Százharmincnyolc csapás

Meztelen fogoly trónusán ülő Istennő lábai előtt, hason, homlokát a selyembőrű lábfejekre hajtja:

- Könyörülj, Istennő merészségemért, kérni szeretnék...
- Már azért, hogy engedélyem nélkül megszólaltál, ötven korbácsütésre ítéllek !
- Elszenvedem, de könyörgök: szemből mérjed rám, hogy mindvégig láthassalak!
- Ismered törvényeimet, szolga: ha engedély nélkül beszélsz, ötven korbácsütés, a mondandód miatt további ötvenre ítéllek. Ám mert kegyes hangulatban vagyok, szemből mérem ki rád kedvenc fonott korbácsommal és megengedem, hogy közben bámulj. Állj a kereszthez, szolga !

Háttal áll most a keresztnél a fogoly, csuklóit, bokáit ő maga dugja a kötélhurkokba, Istennő csak meghúzza a köteleket ( állva, semmi ágaskodás vagy guggolás ), a végtagok kifeszülnek, fájdalmasan bevág a durva kenderkötél.

- Számold, szolga !- Istennő a korbácsolás páratlan művésze: lassan emeli fel a fonott bőrkorbácsot, szürkészöld szemei mágikus, kegyetlen sugarát áldozata tekintetébe fúrja: látni akarom, hogy rettegsz! Hogy tudod, hamarosan pokoli fájdalmakban lesz részed!

Tíz ütés után áldozata elé lép lassan, mint a lopakodó párduc, tenyerével végigsimítja a mellkas sajgó bőrét. A fogoly előredől, amennyire kötelékei engedik, arca előtt kínzónője hajkoronája, mélyen beszívja érzékien fülledt ezeregy éj illatát ( gyertya, füstölő, cicomás dobozban arab édesség, amit a fogoly tett nemrég Úrnője teázó asztalára ).

- Elég volt, szolga!-, korbácsa nyelével a mellbimbókra csap, foglya szemeit elönti a könny.

- Látsz még, szolga ?!-, hátralép, tízenként kiméri a száz csapást.

- Ügyes vagy, szolga, határozottan fejlődsz! De kíváncsi vagyok, innen meddig bírod még ? Számold !

A százharmincnyolcadik ütés után őrjöngő férfisikoly:

- Könyörülj... nem bírom tovább!

- Jól van, kicsi szolgám, eloldozlak, mielőtt elájulsz... Feküdj -jobb híján- a kínpadra pihenni!

Hátán fekve zihál a fogoly, imádott Istennője arca fölé hajol, gyönyörű szemében kéjes diadal szikrái, derékig érő hajzuhatagából a fogoly mellkasára is jut, ő résnyire nyitja száját, szerelmes vágyakozással a Domina csókja után: Istennő összezárt szájjal nagy csepp nyálat ereszt ajkai közé, e csepp végigfolyik a kiszáradt nyelv hátán és mint a kerekes kút mély vízébe csobbanó eső, aláhull a fogoly torkában. Most szűntem meg szabadnak, embernek lenni lenni, véli a fogoly, nyitva hagyott szájjal várva az újabb cseppeket, a garatba hulló nyál nyeldeklésre ingerli, -vegetatív lény vagyok, vagy csupán egy tárgy, szadista kéjúrnőm játékszere.
Végül a trónus elé fekszik, hason, homlokát a selyembőrű lábfejekre hajtja, felvillan Catullus két sora:

"Gyűlölök és szeretek, kérded tán, mért teszem én ezt,
Nem tudom, érzem csak, szerteszakít ez a kín."

Gyűlöli és szereti, féli és imádja, nyűgös nappalok delén, keserű éjszakák derekán zsolozsmás fohászok, angyalszárnyú imák szólongatják Istennőt igazi, dallamos keresztnevén, mert Övé a hatalom foglyának tarlóként felperzselt lelkén, kínok kínja közt vergődő testén mostantól mindörökké. Ámen.