A vonatút (16.) - Pórázon

Zsófi elmesélte Lucának, hogy a barátjának, pontosabban szubjának, Petinek minden mozdulatát követni tudja.
- Oh, nem nagyon van olyan dolog, amit eltitkolhatna előlem. Ismerem minden jelszavát, hozzáférek a telefonjához és a számítógépéhez. Bár biztosan ki tudja játszani, de nem hiszem, hogy megteszi. Meg én sem szoktam állandóan ellenőrizni. Viszont ezt nézd! - és a telefonját mutatta Lucának. - Ez a helymeghatározás és tevékenységmegosztás. A GPS alapján mindig látom a térképen, hogy hol van éppen, de akár azt is, hogy mennyit mozog, alszik, bármit, amit mér az órája. Így sosem tud kamuzni, hogy hol van vagy miért késik. Látod? Még a munkahelyén van. És tudni fogom, ha nem egyenesen haza jön.
- Wow - Luca valószínűleg sosem gondolt arra, hogy ilyet lehet. - És mi van, ha leveszi az órát?
- Nem veheti le. Ez az egyik szabály, amit be kell tartania. Ha mégis vagy nem figyel oda, és lemerül, akkor kemény büntetést kap érte. Eddig csak egyszer fordult elő - nevetett Zsófi.
- Hát, ezt ki akarom próbálni! Dani órájával is működik?
- Nézzük meg! Mássz ide, hallod?! - fordult felém Zsófi, mert az idő alatt, amíg ők beszélgettek, én a fal mellett térdeltem.
Nagyon halkan annyit mondtam őszintén, de szemtelenül, hogy “Remélem, nem”. Kifakadt belőlem, de nem akartam hangosan mondani, tudtam, hogy én járnék rosszabbul, de mégis sikerült úgy mondanom, hogy meghallják.
- Mit mondtál? Egyrészt senki sem kérdezte a véleményedet, másrészt pedig Lucát hozod előttem kellemetlen helyzetbe, ha így viselkedsz - szinte felkiáltott Zsófi. - Luca, mutasd csak meg, hogy mire számíthat, ha nem tisztel. - Luca kissé hezitált. - Büntesd meg! - tette hozzá bátorítóan Zsófi. - Egyébként pedig szerencséd van, Luca, úgy látom, ez pont olyan óra, mint amilyen Petinek is van.
- Akkor meg is van a büntetésed, Dani! Ahogy hazaértünk, telepítem én is, és meg kell osztanod velem az adatokat.
- Nehogy már! Ez nem büntetés, hanem alap! - kiáltott fel Zsófi. - Még jó, hogy állítsd majd be! Most pedig elő a büntetéssel, adj neki lehetőséget, hogy bebizonyítsa, tud ő alázatos is lenni, nemcsak beszólogatni.
- Hm, lássuk csak… - gondolkodott Luca. - Kitaláltam, Zsófi, adj kölcsön egy nyakörvet és egy pórázt! Lemegyünk hozzánk, és ott megnézzük, mennyire is tud alázatos lenni Dani.
Zsófi bement a másik szobába, és hamarosan két nyakörvvel és a hozzájuk tartozó pórázzal tért vissza. Luca választott a sötétkéket választotta, rám csatolta, és elkezdett húzni az ajtó felé.
- Add ránk a cipőnket, aztán pedig négykézláb fogsz lejönni velünk - utasított Luca.
- De Hercegnőm… - mondtam, de azonnal kapcsoltam - Igenis, köszönöm, hogy alázatra tanítasz és bocsánatot kérek a szemtelen megjegyzésemért.
Felhúztam a lábaikra a cipőket, és Zsófi kinyitotta az ajtót. - Eddig tetszik, nagyon kíváncsi mit találtál még ki - mondta.
Kiléptünk a lépcsőházba, rettentő égő volt, késő délután volt, nehezen tudtam elképzelni, hogy senkivel nem fogunk találkozni. De arra számítottam, hogy Luca sem szeretné, ha így látna meg valamelyik szomszéd, ezért ha jön valaki, megengedi, hogy felálljak. Két emeletet kell megtennünk az ötödikről a harmadikra. Szerencsére a lépcsőn mentünk le, arra gondoltam, hogy így könnyebben észrevehetjük, ha jön valaki, mintha a kinyíló liftajtóban szembesülnénk azzal, hogy ott áll valaki. Ahogy másztam lefelé a lépcsőn, csak arra koncentráltam, hogy ne fussunk össze senkivel, és próbáltam a lehető leggyorsabban menni, nem is figyeltem arra, hogy a kemény kővön egyáltalán nem kényelmes térdelve mászni. Leértünk a harmadikra, és már csak a folyosó végéig kellett eljutnunk, de szerencsére ez is gond nélkül sikerült.
- Jaj, Zsófi, olyan feledékeny vagyok! Nálad hagytam a táskámat, és abban van a kulcsom. Menjünk vissza érte!
Nem akartam hinni a fülemnek, mintha villám csapott volna belém. Nem akartam még egyszer megtenni az utat, de nálam sem volt kulcs, épp ezért mentem fel Lucnak szólni Zsófihoz.
- Nyugi, Dani, neked nem kell visszamásznod, Várj meg minket itt! - mondta Luca, és azzal a pórázomat a folyosó fém korlátjához kötötte a lakásom ajtaja előtt. - Sietünk, addig jól viselkedj!
Luca és Zsófi elmentek, nekem pedig minden perc egy órának tűnt, amíg távol voltak. Láttam, hogy a házban van mozgás, de szerencsére más emeleteken jöttek-mentek, nálunk nem. De próbáltam nem körülnézni, hogy legalább azzal ne szembesüljek, ha valaki a felettünk lévő emeletről nézne le ránk. Már majdnem 10 perc eltelt, nyilván nem kellett ennyi idő Lucáéknak, hogy megjárják a két emeletet, direkt hagytak ott minél több ideig. Egyszercsak hallottam a lift jelzését, ezúttal a 3.-ról. Odanéztem, és láttam, hogy kiszáll valaki az emeleten. Hiába próbáltam volna bármit is tenni, nem tudtam volna elkerülni, hogy észrevegyen. Nem tudtam, hogy mit csináljak, négykézláb maradjak-e vagy felálljak, de azt gondoltam, hogy állva még hülyébben néznék ki egy pórázzal a korláthoz kötve, így maradtam a földön.
Amikor elkerülhetetlen volt a találkozás, felnéztem. Megkönnyebbültem. Luca volt az.
folyt.köv.