Japánkert

Kora reggel indultunk vonattal. Szeretünk vonatozni, sosem hagyjuk ki a lehetőséget hogy vonatra szálljunk ha együtt megyünk valahová. Van egy varázsa ahogy a jellegzetesen büdös fülkében zötyögünk, én mezítláb, felgubózva a bőr ülésre. Az ablakon hiába is néznénk ki, úgysem látszik semmi a kosztól. Nem is az elsuhanó fák érdekelnek, hisz Vele vagyok! Minden percünket megélni szeretném, nem csak átélni. Azt gondolom hogy sokan érezni tudjátok a különbséget. Brszélgetünk. Öreg páros vagyunk már, de semmit nem csitult rajongásom, a közelében még mindig hold vagyok, aki körülötte kering.
Hajnali 5 órakor indultunk. Otthon azt mondtam hogy egy barátnőmmel töltöm a napot, még látványosan meg is beszéltem a dolgot telefonon hogy biztos legyen az alibi. Imádom Anettet, minden hülyeségemben partner, sosem azt kérdezi hogy mkiért csinálom ezt, hanem azt, hogy miben tud segíteni! Egy kincs! Ettől függetlenül van bennem egy félelem a lebukástól, most nagyon nagyot kockáztatok, de túlságosan csábít az élmény hogy egy egész napot Vele tölthetek. Elvisz kirándulni. Megmutatja nekem a világot. Izgalmas programokat válogatott össze nekem a fővárosban és úgy döntött hogy nem törődik a szabályokkal, az életünk elvárásaival, megfogja a kezemet és elrángat Budapestre, melynek végén egy bérelt kis garzonban koronázzuk meg a napot. Annyi de annyi szeánsz van már mögöttünk, illendő volna megunnom már, de nem megy. Nem hagyja hogy megunjam Őt. Nem hagyja hogy ne szeressem Őt.
A vonat besiklott az állomásra, ki kell szállni a mostanra már otthonosra belakott fülkéből. Bárhol, ha ott van, hamar megtalálom az otthonomat. Kilépünk egy zajos és szürke világba. Fogja a kezem. Gyorsan körbepillant, majd megindul a buszok felé, célirányosan, mint aki minden reggel erre jár dolgozni. Meg is kérdezem, járt-e már erre korábban, de persze a válsz egy önelégült mosoly mellett az hogy nem. Sosem járt erre, de mindennek utánanézett. Pontosan tudja hogy melyik járat mikor indul, hányadik megállónál mire kell átszállni, hány perc múlva jön a csatlakozás, mikor érünk oda. Mindezt fejből, pedig a mai napban három különböző helyszínt fogunk meglátogatni, sokszor kell átszállnunk. Nem veszi elő a telefonját puskázni. Semmi sincs a véletlenre bízva. Tudom, hogy ma nekem nincs más dolgom csak fogni a kezét, nem elengedni, és követni Őt hogy megmutassa a világot.
Megérkezünk uticélunk első állomásához, egy japánkertbe. Nem sok található belőle magyarországon, de Ő keresett nekem egyet, mert emlékszik hogy milyen áhítattal meséltem neki a Londoni emlékeimről, az ottani japánkertről. Eszméletlen nyugalom áradt a kertben, ez a különös hangulat sajátja ezeknek a kertészeti remekműveknek. Alig vannak látogatók. Itt-ott nagyritkán belebotlunk egy emberbe. Bőven van alkalma olykor elkapni, magához szorítani, megcsókolni az illatos fenyők takarásában, majd ellökni. Hagyja hogy tovább gyönyörködjek a sziklákban, a fák szokatlan törzsében, és hogy elolvassak minden apró kirakott táblát, legyen az akár "vigyázat, 220 volt" felirat.
Kacskaringós tó szövi be a kertet, rajta apró, három lépés hosszú és talp szélességű kő hidacskák ívelnek korlát nélkül, néha billegős kövekkel. Kell hozzá bátorság. Már épp készülék átkelni az elsőn, amikor megállít. Őrült keresésbe kezd a hátizsákjában. Elkezd görcsölni a gyomrom, emelkedik a pulzusszámom, valamire készül. Rettegek Tőle. Több mint egy éve ismerem, és egyre jobban félek Tőle. Sosem tudom mire készül, s a várakozással töltött percekben felkészítem magam hogy most jöhet valami nagyon jó, vagy valami nagyon rossz. Pár perc kotorászás után megjelent a kezében a szemkötő. Hitetlenkedve néztem rá. Neeeeeee. Nem tudtam eldonteni hogy csak viccből kapta-e elő és elegendő a szadista egójának hogy látja a szememben a kétségbeesést, vagy tényleg rám rakja-e. Baszki, rám rakja. Rám akarja rakni. Nem viccel. Nem hiszem el. Tudja hogy nincs egyensúlyérzékem és hogy borzalmasan tériszonyos vagyok! Elveszi a kezemből a táskámat és a megszokott rutinnal ráilleszti a szememre a takarót. Szét sem néz hogy jön-e épp valaki... Ahh, mindegy is, a fejébe vette, akár a biztonsági őröket is ránk küldhetik, ő akkor is végigcsinálja. Nincs más teendőm csak követni az utasításait. Teljesen felesleges lenne elkezdenem érvelni hogy ne tegye ezt velem.
Nem ér hozzám. Araszol előttem és halkan duruzsol, követem a hangját. Apró lépésekkel csoszogok előre. Egy pillanatig sem vagyok szexi. Túl kell élnem. Ha leesek, benn van a pakliban hogy bezúzom a buksimat a sziklákon. Nem szabad bepánikolnom. Ő vezet. Ő vigyáz rám. Persze, szereti hogy szenvedek, de tudom hogy a végén büszke lesz rám. Csak csoszogok előre. Hallom a hangján hogy vigyorog. Átérek. Megúsztam, átjutittam a hídon! Hihetetlenül büszke voltam magamra, s Ő is rám. Boldogan szabadultam meg a szemkötőtől és vetettem bele magamat a karjaiba, várva hogy végre lecsillapodik a szívverésem. Hatalmas puszit kaptam a homlokomra.
Boldogan libbentem volna tovább a kert labirintusába, de a szemkötő nem került vissza a táskájába. Volt még 2 híd. Fuck!