hogy a lánynak ne kelljen a kulcsaival vacakolnia a lépcsőház sötétjében, majd nyugalmat erőltetett magára, és nappaliba ment. Ránézett az íróasztalon a choker dobozára, és a szemetes kukába hajította.
Meghalotta a kulcscsörgést és az ajtó nyikordulását. A lány csendes próbált maradni, de Dávid érzékei az utóbbi fél órában felerősödtek, pontosan tudta mit csinál kint a lány.

Aztán belépett a szobába, és megpillantotta az ijedt tekintetű Zsófiát. Úgy nézett ki, mint egy ázott veréb, ki volt pirosodva, homlokán az esőcseppek mellett izzadság gyöngyök gördültek le, fújtatott.
- Uram! - nagyon halkan szólalt meg, szinte alig hallhatóan.
- Jól vagy Zsófia? - direkt nem a lány becenevét használta, tudatni akarta vele, hogy nagyon haragszik rá.
- Igen, Uram!
- Miért késtél? - a kérdéssel adott neki egy kibúvót, mert egy jó magyarázattal könnyebben meg tudna békélni.
- Én csak...csak elszaladt az idő, és nem jött busz és gyalog jöttem.
- Világos. Telefonod hol van? - utolsó kibúvó, reménykedett benne, hogy talán elhagyta vagy ellopták.
- A táskámban Uram...
- Legalább tízszer hívtalak Zsófia! - immár szemrehányóan.
- Nem néztem Uram, nagyon rohantam haza...
- Nem jutott eszedbe, hogy szólj, késni fogsz?!
- ...
- Kérdeztem valamit Zsófia!
- Ne haragudjon Uram, csak a rohanásra figyeltem.
A lány reszketett. Hogy a félelemtől, a szégyentől vagy mert átfázott, Dávid nem tudta, de úgy vélte mindegyik szerepet játszott benne.
- Zsófia, hogy nézel ki?! Sáros-vizes a nadrágod, vizes a hajad! Azonnal leveted magadról a ruhát és tűnés zuhanyozni, mégpedig forró vízben! Ha megfázol, azért külön megbüntetlek! Világos???
- Igenis Uram! - majd lány elvonult a fürdő felé.
Míg a lány zuhanyzott, Dávid a szekrényhez ment, hogy elővegye a lovagló pálcát.
Tudta, hogy komoly büntetést kell ma kiszabnia, pedig nagyon nem így tervezte ezt az estét. Ám nem lamentálhatott, mert ma nagyon csalódott a lányban. Több hetes, hónapos komoly munkája van benne, átbeszélgetett éjszakák, élvezetes közös játékok, következetes nevelés és oly sok minden, amiről a lány nem is tud. Áldozatok és lemondások.
Dávid hangjelzést hallott laptop felől. E-mail. Leült, a pálcát az ölébe tette, és elolvasta az üzenetet. Valami gond van a beszámolóval, próbálta a szöveget értelmezni, kevés sikerrel. Elkezdte a választ írni, de fél szemével látta, ahogy a lány bizonytalanul megjelenik a nappali bejáratában, és térdre ereszkedve várja büntetését. Mikor befejezte az üzenetet, gyorsan átolvasta még egyszer és elküldte a levelet, és félretette a gépet.
- Uram én na...
Dávid nem késlekedett, azonnal pofonvágta a lányt. Pedig tudta a szabályt, mégis megszegte, ha nyakörv van rajta, csak akkor beszélhet, ha kérdezik.
- Nem mondtam, hogy beszélhetsz Zsófia! Idegeskedtem miattad. Nem értelek el. Sokadszorra sem! Mit képzeltél? Megbeszéltük, hogy 7-re hazaérsz! Tudtad, hogy nem sikerül, de nem szóltál, hogy késni fogsz. Hogyan lehettél ennyire figyelmetlen? Nem jutott eszedbe, hogy idegeskedni fogok miattad? Ráadásul gyalog jöttél, holott tudod jól, hogy utálom, ha este egyedül mászkálsz!
- Uram, én...
Dávid újabb pofont kevert le, a lány ismét közbeszólt, ez már a második ma! Mi a franc történt ezzel a lánnyal? Ilyen engedetlenségre hetek óta nem volt példa!
- Még nem fejeztem be! Hogy merészelsz félbeszakítani?! Még tiszteletlen is vagy! Szóval… Tudod, hogy eddig elengedtelek, ha külön programod volt. Most ezzel visszaéltél, így két hónapig sehová nem mehetsz. Csak dolgozni, és onnan egyenesen haza. A leggyorsabban, a legrövidebb úton. Ha végeztél, nem beszélgetsz még ott egy percet sem, hanem azonnal hazajössz. A vásárlást és minden mást én intézem egyedül, nem jöhetsz velem. A jövő heti vendégségbe sem jöhetsz, egyedül megyek el. - hangzottak a dörgedelmes szavak, amelyeket Dávid csak bevezetésnek szánt. Tudta, hogy ez még kevés, és ahhoz az eszközéhez nyúlt, ami ugyanúgy, ha nem jobban fáj majd neki, mint a lánynak.
- Amíg másképp nem döntök, nem alhatsz velem. A külön szobában alszol, nincs TV nézés, nincs internet. Elvégzed itthon a dolgod, ezen kívül a szobádban tartózkodsz. Kivétel, mikor magamhoz hívlak. Könyvet vihetsz be olvasni, de semmi más szórakozásod nem lesz. Eddig világos Zsófia? - szörnyen keményen hangzottak a szavak, még Dávidnak is. Szeretett a lánnyal aludni, és szerette a lány társaságát, egy pillanatra el is gondolkodott, hogy most magát bünteti vagy a lányt. A válasz pedig ott volt a felmerülő kérdésben.
- Igen Uram. - mondta Zsófia, immár beletörődő hangon.
- Helyes. Most pedig vedd le a bugyit és a trikót. Állj négykézlábra a nappali közepén!
A lány elhelyezkedett, de Dávidot most nem a testének ívei nyűgözték le, hanem végre az engedelmesség, amit újra megkapott.
- Zsófia, azt akarom, hogy csendben tűrd a büntetésed és nem mozdulhatsz el. Egy életre meg fogod tanulni, hogy még egyszer ilyet nem csinálsz. Ha szólsz, hogy késel és busszal jössz, akkor sokkal kisebb büntetést kapsz. De így…
Majd a mondat befejezése helyett Dávid lesújtott. 25-öt akart kimérni, soha senkinek nem adott még ennyit ilyen eszközzel. Voltak aggályai, hogy ki fogja-e bírni a lány, ezért próbált úgy ütni, hogy ahol már érte ütés a lány fenekét, oda ne üssön újra. Közben magában csendben számolt. Az ütés erősségére is figyelt, a fájdalom skálán a 6-os, 7-est kívánt elérni. Aztán a huszadik ütés erősebbre sikerült, simán volt 8-as vagy 9-es és a lány felsikoltott a fájdalomtól. Ám Dávid nem hagyta abba, nem tehette, a 25 az 25 , és a maradék 5-öt is kimérte, visszatérve a skála 6-os értékéhez.
A lány elkészült az erejével, remegett, sírt, szinte erőtlenül összezuhant, mégis volt benne egy büszke tartás, harcolva a kínnal, a fájdalommal, a bűntudattal és meggyötört teste feletti uralomért. Dávid megengedett egy halvány mosolyt, és büszkeség töltött el az ő szívét is. A lány szájába adta a pálcát, majd megvizsgálta a művét, felrepedt-e bárhol a bőr, van e vérzés, és hogy mennyire sürgős az ellátása a sérüléseknek. Megnyugodott.
- Nem szeretlek ennyire megbüntetni, de most nagyot hibáztál. Remélem, megtanultad a leckét. Most pedig térdelj fel! - hangja ismét szenvtelenül hatott.
Dávid visszakérte a pálcát majd a lány a pálcát tartó kezére csókot hintett. Egyezményes jel volt ez köztük, az elfogadás, a behódolás és a köszönet jele. Dávid beleborzongott. Felsegítette a lányt, és kényelembe helyezte, majd ellátta sebeket. Próbálta megnyugtatni, de most nem kellettek szavak. Simogatása és törődése bőven elég volt, hogy a zokogás abba maradjon, a légzés nyugodtabbá váljon, és hogy Zsófi, képes legyen újra lábra állni. Kellet neki egy kis idő.
- Zsófi, ideje elvonulnod a szobádba. Ha kell, most még igyál, menj ki a mosdóba, utána a helyedre kell menned. - a szavak már nem utasítóak voltak, inkább kérlelők.
Miután a lány elvonult, Dávid utána ment, hogy lássa minden rendben van-e, betakarta és megsimogatta csapzott arcát, és bezárta rá az ajtót. Visszatérve a nappaliba a szemétkosárba nézett, és a choker dobozát kivette belőle, és berakta az íróasztal fiókjába.
- Még nincs készen rá, de nem sokára! - motyogta magában Dávid, és nagyot sóhajtva a konyhába ment, hogy a hűtőbe rakja a kihűlt lasagne-t.